Fullextra.hu - A doktor bácsi áldott aranyember…

...szívem szerint a nevét csupa petárdás-világítós, villódzó nagybetűkkel írnám ide, de ugye ez nem a reklám helye...

Fogorvoshoz járni nem jó.
Azt hiszem, ezzel a kijelentésemmel könnyű szívvel mindannyian egyetérthetünk.
Persze hogy nem jó, hiszen ott minden csupa macera.
Nincs olyan művelet, tevékenység, amely akár csak a legcsekélyebb mértékben is jól tudna esni. Hiába kutakodom az emlékeim között, egészen a gyermekkoromig visszatekintve - nem és nem. Nincs.
Egyszerűen nincs olyan, ami abban a szép fehér rendelőben cseppet is kedvünkre lenne…Hacsak azt a nagyszerű érzést nem számoljuk ide, amikor már kilépünk a rendelő ajtaján. De ne fussunk ennyire előre.
Már az a sajátságos „illat” is rémisztő, ami abban a pillanatban az orrunkba kúszik, ahogy ide a lábunkat betesszük.
Sőt, már az utca végében is mintha ott lebegne ez a semmi mással össze nem téveszthető, szagnak is bátran nevezhető valami, - aztán azzal egyenesen arányosan, ahogy közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz: már töményen jelen van. Az a tipikus „fogorvos-szag”…
A fém-szerkentyűk (amik vetekszenek a spanyol inkvizítorok mütyürkéivel...) sokat (és rosszat) sejtető, halk koccanása, a fúrógép sziszegése, ahogyan kisüvít a zárt ajtó mögül, a feldagadt arcú, beesett szemű, szorongó emberek látványa – mind-mind csak tovább ront az amúgy is elkeserítő, és kétségbeesett helyzeten.
Mindenki idegesen gyűrögeti a papírzsebijét szép, gömbölyű kis gombóccá, - és a szeme sarkából hol a betegtársakat, hol a sarokban diszkréten elhelyezett televíziót figyeli, ahol véletlenül éppen a világ legtökéletesebb fogfehérítő eljárását reklámozza több tucat ember, 153 vakítóan fehér foggal, - de bizton állíthatom, senki sem tudja, mit néz. Néz, de látni nem lát…Egyiknek bánatosabb a képe, mint a másiknak. Sorstársaim.
Ám ma megállapítottam, hogy én különlegesen jó helyzetben vagyok, már-már kiváltságosban: a szemem nincs résnyire szűkülve a lobos fog csúnya eredményeképpen; nem kell az arcomra szorítanom a kezem, csitítandó a lüktető fájdalmat; sőt, majd ha kiszabadulok onnan bentről (óh, boldog pillanat!), nem fog kilógni egy cseppet már átvérzett papírtampon a szám sarkából…
…de ez az idegölő várakozás. Ez letális. Rettenetes hangok szűrődnek ki a zárt ajtó mögül…
És amikor a kedves asszisztensnő szélesre tárja azt a fehér ajtót, és beinvitál, - az maga a beduin pokol.
Szinte bekúszom minden alkalommal a patyolattiszta rendelőbe, elfészkelődtem a sokat szidott és rettegett székben, a mosolygós és szeme összecsippentésével bíztatást adó Julika csinos kis világoskék műanyag partedlit köt a nyakamba – sosem lehet tudni…
És hát igen…
A fájdalomtól megszabadulni akaró, vagy egy új porcelánkorona hófehérségére vágyó idekerülő szerencsétlen delikvensnek a kínlódás már azzal elkezdődik, hogy nagyra kell tátani a száját, ami furcsa módon sosem eléggé nagy ahhoz, hogy benne a fogdoki szabadon, minden nehézség nélkül kotozhasson, matathasson, tegyen ezt-azt. Ami – valljuk be! - szintén csupa rossz érzés, és kisebb-nagyobb fájdalmak láncolata.
No, én még csak két napja (bővebb értelemben véve egy hónapja) járok a világ legtutibb, legaranykezűbb fogorvosához, - szívem szerint a nevét csupa petárdás-világítós, villódzó nagybetűkkel írnám ide, de ugye ez nem a reklám helye, - mégis már az idegösszeomlás határán állok.
Naponta járok ide még jó ideig, és hiába tudom, hogy a végeredmény minden félelmet és szorongást feledtetni fog velem és a Mikulás hófehér, hibátlan gyöngyfogacskákat hoz nekem ebben az évben, - mégis minden reggel nehéz szívvel ébredek: megint a rendelőben töltöm a délelőttömet…
Pedig ennél már nem lehetnek velem kedvesebbek, előzékenyebbek, mosolygósabbak: aki ezt kétségbe vonja, még csak köszönőviszonyban sincs a valósággal.
És én mégis, hálátlan módon, eléggé el nem ítélhetően alig várom azt a napot, amikor az én drága, határtalanul tisztelt doktor bácsim aranykeretes szemüvege fölött kipillant (jól írja Kosztolányi Dezső: „A doktor bácsi áldott, aranyember, világító, nyugodt szemei kékek” – tényleg azok!) és végleg elbocsát.
Azt hiszem utoljára úgy négy éves koromban vártam ennyire a Mikulást.
Valószínűleg jól viselkedhettem ebben az évben, mert nemhogy virgácsot nem kapok, de tényleg maradandó ajándékkal lep meg a doktor bácsim, - igaz, toronymagasan nem is ez lesz a legolcsóbb, piros celofánba csomagolt ajándék, amit valaha is kaptam így december elején…
Ezúton is köszönöm neki.
Nem csak a Mikulásnak, de annak is, aki tudja, hogy ez a rövidke írás neki szól…
Egyszóval – nagyon köszönöm…

*