A huszonötös villanykörte homályában ülök a kétszobás panella-kás hodályszerű nagyobbik szobájának vedlett, gödrös díványán.
Az éveken át betűző napfénytől kiszítt függönyök, megfakult bútorok s kikopott kárpitú fotelok uralta lakás siralmas képet nyújt. A libafosszínű házgyári padlószőnyeg ételmaradék és bili kiömlött tar-talmának foltjaitól tarkítva tartja hátán ezt a kafkai világot. A meg-kopott vitrinben MHSZ-emléklapok, egy lövészpuska, két szocialista brigád-emlékérem társaságában néhány megfakult könyv árválkodik.
A villanykörte fakó fénye rávilágít Saci gyérülő, pókhálószerű hajára. A hajdani, délcegen sudár szőke sellő arca megnyúlt, mély ráncok barázdálta, késpenge vékonyságú szájából, mikor megszólal előugrik gereblyeszerűen ritka fogsorának megmaradt két alsó tépő és három felső szemfoga... ennyi.
– Pótoltatni kellene a fogaimat – mondja zavartan, szája elé kap-va kézfejét –, de nincs rá pénz. Tudod, egy éve munkanélküli va-gyok. Nem, nem küldtek el. Tudod, egyedül nevelem a 10 éves kis-lányomat, így volt annyi emberség a gyárat vezető osztrák-magyar kft. vezetőiben, hogy felajánlottak másik állást. Megalázó volt. Az én képzettségemhez, 18 éves gyakorlatomhoz képest segédmunkát végezzek ott, ahol büszke meósként dolgoztam húsz éven át? Sértette az elbánás az önérzetemet, és inkább vállaltam a munkanélküliséget, hátha fordul a kocka, s értelmes munkához jutok.
– Arra nem gondoltál, hogy a lakásrezsi, a dráguló megélhetési költségek, a gyerek iskolázása viszi a pénzt?
– Dehogynem gondoltam erre! Csak hát, amíg a tartalék pénzem-ből tartott, addig elvoltunk. Már évek óta csak a lengyelpiacon vásá-rolok. A legolcsóbb tejet, kenyeret, kolbászt, csirkefejet, lábat, zúzát: kutyaeledelként eladott nyesedéket vásárolok.
– Nem igaz, hogy nem találtál valami takarításfélét átmenetileg?
– Nézzed: találnék, de nem engedi az önérzetem. Hogy én techni-kusi végzettséggel a zsebemben, húszévnyi gyakorlattal mások szennyesét takarítsam? Nem, ez nem megy!
– Tedd félre a büszkeségedet, gondolj a gyerekedre! mi lesz vele?
– Nem tehetem, Bogi, mert akkor szembeköpném magamat! Oda lenne az erkölcsi tartásom. Ha beledöglök, sem adhatom alább! Vagy menjek el kurvának? Gondolkodtam ezen is, de ahhoz már túl el-használódtam... A testemért semmit se adnának a piacon, elhiheted! A lelkem meg? Ugyan, kinek kell ma egy nyomorult lélek?...
– Nincs ebből kiút, Saci?
– De van: anyám halálát várom.
– Hogyan? Nem értettem jól, mit vársz?
– De, jól értetted: anyám halálát várom. Tudod, az anyám egy-szobás állami lakásban él. Nincs senkije. A Parkinzon-kór annyira elhatalmasodott rajta, hogy ágybafekvő beteg. Én vagyok a gondo-zója, s ezért egy ingyen ebédjegyet kapunk a Vigadóba, és havonta ezerkétszáz forintot segélyként. Ebből élünk hárman.
– Hogyan?
– Nézd, a Vigadóból hazaviszem anyámhoz az ebédet. Megvár-juk, míg kijön az iskolából a lányom: Emese. Ő megeszi az ebéd ja-vát, aztán ami marad, abból eszem én, s pár falat jut az anyámnak is... Nézd, a feje már úgy rázkódik neki, mint a vibrátor, még azt a pár kanál levest is kilötyköli a párnára. Úgy etetem, mint a madárfi-ókát. Nem soká húzza már.
– Pláne, ha halálra koplaltatod.
– Hidd el, nem kell neki több: látom a szemén, ha kívánja az ételt.
– Istenem, olyan ez, mint amikor a pelikán saját vérével táplálja a fiókáit. Kafkai rémálom.
– Nézzed, az a tervem, hogy eladom a lakást. Már meg is hirdet-tem. Nem bírom a rezsit fizetni. A fűtéssel is, a villannyal is el va-gyok maradva. Ki fogják kapcsolni hamarosan a villanyomat. El kell adni a lakást, és amit kapok, abból élni... túlélni ezt a recessziót. Csupán pár év, amíg ki kell tartanunk. Csak addig... addig megélni valahogy.
– És ha elfogy a pénz? Mért nem veszel erőszakot az önérzeteden, és vállalsz valami takarítást? Bedolgozást? – kérdeztem tőle, mire arca kigyúlt, púpossá görbült háta kiegyenesedett, és büszkén vágta oda a szavakat:
– Másokat szolgálni: soha!
– És mi lesz a lányoddal?
– Elég csinos ahhoz, hogy ha padlóra kerülök, levigyem az éjsza-kába. Inkább legyen kurva, s éljen emberhez méltóan, minthogy technikusi oklevéllel a zsebében éhen haljon, ha nem akar koldulni.
– Szörnyű! – mondtam csüggedten, s a tompa fényű szemeket kutattam.
– Mi szörnyű van ebben, Bogi? Nem igaz, hogy még te sem értesz meg? Át kell, hogy adja a helyét. Nincs más megoldás. Aztán, ha pár év múlva nem tudok elhelyezkedni, nem lesz megoldás, elfogy a suska amit a lakásomért kaptam, akkor elemésztem magamat, és az anyámtól öröklött lakást a lányomra hagyom, hadd boldoguljon ahogy tud.
– De hisz ez rémálom, ez egy őrület, Saci!
– Nincs ebben semmi – mosolyodott el révetegen, s szemei befel-hősödtek –, ez a világ rendje, Bogikám. Én most az anyám halálát várom, a lányom majd egykoron az én halálomat várja. Így kerek a világ!
