Fullextra.hu - Újabb vallomás

"Testamentumot, szörnyűt írni,
És sírni, sírni, sírni, sírni."

Nem is oly rég írtam az én impresszionista lírikusomról, Tóth Árpádról. Említettem, más nagy „szerelem” is van bennem egyes költők iránt. Talán ott nem írtam le Ady nevét, pedig le kellett volna…Ahogy a lista - természetesen – nem volt teljes, és nem csak Ady neve maradt ki…
A bőség zavarával küzdök, amikor most egy versén keresztül szeretném megérteni és megértetni, megszerettetni Ady Endrét. Bár, nem biztos hogy a költő az én erőtlen hangomtól válna bárki kedvencévé: mellette, utána megszólalni szinte reménytelen és hiábavaló. Ady Endre nem szorul senki támogatására, - Ady Endre magáért beszél.
Hogy mégis választani tudok versei közül most…? A véletlenek mindig az ember segítségére sietnek.
A hangulatomhoz illően most könnyedén kiválasztottam egy költeményt. A „Sírni, sírni, sírni” című, 12 darab kétsorosára esett így a választásom.
Kosztolányi mondta, hogy a szép vers előbb tetszik, s csak azután értjük meg. Ez erre a versre különösen igaz. Ady verseinek megértéséhez nem elegendő csupán a józan ész és az az egyszerű és kézenfekvő képességünk, hogy tudunk olvasni.
Már a cím és a zársor is különös a maga szokatlan igehasználatával. Ezt Schöpflin Aladáron kívül csak kevesen feszegették. Az infinitivus kizárólagos használatától „a vers sajátszerűen tömör halmazállapotot kap, mintegy koncentrálva van – ez a hiány a fődolog, a legfontosabb kifejezőeszköz, tőle kapja a vers a mélységét. Az infinitivusok a versben kifejezett vigasztalan bánat tompa egyhangúságát jelzik.” – így Schöpflin. Ezt ma sokan cáfolják, és egyáltalán nem értenek ezzel egyet. Komlós Aladár másképpen látja ezt, aki érzi, hogy a vers mondanivalója és az infinitivusok használata szorosan egybefügg, - de nem ugyanazt jelenti számára, mint Schöpflinnek. A vers képi pompája, tömjénfüstös levegője, zsoltárénekes zenéje a bőrünk alá kúszik, és valami megfoghatatlan bizonytalanságban tart egészen az utolsó sorokig. A sok főnévi igenevet nem oldja egyetlen egy világos ige sem. Nincs alany és nincs állítmány a versben! Mintha nem is „valaki” sírna, hanem egy kísérteties látomás tanúi lennénk: ki sír…? Az elkeseredett és kínzó érzést Ady a zokogásig fokozza. Vad erővel tör fel a jajszó. Meg kell tehát fejteni, mintegy kibontani burkából azt a talányt, amibe Ady oly szépen becsomagolta bús, mély és erősen sötét gondolatait 1906-ban.
Íme a vers:

Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdezni hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegni, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni múltat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyűt írni,
És sírni, sírni, sírni, sírni.

…

Egy ismeretlen halott temetésén vagyunk. Nem hétköznapi temetésen: különös, rejtélyes, ködös és a homályon áthatolhatatlan sűrűségű, fájdalmas temetésen. Éjfél van, - de nem tudjuk időben elhelyezni ezt a szomorú éjfelet. Kiesünk térből, időből: nincs idő ebben a versben. Az idő megállt, vagy még inkább lebeg. Minden érzékszervünkre szükség van, hogy befogadjuk a sorokat: látunk, hallunk, érzünk, szagolunk, ahogy beterít a végtelen fájdalom nyomasztó, ránkboruló és beszippantó hatása. Csengettyűszó, orgonazene, fekete leplek, ezüst sátrak, komor pap, imádságos ének, tömjén- és fáklyafüst…Mind-mind sejtelmesség, misztikum, áhítatos, síri csend – zsolozsmaénekkel színesítve. Kísérteties. Mint egy rémisztő és rossz álom, nyomasztó látomás. Bölöni György Ady-monográfiájából tudjuk, hogy a költő gyakran átélte saját halálát, mélyen foglalkoztatta önnön halotti ceremóniája, elképzelte, ahogy a ravatalon fekszik kiterítve, hidegen és fenségesen.
Ahogy haladunk a verssel, úgy kínálkozik a feltevés, majd a rádöbbenés. Hiszen ez a halott nem idegen…Ez ő maga, a költő. Ám ezt Ady nem meri leírni, talán fél, talán túl fájdalmas lenne ezt ennyire evidenssé tenni - ránk bízza. Találjuk ki, érezzük magunkat az ő helyébe, és akkor megértjük a „mellet verve, megbabonázva, térdepelve” rettenetes kínját. A vers vége felé egyre riasztóbb dolgokat ír és tudunk meg erről az immár nem ismeretlen halottról. Az utolsó sorokban tetőpontjára jut az egész iszonytató jelenet. „Megbánni mindent. / Törve, gyónva/ Borulni rá egy koporsóra./ Testamentumot, szörnyűt, írni/ És sírni, sírni, sírni, sírni./
Itt a megoldás. Minden elrontott életért, mindenki helyett sír maga Ady…De legfőképpen a saját, elhibázott, beteg, eltékozolt életét siratja. 1906-ban már súlyos beteg volt, és szinte elégette magát az elmúlt évek „héjanászai” és harcai miatt a „disznófejű Nagyúrral”, a keserves rádöbbenések és megbánt, szétgurult napok körmenyoma szánt végig a „százszor-tört varázson”, a halálos önvádon, ami az életét emésztette föl.
És a titok már nem is titok többé…Hiszen mi más fejezhetné mindezt ki leginkább, mint a versen végigvonuló infinitivusok kíméletlen koppanása? Az összeroskadás legkifejezőbb megjelenítési formája az a monotónia, amit ezekkel az igékkel mintegy belefúrja a fülünkbe, szívünkbe a vigasztalan bánat tompa egyhangúságát. Hogy a költő az, aki a koporsóra roskad, - de ő a sírbatett halott is.
A négyszer egymás után feljajduló „sírni” zokogásából kihallik a kínzó önvád helyébe lépett, fájdalmon kicsit enyhíteni képes katarzis is.
De igazi megbocsátás nincs többé.
Csak a „sírni, sírni, sírni, sírni.”

**

És hogy ez után a vers után a katarzis még egészebb és teljes legyen, hadd idézzem egy kedvencemet, - immár elemzés nélkül:

Szívek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj száll el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendül most
S mosolyog a szívem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém’.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.

**
Nagyon szeretem Ady Endrét…