Fullextra.hu - Mai, újabb vallomás

...Tóth Árpád és Ady után újabb „szerelem”: Szabó Lőrinc.

Talán tényleg rendszer lesz belőle, és „kincseimet”, kedvenc verseimről eszembe jutó gondolataimat megosztom azokkal, akik olvassák írásomat.
Tóth Árpád és Ady után újabb „szerelem”: Szabó Lőrinc. Az összes verse közül a legtöbb gyöngyszem - számomra – a Huszonhatodik év című nagyon szomorú lírai rekviem-ben van. Most ebből választottam ki a 13. darabot, melynek címe:

Meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, új tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
(Csak nem szabad egészen odanézni!)

Szabó Lőrinc 1924-ben ismeri meg Erzsébet asszonyt, már mint nős férfi, - mégis ez a nő lesz élete legnagyobb szerelme, akihez minden kötelezettség nélkül is negyedszázadon át kötődik. Egy időben úgy érzi, házasságát is föl kell bontani miatta; ez az érzelmi válság 1927-28-ban érte utol a költőt. Százhúsz szonettben állít emléket a reménytelenségből a halálba menekülő Erzsébet asszonynak, mely szonettek a magyar irodalomtörténetbe, mint a síron túl is élő szerelem himnuszaként vonulnak be.
Erzsébet asszony 1950 januárjában nem bírta tovább elviselni azt a kettősséget, melyben a szeretett férfi mellett élt, - önként eldobta magától életét, és a költő már későn, „az asszony öngyilkossága után megadja neki a világ egyik legmélyebb szerelmét.” –írja baráti visszaemlékezésében Bernáth Aurél.
A Huszonhatodik év műfaja szerint canzoniere, - Petrarca óta így nevezik az olyan daloskönyveket, amely a szerelmi érzés belső, meghitt és kacskaringós útjait laza, füzérszerűen összekapcsolódó versekben beszéli el írója.
Megrendítő, vallomásos siratóének ez, mind a 120 szonett…
Akadnak ezek között olyanok is, amelyekben csak az érzelmek áradnak, a szenvedő szív jelenét és a szenvedély ösvényeit fürkészve, a költő saját, fájó énjének szeretete hatja át a sorokat. Egyes bírálói szerint ezek a kis remekművek néhol nem csak érzelmesek, hanem szentimentálisak, nem csupán patetikusak, hanem szenvelgők. Mégis, a valódi szépségét a lelki jelenségek analízisének apró életképekkel, villanásnyi természetleírásokkal váltakozó pillanatfelvételeiben, és az esendően szenvedő, kínlódó előadásban ismerhetjük fel.
Mint az általam kiválasztott Meghitt perc is.
A fájdalomnak magát megadó szív megengedő szavaival, pianissimo indul a vers, a visszaemlékezés édes, mégis szinte elviselhetetlen terhével. A „látó csönd”, mint jó szövetségesük, mely visszaidézi az asszonyt, a „nyugalom” rejtegeti és idézi vissza, méghozzá a „legjátékosabban”. Máskor a „meghitt perc”, - melyben valóban alig volt részük, hisz Szabó Lőrinc Klára asszony mellett és két gyermeke, Lóci és a Kisklára mellett csak „lopta” a perceket Erzsébet számára. A versben megmutatkozó az a fajta gyötrelem, és elérhetetlen kívánság, hogy a „száz alakban” újra és újra megszülető régi-új múzsa ismét egy „fényköd” mögül kilépve a testi-lelki egyesülés magasabb rendű értelmét hirdesse és valósítsa meg: álom…A költő ilyeténképpen megnyilvánuló magatartása, a szerelmi gyász csak egy elröppenő és tünékeny módja a lét határai kitágításának. Ez már a neoplatonista misztika természetfelfogására vall. Az élet csak látszat e szerelem nélkül, - Erzsébet nélkül, - mely önmagában is csaknem hiánytalan világrendje az embernek. Az olasz középkorvég költőit idézi az, ahogyan Szabó Lőrinc siratja el szerelmét egyes szonettekben, (leginkább a haláltól „visszaperelős” szonettekben, ilyen például az „Így döntöttem” - a lét teljesebb megismerése miatt halott kedvese után a szenvedés poklába is alászállva: Dante jut eszembe erről), - de Szabó Lőrinc modernebb alkat: a barokk vagy a XX. századi elme a halál kémiájából felidézett szerelmet végül testi valóságként éli meg.
Engem azáltal indít meg ez a szonett, hogy érzem, ahogyan a költőben öröm gyúl ki már csak a visszaemlékezéssel is, és a múlt szépsége és a jelen fájdalma szép álomban, egy emlékező káprázatban egyesül.
A szerelmi motívum, a vágyódás lezártával a költő már nyílegyenesen halad mondanivalójának egyetlen, cinkosat kacsintó és tán még viccesnek is mondható összegzése felé: eléri, hogy csupán egy zárójelbe tett mondattal élét vegye a fájdalomnak, és így próbál saját maga számára is feloldozást nyerni: „(Csak nem szabad egészen odanézni!)”.

Miközben írom e sorokat: megijedek…Hogy jövök én ahhoz, hogy kellő szakirányú ismeretek hiányában magyarázni próbáljam ezt a verset…?! Sem irodalomtanár, sem esztéta nem vagyok: csakis a saját eszközeimmel, legfőképpen a szívemmel tudok közelíteni a költeményhez…Állandóan kísértett a félelem (már az Ady „elemzésnél” is), hogy tompa fakéssel nyúlok az általam annyira szeretett versekhez, és csak eldadogni tudom a bennem rajzó gondolatokat, amik a versek olvasása közben zümmögnek bennem. Talán még elbillentem a szonett tündértornyát azzal a dilettáns megközelítéssel, ami tőlem telik…
Hiszen a szó, - mint anyag - törékeny: könnyű kárt tenni benne; és nehéz nekem Szabó Lőrinc után megszólalnom… Ha így történne, és írásommal megsebezném a légiesen szép szavakat: kéretik engem felmenteni. Mentségem egy van, az is meglehetősen könnyűkezű: nagyon szeretem Szabó Lőrincet…