Fullextra.hu - Beszélgetések Kisvirággal 1.

Vajon Kisvirágot csak én szeretem?

Beszélgetések Kisvirággal 1.

- Látod milyen csúnya hosszú forradás van itt a mellkasomon? Nem tudok felvenni semmi olyan pólót vagy blúzt, ami nyitott lenne felül. Így kitoltak velem kicsit az orvosok. Szebben is megcsinálhatták volna. De hát mi nem tudtunk pénzt adni a sebésznek, nem is figyelt nagyon rá, hogy nézzen ki valahogy az összeforrt bőr.

Kisvirágnak gyermekkorában úgy kilenc évesen felnyitották a mellkasát és szétfűrészelték a szegycsontját. A szívét kellett megműteni, hogy helyrehozzák a természetnek azt a kis tévedését, ami egy lukat hagyott rajta. Még most is átviharzik rajta a félelem, mikor erről beszél. A keze megrándul, hangja elcsuklik, szép kék szemei elfátyolosodnak.

- Tudod nagyon rossz volt a kórházban. Anyukám nem tudott velem lenni. Sopron túl messze van Egertől. Csak egy helyi rokonom járt be hozzám. Még szerencse, hogy ő ott lakik.
- És édesapád?
- Apámat csak egyszer láttam. A halála előtt nem sokkal. Alkoholista volt. Még egészen pici voltam, amikor elváltak. Aztán soha nem látogatott meg és soha nem keresett. Anyukám meg férjhez ment máshoz, aztán meg megint máshoz. A második férje rendes volt hozzám, de hát csak nem a vér szerinti lánya voltam. Na meg ivott is. Mindig valami kocsmában meg a vendéglátásban dolgozott. Nem igazán volt ideje velem törődni. A harmadik férje teljesen szemét volt. Nem dolgozott semmit. Anyunak kellett eltartania. Csak parancsolgatni szeretett. Mindig dolgoztatott engem. Látod milyen kicsi vagyok, de földet kellett talicskáznom, téglát raknom, betont cipelnem és a söröket a boltból a munkásoknak az építkezésre.

Kisvirág százötven centi magas és negyvenöt kiló. Termetéhez mérten arányosan csinos. Szép kerek feszes a popsija, vékony a dereka. Domborodó, - se nem nagy, se nem kicsi - mellei között húzódik a műtéti heg egészen a nyakáig. Megsimogatom.
- Engem egyáltalán nem zavar ez. Hiszen ez is hozzád tartozik. Megmentette az életedet. Az a fontos. Te se törődj vele. Amúgy is alig látszik. Szinte észre sem venni. Nem számít annak, aki szeret. És én szeretlek.
Ezen mosolyog egy picit. Azzal az utánozhatatlan bájos mosolyával, ami olyan kedvesen és huncutul kislányossá teszi. Nagy szempillái megremegnek és úgy bújik hozzám mint valami doromboló kiscica.

- Jó lett volna magasabbra nőni. Miért ez a kitolás a sorstól, hogy ilyen alacsony lettem. Annyi szép magas lány van, csak én vagyok ilyen kicsi és csúnya.

Szereti hallani az ellenvéleményemet:

- Már ezerszer elmondtam, hogy nem vagy csúnya. Sok férfi imádja az ilyen alacsony, csinos lányokat. Én is. – Beletúrok a szép hosszú szőke hajába a tarkójánál. Azt nagyon szereti. Jólesően hümmög egy kicsit.
- Már elmúltam harminc éves és még mindig gyereknek néznek - durcáskodik.
- Nem baj. Az a te egyéniségednek a varázsa. Örülj neki, hogy ilyen fiatalnak látszol.
- De hát kutyába se vesznek. Mindenki átnéz rajtam.
- Ugyan, lehet, hogy csak képzeled. Meg mi a fenét törődnél ismeretlenek képzelt véleményével.
- Nem elég, hogy kicsi vagyok, de nem vagyok doktor se. Majd én is elvégzem már az egyetemet, hogy nézzenek valamibe.
- Nem az egyetem meg holmi címek számítanak. Nem attól lesz valaki jó ember, hogy milyen iskolát végzett. A műveltséget sem az egyetemeken osztogatják. Lehet valaki a legtöbb diplomával is egy szakbarbár, hogy egy könyvet sem olvasott és a tanultakon kívül gőze sincs semmiről. Az önbecsülésed a lényeges. Másodlagos mások mit gondolnak rólad. Már rengeteget tanultál. Nem kellett hozzá egyetem meg cím.
- Senki nem mondta nekem, hogy tanuljak, meg olvassak rajtad kívül. Senki nem törődött velem. A szakközépiskolában sem szerettek a többiek. Az egyik lány krétaport szórt a hajamba és mindenki rajtam röhögött. Pedig én nem ártottam nekik. Igaz visszahúzódó voltam, de hát féltem még megszólalni is. Kértem a tanárokat csak írásban feleltessenek.
- Már elmúlt. A gyerekek, meg a kamaszok olykor nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymáshoz. Nem kell, hogy szeresd őket. Ne gondolj rájuk.
- Valóban szerettem volna, ha engem is szeret valaki. Anyukám biztos szeretett, de mindig magával volt elfoglalva. Még most is előfordul, hogy meg se hallja mit mondok neki, csak viszi a magáét. Volt egy barátom abban a kis faluban ahová elköltöztünk anyukám harmadik férjével, de ő nem igazán mert közeledni hozzám. Mások meg csak becsaptak és kihasználtak. Én voltam a rút kiskacsa. Ciki lett volna járni velem.

Feláll. Nyújtózkodik egy nagyot. Kicsi kezei levegőben. A dereka olyan vékony majdnem átérem a két kezemmel. Kicsit cicásan mozog. Harmincötös lábacskájára nehéz cipőt venni. Megbillegteti kis gömbölyű hátsóját. Elbűvöl, mint mindig.
- Na mehetünk haza. Majd holnap folytatjuk.