Fullextra.hu - Tényleg túl nehéz?

Az egyetértés abban is megnyilvánul, hogy a gyerekeknek magyarul is tudniuk kell, ismerniük kell a gyökereiket.

„Ürítek rátok”- mondta egyik jeles politikusunk egy pohárköszöntő alkalmával a rendszerváltás idején, midőn több évtizedes külföldi tartózkodás után hazatért szülőföldjére. Jószándékkal mondta és nagyon röstellte, amikor felhívták a figyelmét a „köszöntő” ezzel ellentétes tartalmára.
Bizony, az idegen környezet sokakat megváltoztat. Ha nincs mód az anyanyelvet gyakorolni, s annál inkább kell idegen nyelveken megszólalni nap mint nap, előbb – utóbb jön az idegenes akcentus, később az idegenes szószerkezet, majd végül a szókeresés, szótévesztés is, ha később mégis magyarul kell beszélnie az illetőnek. De ebben sem mindenki egyforma. Itt van először is a nyelvtehetség, melynek szerepe nem vitatható, de nem is igazán mérhető. Azt hihetnők, hogy aki könnyen tanul nyelveket, könnyen átáll arra, hogy valami idegen nyelven beszélve, írva töltse a hétköznapjait, az hamarább elfelejti majd az anyanyelvét. Ez azonban tévedés, a tapasztalat épp az ellenkezőjét mutatja. Az pediglen világosan kitűnik, hogy az idegen nyelvet nehezen tanulók, ha hosszas kínlódás után úgy-ahogy elsajátították már választott hazájuk nyelvét, a későbbiekben egyre inkább törik a magyart, főleg ha nem tartoznak a nyelvet másképp is használók, pl. anyanyelven sokat olvasók és írók táborába.
Pár éve jártam Amerikában, San Franciscoban. Többcélú utazás volt, többek között meglátogattam húsz éve kint élő Csaba barátomat is. Csaba minden szempontból révbe ért, sikeres vállalkozása, szép családja van, gyönyörű környezetben, hatalmas családi házban él. Kinti magyar lányt vett feleségül, három gyermeküket nagy egyetértésben nevelik. Az egyetértés abban is megnyilvánul, hogy a gyerekeknek magyarul is tudniuk kell, ismerniük kell a gyökereiket. Alkalmat nyújtanak az anyanyelv használatára az anyaországból egyébként sűrűn érkező vendégek. Érkezésem tiszteletére nagy családi ebéd volt. Megdöbbenésemre Csaba és felesége zömmel angolul beszéltek a jelenlétemben is, de gyermekeiket arra biztatták, hogy hozzám magyarul szóljanak. Volt még a társaságban egy általam nem ismert idős hölgy is, akit Ruth néniként emlegettek. Ő szótlanul ült Csabáék mellett, lassan kanalazta a levest. Született amerikai lehet, gondoltam, iránta való udvariasságból beszélnek a házigazdák úgy, hogy ő is értse.
Nos, a gyerekekkel nem sokra mentem. Kedvesek, mosolygósak voltak, de magyarul nemigen akartak válaszolni sem. Már csaknem kínossá vált az egész, amikor megszólalt Ruth néni, kifogástalan magyarsággal. Érdeklődött, hogy mi újság Magyarországon. Jót beszélgettünk. Inkább palócos volt a kiejtése, mint amerikaias, nyelvi hibát véletlenül sem ejtett. Rá is kérdeztem. Elmondta, hogy a szülei Nógrádból vándoroltak ki már majd’ száz éve, ő maga Ohióban született. A családban, sőt az utcában is szinte mindenki magyarul beszélt. Aztán férjhez ment egy tősgyökeres amerikai ezredeshez, őt követte Kaliforniába, ahol a magyar családok beilleszkedését segíti, tanítja őket angolul, vigyáz a gyerekekre is, ha kell. Csabáéknál családtagnak számít. Magyarországon még nem járt, de szeretné látni, mielőtt meghal.
Másnap kirándulni mentünk a család terepjáróján. Gyönyörűséges hegyek lábánál, majd a híres – nevezetes Seventeen Mile Roadon, a Tizenhétmérföldes úton hajtottunk végig, az Óceán partján, káprázatos fenyők, sziklák és egyéb szépségek között.

A gyerekek hátul ültek, zajongtak, unhatták a dolgot, többször járhattak már itt. Apjuk, hogy elcsendesítse őket, egy rajzfilmkazettát nyomott a videolejátszóba. A képet az elülső ülések hátán elhelyezett monitoron nézhették, akár egy repülőgépen, hozzá fejhallgatón jött a hang. Egyszercsak egyikük lecsapva a fejhallgatót, emlékezvén apja szavaira, hogy magyarul beszéljen, így szólt: „Dedi, a páuör kezd kirohanni az írfónból”. Csaba nem reagált, így percekig elemezgettem a mondatot. Dedi, az daddy, azaz apu. Páuör az power, ez esetben áramot jelenthet, idáig gyorsan haladtam. Az írfón egy kicsit elgondolkodtatott, majd később az earphone-nal, a fülhallgatóval azonosítottam, ami nem ugyanaz, mint a fejhallgató, bár ők tudják. De a mondat igazán magyar részével, hogy tudniilik „kezd kirohanni”, nem tudtam mit kezdeni. Rá is kérdeztem. Kiderült, hogy a fejhallgató külön ceruzaelemmel működik, ebből van a töltés kifogyóban. Az angolban ugyanis a running out nemcsak kirohanást, hanem az elektromosság kifogyását is jelenti. A gyerek nem ismerte a magyar szót, de lefordította az angol megfelelőjét.
Hamar eljött a búcsúzás napja. Annyi jót kaptam, annyi szépet láttam, hogy nehéz szívvel indultam hazafelé. Az egyik srác megint angolul köszönt. Apja szokás szerint figyelmeztette, hogy magyarul. A gyerek azonban ezúttal meg sem próbálta. Visszaszólt Csabának, hogy „too hard”, túl kemény, vagy helyesen inkább: túl nehéz, mármint magyarul beszélni. Ez a „too hard” csengett a fülemben napokig. Biztos, hogy valahol, valakitől hallottam már. De kitől, hol?
Hónapok teltek el. Néztem a tévét otthon. Egy székely közösségről szóló riportműsort láttam, iskolásgyerekek beszéltek ízesen, kristálytisztán magyarul arról, hogy milyen nehéz is az anyanyelvet megőrizni, mert a környéken nincs magyar nyelvű középiskola és a munkahelyek többsége is távoli, románlakta vidéken található. És ekkor megpillantottam a háttérben a Kiscohárdot, a Gyergyói havasok egyik legszebb hegyét. Meredek, méltóságteljes sziklafalak.

Jártam is ott valamikor, s helybeliek mesélték a furcsa név történetét. Szász, azaz német nyelvű kőmívesek járták a vidéket, hogy építkezéseikhez megfelelő építőanyag-forrásra, kőbányára leljenek. Egész hegyeket hordtak szét a várak, erődtemplomok, városok megerősítéséhez. Ezt a hegyet is megkopogtatták, de bányászatra alkalmatlannak találták. „Zu hart”, túl kemény, ezt mondták.
Nemzeti azonosságtudatunk legfontosabb eleme a nyelv, csak ott őrizhető meg, ahol lehetőség, szándék és hajlandóság is van rá. Lehetőséget igazán csak a közösség ad, lehet az Gyergyóban, de lehet Ohióban is. Barátom családja is egy magyar érzelmű, de már nem magyar nyelvű közösség. Ahogyan a szülők egymás között beszélnek, az a nyelv rögzül a gyermekbe erősebben, vagy legerősebben. A szándék sokat jelent, de csak akkor valósulhat meg, ha lehetőséggel párosul. Politikusunk beszédei – bár egy kis idegenes hanghordozás mindig megmaradt – egyre gördülékenyebbek, egyre stílusosabbak lettek, a tévesztések, hibák eltűntek belőle. Ő hazajött, nyelvi tekintetben is. Az én barátom pedig elment, családostól, bármit őrizzen is szíve legmélyén. A székelyek? Velük mi lesz? Találgatni sem merek. Megbontható –e az a közösség? Mondja-e majd, aki ezzel próbálkozik, hogy „zu hart”, vagy hogy „too hard?”