Mindennek megvan az órája Dátum: Július 31, vasárnap, 08:29:37 Téma: mango
"Mi felkelünk: öröklét karja vár,
s te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál."
(John Donne: Szent szonettek)
Elmúlás…
Már maga a szó is olyan barna, annyira szomorú.
Van egy héber közmondás: „A fájdalmat el kell használni, - ha magunkba zárjuk, soha sem fog enyhülni.”
Szeretett személy elvesztésével sajnos mindannyiunknak szembe kell néznünk életünk során, - nincs kivétel...
A veszteségérzetet soha nem lehet teljesen kiheverni. Idővel azonban a halott emléke valósabbá válik. A szakértők többsége szerint az emberek legnagyobb részénél a gyásznak több szakasza van. Ez életkortól, nemtől, a személyiségtől és a körülményektől függően is változik. Az első reakció a megdöbbenés és a bénultság: úgy érezzük, ez nem is velünk történik…Ez egyfajta transzszerű, bódult állapot. Majd hullámokban tör ránk a fájdalom, nem egy esetben előfordul, hogy bár ésszel tudjuk, hogy elvesztettük Őt: keressük, várjuk, figyeljük lépteit. Megjelenhet álmunkban, de még fényes nappal is érezhetjük: ott áll az ajtóban,és szól hozzánk...
Aztán erős harag léphet fel: okoljuk az orvost, esetleg magunkat hibáztatjuk, sőt magára a halottra is haragudhatunk, amiért itt hagyott minket… Ezek mind természetes próbálkozások arra, hogy a halálnak értelmet adjunk, megtaláljuk a bűnbakot, akit az elviselhetetlen tragédia miatt vádolhatunk. A gyász szerencsére ritkán éri el a közönyösség és a reményvesztettség olyan súlyos fokát, ami már orvosi beavatkozást igényel. A gyász ideje alatt gyakori az álmatlanság, étvágytalanság, fáradékonyabbak, gyengébbek és elesettebbek vagyunk, az érzelmi stressz gátolhatja az immunrendszer működését: jóval könnyebben kaphatunk el fertőzéseket…Sajnos, szinte mindenki érti, miről beszélek.
Hegedűs Géza A tegnap alkonya című könyvében így ír egy szeretett ember elvesztéséről:
„Emlékezetemben most már soha nem tudom elválasztani egymástól a kezdeteket, a folytatásokat és a befejezés gyászát. A kezdetek derűjét beárnyékolja a gyász, a gyász múlhatatlanságát átragyogja a kezdetek és a folytatások derűje.”
Colette francia írónő így emlékszik édesanyja halála után:
„Nagyon különös dolog ez: az ember ellenáll a könnyeknek, és viselkedik még a gyász legsötétebb óráiban is. Aztán valaki egy ablak mögül barátságosan odaint, …. Vagy észrevesszük, hogy a virág, amely tegnap még bimbó volt, mára teljesen kinyílott…,vagy egy fiókból kicsusszan egy levél….és minden összeomlik.”
A Biblia egyszerűen és bölcsen fogalmaz a Prédikátorok könyvében:
„Mindennek megvan a maga órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:
Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.
Ideje a kő eldobásának és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Ideje a keresésnek és ideje és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje az eltépésnek és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak és ideje a békének.
Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik?”
Egy szép gondolat Richard Llewellyn-től, amit talán érdemes nagyon megszívlelni:
„Sem kerítés, sem sövény nem övezi a múltat. Visszatérhetsz oda, és megkaphatod, amire vágysz, ha elég jól emlékszel rá.”
A veszteség fájdalma mindig szinte elviselhetetlen.
De élni kell tovább.
Az eltávozottért és az élőkért egyaránt.
