Fullextra.hu - Sűrű bánat

...hangos gondolataim nem egészen két perc alatt. Egy kimerevített pillanat lenyomata. Markáns lenyomat, - és nagyon fáj.

Ülök a kocsiban és a piros lámpánál bámészkodom a Kútvölgyi úton.
Mindenhol gesztenyefák, melyek a leghűtlenebb fák a világon… Még minden növény, bokor, fű, fa teljes pompáját és élénk, üde zöld színét fordítja felém, - de a gesztenyefa megcsal. Már töpörödött, roncsoltszélű és rozsdás levelek hullanak le és borítják a földet az egykor – még akár tegnap is ? – szép fa alatt; most csúnya, barna pöttyök villannak fel rajtuk, égetik magukat a szemembe. És ha a szél felém fordítja halni készülő ágait, még azokon a leveleken is az elmúlás jeleit látom, amelyek még rémülten, de már megadással - közelgő vereségük csalhatatlan tudatában - kapaszkodnak a szárhoz, ott fenn, a magasban…
Még augusztus van, - de már nagyon fáj nekem ez az idő…Nem tudom elmondani, kifejezni, mennyire szeretem a nyarat, a napsütést – és ezzel szemben mennyire irtózom az ősztől, az elmúlástól, a temetőszagú, bágyadt napoktól. Minden egyes új nappal, amire ébredek, perceket lop el tőlem már az Idő…Félek, mert minden pillanat eggyel kevesebb a nyárból…És e félelmem szinte vakon halad el esetleges erényeim pisla fénye mellett. Úgy érzem ilyentájt magam, mint akinek még a tisztítótűzre sincsen egy fikarcnyi reménye sem. Csak a feneketlen üresség és mérhetetlen bánat.
Szinte fizikai fájdalom.
Ősz. Sápadt parazsú virágokkal,fekete-sárga darazsakkal, színültig töltve felette az elmúlás finom párája, és csönd.Az örökkévalóság csöndje. És mégis sebez, és mégis fáj nekem.
Furcsa ez.
Az ősz felszínre engedi és a magam számára is nyíltan kiteregeti az öntudatom alatt rejtőző és azokat erős akarattal elnyomni, visszafojtani szándékozó kétségeimet. Egész egyszerűen letaglóz a tudat, hogy vége lesz hamarosan a nyárnak…Mennyit vártam rá pedig…Hét-nyolc hónap várakozás után végre élhettem: nyár volt. Most mindjárt itt az ősz.
Igen.
Fényképeken ez csodaszép látvány. Minden őszi tájképet csodálok. Színes, tarkán tobzódó gyönyörű képek, szelíd napsütés, bár kicsit már ferde…Amolyan halódó.
De a fényképek kiszorítják a valóság alakját. A séma, - mert ez egyszerűbb, - így szorítja ki belőlünk egyre inkább a megélt, igazi, de bonyolult valóságot. A fénykép nem emlékeztet, ahogy a turisták és tájképfestők hiszik, - hanem az emléket helyettesíti: de rosszul. Az én emlékezetem (azt hiszem), életem azon pillanatait raktározta el hihetetlen frissességében, melyek nem lefényképezhetők…Azok a pillanatok nem lefotózhatók. A gép erre képtelen, legyen bármilyen okos masina. Ez az idegenkedés és félelem az ősztől halálom órájáig az idegeimben lappang. Én minden egyes ősszel átlépem azt az egyébként kitapinthatatlan választóvonalat, mely az életkedv és a halálvágy közt vonul, - s bár amaz még „átjátszik” ezen a határon túl is kicsit, de egyre csökkenő erővel és bágyadtabban, napról napra elszíntelenedve…Talán így készülünk a halálra is.
A lámpa zöldre váltott: észre sem vettem, csak a hűtlen gesztenyefákat néztem az út mentén. Mögöttem egy aranymetál Saab tülkölt.
Nagyon nehéz már a szívem, és tele vagyok piros, szembeszökő hiányjelekkel. Lenyomtam a kuplungot, egyesbe löktem a sebváltót és elindultam az úton tovább.
Láttam, hogy settenkedik utánam az ősz.