Fullextra.hu - Álomhalál

Sokszor hallottam már ismerősöktől, ismeretlenektől, hogy az élet milyen nehéz. Már jómagam is lassan hittem benne, míg nem találkoztam közvetlen közelről a halállal.

Ha valami nagyon nehéz az életben, az, pont a halál.
Édesapám erős, egészséges, minden betegséget legyőző ember volt világ életében. Büszke volt, hogy őt elkerülik a bajok, bár vigyázott is rá, hogy így legyen. Nem voltak káros szenvedélyei. Az életet merészen, de okosan élte. Egy napon mégis megtalálta egy rosszízű szó, melyet egy orvos mondott ki rá: RÁK.
Az első reakciója a hitetlenkedés és a döbbenet volt. Vele ilyen megtörténhet? Mindenki mással igen, de vele?
A következő az elkeseredés, melyet nagyon gyorsan követett a tenni akarás, a küzdelem. Ő felvette a kesztyűt, melyet arcába vágott a sors.
Nehéz hónapok következtek: orvostól orvosig, természetgyógyásztól természetgyógyászig, kuruzslótól kuruzslóig. El kezdett olyan dolgokban is hinni, amiket addig kinevetett, bolondságnak tartott. És még valamit kezdett el: félni. Félni az elmúlástól. Félni a teljes megsemmisüléstől.
Addig nem volt vallásos, azaz nem gyakorolta, mióta a keresztvíz alá tartották. De attól a naptól foglalkoztatta a kérdés, hogy mi lesz azután…?
A betegség pedig napról napra gyengítette. Először az életkedvét szívta el, azután az étvágyát, majd szépen, fokozatosan az erejét is elvette. Helyette fájdalmat adott, egyre mélyebb, egyre elviselhetetlenebb fájdalmat.
A tudatát viszont végig meghagyta.
Látta szerettei szemében a féltést, az aggódást, és a bánatot. Tudta, hogy nekik végig kell majd nézniük a haláltusáját, melyet meg kell majd vívnia. Sajnálta őket ezért.
Mielőtt még elveszítette volna hatalmát a saját tudata fölött, megkérdezte a kezelőorvosát, hogy Magyarországon miért nem engedélyezik az eutanáziát? Miért nem tesznek valamit az orvosok, hogy az utolsó napokat, heteket ne kelljen végig szenvednie a betegnek, és ezzel a hozzátartozóknak is?
Az orvos először csak hallgatott, majd megpróbálta megmagyarázni, gyógyíthatatlan betegének:
Ők az életre tettek esküt, és ezt nem szeghetik meg, még akkor sem, ha tudják, hogy a vég napjainak már közük nincs az élethez. Amikor már a küzdelem teljesen egyoldalúvá válik, és nem lehet elkerülni a halál kaszáját, akkor is meg van kötve a kezük. Nem játszhatnak Istent! Nem mondhatják ki ők, hogy ennyi volt, nincs tovább!
Ők is emberek… ezt a döntést senki sem követelheti ki tőlük.
Gyarló az ember… visszaélhet vele.

Keserűen gondolok ezekre a szavakra. Tényleg ennyire rossz lenne az ember, hogy még a kegyelemre is képtelen, hogy abból is csak a rosszat hozná ki? Mikor jutunk el oda, amikor az emberiesség felül kerekedik az érdekeken, az üzleten? Lesz-e idő, amikor nem kell majd félelemmel gondolni a fájdalmas halálra? Mikor érik meg az emberiség erre? Az "Álomhalál" csak álom marad?