Fullextra.hu - Életem legnagyobb érzelme

...a boldogság mindenki mellett ott van vagy volt valamikor, csak éppen nem ismeri fel...

Életem legnagyobb érzelme, a boldogság...

Egyszer, ha már „mammogós öregúr” leszek, számot vethetek azzal, hogy mit is tettem az életben, mi volt a jó, s a rossz, mi a hasznos, s a haszontalan. Legtöbbször ezt gondoljuk, megfogadjuk, de nem biztos, hogy meg is valósul.
Leginkább azért, mert már a való életben ráébredünk arra a boldogságra, amiben részesülünk. Persze, nem mindenki alkalmas érzelmileg erre a felismerésre, mert annyifélék, s oly változatos érzelmi életűek vagyunk, amilyenek...
Egy azonban bizonyos, hogy a boldogság mindenki mellett ott van vagy volt valamikor, csak éppen nem ismeri fel...
Van, aki megéli, van, aki eldobja magától tudatosan. Szóval sokfélék vagyunk...
Mint a boldogság szintjei is! (Mert még ilyen is található szép számmal.)
Nekem többször osztályrészem volt a boldogságban.
Boldog voltam gyermekkoromban, boldog voltam kamaszkoromban, (bár akkor még csak sejtettem, hogy boldogság, hisz a tudatosságtól még igen messze voltam.)
Boldog voltam az első csók alatt és után, boldog voltam az első lánnyal eltöltött „sikeres, intim” együttlét alatt, és utána, mert mindegyik élményt már akartam.
Tudatosan!
Boldog voltam az első szerelmemmel...
A boldogság a hétköznapi elfoglaltságok gyakorlása során is fel-felbukkan életünkben.
Lehetne még sorolni ezt a témát tovább is, - de nem a felsorolás a célom ezzel a pár gondolattal, hanem egy hatalmas, csodálatos élmény, s azoknak következménye.
Ezt próbálom megfogalmazni most, és itt.
Egyedül maradtam! Addigi társam-nak hitt asszony, - akiért az életem is adtam volna, - mikor 1100 km-re voltam tőle, akkor mondta ki azt a végzetes mondatot:
- Beadom, a válópert!
- Miit? Megbolondultál? Nem vagy magadnál! - mondtam a telefonba...
Eltörött valami bennem akkor… - a feltétlen bizalom, azt hiszem...
Mikor aztán otthon megbeszéltük személyesen a dolgokat, összeomlottam, nyugtatókat kellett szednem, stb. Nem ragozom tovább...
Barátaim, testvérem, bizalmasaim, mind tanácsolták, hogy vegyek egy újságot, nézzem át a társkereső rovatot, s biztosan találok egy olyan partnert, akivel ha hosszabb ismerkedés után kialakul valami, még lehet, hogy rámtalál a szerelem is.
Így is tettem!
Vettem egy újságot és megnéztem a hirdetéseket. Találtam is vagy öt olyat, amelyek közül kiválasztottam őt, a társamat, - a mostani feleségemet.
Persze ez nem volt ilyen egyszerű, mert az ilyen dolgok sohasem alakulnak „simán”. Mindig van valami, ami „közbejön”, s elveszti a varázsát a perc.
Randevút beszéltem meg az öt közül kettővel. A két randi közül az elsőn találkoztam vele...
A másodikra már csak a becsület hajtott, hogy el kell menni. Nem is sikerült jól, nem lettünk egymásnak szimpatikusak.(Persze hogy nem, hisz akkor már volt egy viszonyítási alapom!)
Visszamentem tehát az „elsőrandis” ismerősömhöz.
Már az első találkozás érdekesen alakult.
Mikor a HÉV-ről leszálltam, egy kék kabátos, aranyos kis virágszálat láttam, tele gátlásokkal, és szerényen várt engem a megbeszélt helyen.
Ideges voltam... Kíváncsisággal vegyes zavarban, de ezt az érzést nem igazán szeretem.
Jobb a kiszámíthatóság, a következő mozzanat ismerete. Mivel elég késő este volt, egy közeli pressoba ültünk be, - ő egy üdítő, én egy kávé mellett ülve beszélgettünk.
Háát, mihez is kellene hasonlítanom ezt a mással összetéveszthetetlen érzést, ami az első pár mondat után, a szívembe költözött...?! Talán az első csók előtti felemelő „szívdobogáshoz”, melynek a következménye az adrenalin-szint megemelkedése. A zavart felváltotta a várakozás, majd a vágyakozás, ami ilyenkor természetes. Azonnal tudtam, hogy ezt az asszonyt „mélyebben” meg fogom ismerni, mert nagy hatással volt rám, illetve éreztem, hogy ő is hasonlóan érez irántam.
Elérkezett a búcsú ideje, és (majdnem csókkal váltunk el, de a „jómodort betartandó” nem került rá sor) még jobban meggyőződésemmé vált, hogy még sokszor fogom látni ezt a csodálatos, egyszerű, szeretnivalóan romantikus, de mégis határozott nőt.
Mikor hazaértem, máris nyúltam a telefon után, annyira szerettem volna tovább lenni vele...
Nem vártunk sokáig a második randival: már másnap újra találkoztunk, és minden folytatódott ott, ahol abbahagytuk…
Elmondtuk egymásnak életünk azon részeit, melyekre a másik kíváncsi volt, és kellemesen teltek a percek, órák együtt...
Ezáltal jobban megismertük a másik gondolatait, az őt foglalkoztató problémákat, élethelyzeteket. Ezen a napon alig értem el az aznapi „utolsó közlekedést”, annyira belemelegedtünk az ismerkedésbe. Nagyon jó beszélgetni, együtt lenni egy olyan emberrel, akivel kölcsönös a szimpátia! Mi pedig egyre szimpatikusabbak lettünk egymásnak.
A következő hétig majd' mindennap találkoztunk, és a második héten már egyik reggel nála ébredtem...
Az az ébredés csodálatos volt!
Úgy tűnt, mintha már régóta együtt élnénk. Reggel, a megszokott kávé után már arról beszéltünk, hogy összekötjük az életünket, s én hozzáköltözöm. Csak az ideje nem lett azonnal meghatározva. Azt később, az élet döntötte el.
Én nagyon határozatlan voltam, nem mertem lépni... Minden találkozás alkalmával erről beszélgettünk. Végülis egy otthoni veszekedés után eldöntöttem, hogy odaköltözöm hozzá!
Másnap, már odavittem a cuccaim nagy részét, s a többit is a következő napokban...
Összeköltöztünk...Jó döntés volt!
Erre igazolás az is, hogy 6 év együttélés után, (már 3 éve) összeházasodtunk. Mióta ismerem - ő a legfontosabb számomra!
Ha létezik harmónia egy ember életében, úgy az én életemben halmozottan van jelen!
Olyan egyetértésben éljük a napjainkat, ahogy szinte nem is gondoltam volna. Az elkapott pillantások, az egymás gondolatának ellesése, a „másik féltése”, óvása, a ki nem mondott szavak, a „másik érzése”, feltétlen szeretete, tisztelete az a plusz, amit boldogságnak gondolunk, és érzünk...
A biztonság, a nyugalom, a kiegyensúlyozottság jellemzi ezt a fajta boldogságot, amit én tiszta szívemből kívánok mindenkinek.
Én kipróbáltam: ma is "élem"...

pacal