Fullextra.hu - Néma meghajlás

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznie a betegségekkel, és a halállal.

Születésünktől tudjuk, hogy nem kerülhetjük el, - hiszen az élet természetes velejárója az elmúlás -, mégis megpróbálunk nem gondolni rá, ám a kétségek, félelmek, a lelkünkben megbújnak, és a halálhoz közel felerősödnek.
Reményeink akkor már nem szólnak másról, csak az emberhez méltó, fájdalomtól mentes elmúlásról, ami sajnos nagyon keveseknek adatik meg.
Félünk a szenvedéstől, félünk az ismeretlentől, és féltjük szeretteinket, akiknek ez a végleges elszakadás talán még nehezebb, mert ők maradnak, és az elhunyt hiánya fájdalmat ültet a lelkükbe. Talán csak az erős hit tud segíteni, enyhíteni a szenvedésen mind a beteg, mind a hozzátartozó oldaláról.
Eddig én is azt hittem, más képtelen rá, hogy egy ilyen helyzetben segítsen.
Tévedtem.
Megismertem egy olyan EMBER-csoport munkáját, amelyet mélységesen tisztelek.
Pécs-Baranyai Hospice Alapítvány – a már csak tüneti kezelésben részesíthető, rosszindulatú daganatos betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítésére kialakított rendszer, mely a humánus kezelést, az emberi méltóság megőrzését tartja elsődlegesnek.
Ők azok, - orvosok, nővérek, szociális munkások, dietetikusok, pszichológusok és lelkészek – akik, ugyan rákbetegségben szenvedő embereket meggyógyítani nem tudnak, de a betegek fájdalmainak és a tüneteinek csökkentésével, lelki szenvedéseik enyhítésével a lehető legjobb életminőség elérésére törekszenek.
Áldozatos munkájuk kiterjed a családra is, akiket a betegség és a gyász időszakában sem hagynak magukra.
Emberek, a szó legszorosabb értelmében. Ebben a rohanó - szinte kizárólag csak az anyagi javak megszerzésére irányuló – világban, megnyugtató a jelenlétük.
Ingyenes segítség minden rászoruló ember számára, függetlenül származásától, világnézetétől és anyagi helyzetétől.
Amikor édesapám utolsó hónapjait élte, mellette, mellettünk voltak. Naponta több órát beszélgettek a betegségről, válaszoltak őszintén, de tapintatosan a kérdésekre, - melyeket a félelem szült -, beszereztek minden elérhető gyógyszert, gyógyhatású készítményt, amellyel segíteni tudtak, látogatták otthon, a kórházban, és megértésükkel, napról-napra készítettek fel bennünket a megmásíthatatlanra, a halálra. Nyugodtságuk, emberi tartásuk, empatikus lényük megerősítette bennünk a hitet, hogy a bajban nem vagyunk egyedül.
A világ bármilyen kegyetlen is, még nincs minden veszve, amíg élnek ilyen emberek, akik főállású munkájuk mellett, egy olyan lelki terhet próbálnak enyhíteni – sikerrel – melyre kevesen képesek.
Ez egy olyan segítség volt számunkra is, - elsősorban viszont beteg édesapám számára – amelyet egy egyszerű köszönet nem fejezhet ki, ezért most gondolatban, NÉMÁN MEGHAJLOK ELŐTTÜK!