Fullextra.hu - A halál versben, rajzban, és az életben...

Sokszor gondoljuk úgy, hogy jobb lenne mindent itt hagyni, milyen egyszer? is lehetne...

Írunk róla. Vágyunk néha rá. A halálra. Olyan jó kiírni magunkból, és vele együtt a fájdalmat, ami miatt azt érezzük, hogy ott a másik oldalon könnyebb lenne...talán.
Rajzolhatunk is róla. Kemény, szívet tépő rajzokat. Beleborzonghatunk abba, amit a papírra firkantottunk. Hogy tud fájni. Karóba húzzuk magunkat minden alkalommal ha ránézünk a képünkre. Soha nem feledjük, amit akkor éreztünk mikor...annyira mocskosul fájt...
Nekünk könnyű. Mi valahogy kiadjuk magunkból.
Mi van azokkal, akiket a Jó Isten nem áldott meg művészi hajlammal ?
Ők maradnak az önmarcangolók táborában. Nap mint nap azon tűnődnek, miként is vessenek véget "nyomorult" életüknek. Nem néznek senkit. Lehet őket bárminek nevezni. Van, aki egyszerűen kineveti őket, van ki lenéz rájuk, van aki sajnálattal fordul oda, de segíteni senki nem tud. Mert a halál közelébe kell ahhoz járni, hogy az ember újra élni akarjon.
Saját példámat tenném tanubizonyságnak.

Már 10 évesen meg akartam halni. Itt nem mennék bele a téma boncolgatásába, mert mindenki saját fantáziájára bízom, hogy kitalálja :miért akar egy gyerek meghalni...?
A halálvágy elkísért egészen 29 éves koromig. Mindig körülötte járt az eszem. Hogy és miként fogok meghalni...? Nem akartam tovább kínlódni, és nem érdekelt az 5 éves fiam, nem érdekelt, hogy őt ki neveli fel, mert úgy gondoltam:van apja, nagyszülei, - nem marad tehát egyedűl.
Elképzeltem, ahogy fekszem a koporsómban, milyen ruha lesz rajtam, ki lesz ott...
Szépen körülnéztem a közeli nagyvárosban, hogy hol lehet venni pisztolyt - persze olyat, amihez nem kell engedély, milyen golyó kell bele - mindent elterveztem "gyönyőrűen". Szíven akartam lőni magam. Nem eret vágni, meg kínok közt, fulladozva, a saját székletemben bevégezni. A gyógyszerben meg nem bíztam. Azt ki lehet mosni...A golyó. Az a legbíztosabb - gondoltam én.
Itt közben megjegyezném, volt, aki szeressen, és én viszontszerettem. De akkor még nem tudtam, hogy milyen súlyos betegség is a depresszió, ami szinte teljesen megváltoztatja az ember életről alkotott nézeteit.

Ott tartottam, hogy elterveztem nap mint nap a halálomat. Nem is rejtettem véka alá. Csak fekete ruhába jártam. A gyakori hangulatváltozásaim miatt, szegény munkatársaim naponta legalább százszor hallották tőlem: - Bárcsak rákos lennék, akkor legalább a sors végezné be, amit elterveztem...

Hát nem kellett sokat várnom.
Egy szeptemberi nap - elkezdett iszonyúan fájni a fejem. Mivel pénzzel dolgozom, muszáj volt valamit tennem - átrohantam az orvosi rendelőbe, és kértem egy fájdalomcsillapító szurit. Aztán másnap is kértem. Meg harmadnap is. Így ment több mint egy hónapon keresztül. Kiprobáltam a létező összes fejfájásra való gyógyszert -semmi sem segített.
Akkor a háziorvosom beutalt a neurológiára. Mondván:ott majd megnéznek, és elküldenek MRI-re, de ne számítsak arra, hogy hamar kapok időpontot, mert oda a várakozási idő legalább egy hónap.
Na gondoltam, még négy hét fejfájással való ébredés, létezés, és lefekvés.

A neurológius megvizsgált alaposan.Van-e reflexem, nincs-e idegbecsípődésem, vagy valami hasonló. Mikor mindent rendben talált, kikérdezett alaposan, hogy hol, és hogyan fáj a fejem, miket szedtem idáig.
És akkor telefonált. Időpontot kért:sűrgősen az MRI-re. Két napra rá kaptam, 14.35-re.
Még mondtam is neki, hogy én azt hittem nem kapok ilyen hamar helyet, de nem baj,mert el tudok menni a munkahelyemről.
A doktor csak annyit mondott, hogy ahogy megvan a lelet, azonnal hozzam.
Kint a váróban aztán megnéztem jobban a beutalómat.
A diagnózis, amire választ keresett: TUMOR GYAN. volt.
Megfordult velem a világ. Istenem én most RÁKOS VAGYOK?! MI LESZ VELEM?! MEG FOGOK HALNI?!
Láttam magam kopaszon. Sőt! Koprsóban. És láttam, ahogy a fiam, meg az anyám sír a síromnál.
Dehogy akartam én már meghalni. Élni akartam, hisz dolgom van még itt a földön.
A két nap egy merő kín volt.
Elsírtam az összes könnyemet, nem voltam magamnál. Csak bőgtem és bőgtem.

A lelet negatív lett.
Mikor visszavittem a neurológiára, az aszisztensnő kijött érte, és ott a folyosón, közel 30 beteg előtt megnézte, és hangosan felsóhajtott: Hála Istennek negatív.
A doktor szépen átküldött a szomszéd rendelőbe, a pszihiátriára, ahol kaptam gyógyszereket. Ugyanis a depresszió, ha nem kezelik, egy idő után a testen okoz tüneteket. Nekem fejfájást. Azóta is szednem kell a bogyókat.

Már nem akarok meghalni.
Azt nem mondom, hogy amikor előtör a depi nem hallom, hogy valaki suttogja hátulról, hogy mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha nem lennék...de én elhessegetem ezeket a hangokat.
Élni akarok.
Engem az a két nap felrázott. Milyen könnyen kerülhet az ember a halál közelébe...Mennyire képes akkor akarni, hogy élhessen.Mennyi mindent elkövetne azért, hogy meg ne haljon.

Ma már kiírom magamból a fájdalmat, és a rosszkedvet. Sokkal jobb, mint a környezetemet rémisztgetni a halálváró dumámmal.
Sőt. Mióta megjártam a "halál közelségét" sokat olvastam róla.
Tudom, hogy van következő életünk, és annak a milyensége sokban függ attól, hogy ebben miként élünk.
Egy öngyilkos pedig nem kap új életet, csak új testet. De a problémák, amik elől menekült - újra ott lesznek, és újra meg kell velük küzdenie.
S míg mi a Mennyben várjuk az újraszületést, az öngyilkosok egy kietlen, sík térben kínlódnak.
Azért ez is elgondolkodtató.Nem ?