Fullextra.hu - Óévbúcsúztató

Már csak órák vannak hátra a 2005-ös esztendőből.

Engedtessék meg nekem, hogy egy közhellyel kezdjem ez évi utolsó írásomat, melyben a ma fejemben megszülető gondolataimat osztom meg az olvasóval.
2005. december 31.
Már csak órák vannak hátra a 2005-ös esztendőből.
Az ember ilyentájt hajlamos valamiféle összegzést tenni, és van, aki magában elmormolt halk fogadalmakkal kezdi az új esztendő első perceit.
Én nem tartozom ezek közé: meggyőződésem, hogy ezek a fogadkozások nem betarthatóak…Amit nagyon szeretnék, - azt bármelyik nap „megígérhetem magamnak”, nem szükségeltetik hozzá, hogy december harmincegyet mutasson a naptár.
Mindezzel együtt a szilveszter a kedvenc ünnepem.
…valahogy úgy érzem, itt a tabula rasa ideje.
Nem változom meg, nem cserélődöm ki, nem teszek utópisztikus fogadalmakat: csupán áttekintem milyen év maradt mögöttem – és legfőképpen: milyen év vár(hat) rám…?
2006.
Minden évben azt érezzük: „…de furcsa… - megint eltelt egy kerek év…”.
Ekkor gondoljunk azokra is, akik már nem lehetnek velünk; azokra is, akik egy kórházi szoba fehérre meszelt falai közt kénytelenek a kintről beszűrődő vidám hangokat hallgatni; azokra is, akik épp most találták meg akit, amit eddig hiába kerestek; azokra is, akik ebben a percben kéredzkednek erre a világra és azokra is, akiket a fenti felsorolásból – gyarlóságom okán – kifelejtettem.
És köszönetet kell mondanom, - mint a Magazin főszerkesztőjének - a hűséges FullExtra-olvasóknak, író embereknek, és annak aki ezt nekünk lehetővé tette, a portál gazdájának.
Hamarosan itt lesz a „hulló karácsonyfák” ideje is, - de ma még csillárok gyulladnak ki ékes fénnyel, kék, zöld, sárga fények, néhol giccses opálszálas hangulatlámpák csorgatják lassú világukat, mindenféle színes ernyők, tejszerű üvegburák, talán csak csupasz villanykörték, rejtett fényforrások világolnak…A fenyőfa ma még áll, teljes pompájában hirdeti az elmúlt napok fenségét, - de ezen a mai éjszakán mintha káprázat történne. Mintha házak sisteregve gyulladnának ki, akár egy tűzesőben álló erődítmény, egy tüzes szökőkúttá változott Bábel tornya. Éjfél után néhány másodperccel ablakok nyílnak ki, a szilveszterezők a karácsonyfa halk fényeit átadják a zsivajnak. Papírtrombitákat fújnak, énekelnek, lármáznak, boldog új évet kívánnak egymásnak, színes csillagszórókat gyújtanak meg, karácsonyi szerpentinek repülnek a havas éjszakában, - hogy holnapra az egészet már csak „tavalyi nyomoknak” lássuk…
Biztos vagyok benne, hogy mindenkiben ilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok szüremkednek át a jókedv csúcsán is, az év utolsó napján, az utolsó pillanatokban, a Himnuszt hallva, - álljon bár a legönfeledtebb és harsányabb társaság kellős közepén is, akik abban az ominózus percben fátyolos szemmel révednek és búcsúznak a halni készülő óévtől.
Picit mindenki magába néz, a napok hordalékai felszínre lökődnek és helyet követelnek maguknak; az emlékek előnye, hogy kéretlenül is jönnek, kedvére válogathat az ember köztük, mint egy párizsi fűszerüzletben a sajtok között.
Éjfélkor mindenki a szeretteivel van.
Akár fizikális valójában, - kezét szorítva, nyakát átölelve, ...vagy épp csak mellette állva, esetleg „csak” (?) gondolatban, - de vele.
Én is ezt teszem ma éjjel, hasonlóan sokunkhoz, akik pontban 12 órakor az új esztendőre koccintunk egy pohár pezsgővel.
És most hadd legyek kicsit szubjektív, egy fél mondat erejéig.
…ígérem, Rád fogok gondolni, akár pont mellettem állsz, akár éppen távolabb tőlem. Remélem, megsimíthatom a kezed…

Boldog, békés és áldott új évet kívánok minden olvasómnak, - tiszta szívből, igazán.

Budapest, 2005. december 31.