Fullextra.hu - Adomák az irodalom világából

Vajon mi volt az a hatalmas erő, amely csapatostól vonta a reformkor fiataljait a „festett mennyország” dísztelen, gyalulatlan deszkáira…?

Ha véletlenszerűen az utcán megállítanánk tíz embert, és feltennénk a kérdést, mondjon öt híres magyar költőt, - a tíz közül legalább hét-nyolc embertől hallanánk ezt a nevet: Petőfi Sándor.
Én most nem taglalnám különösképpen az én jól körülhatárolható és régi állásfoglalásomat e téren, - én annak dacára, hogy tudom, Petőfi Sándor hatalmas költő, és ezt kicsit sem illik mondani, mégis be kell valljam, én nem kedvelem őt. Természetesen ez cseppet sem kormozza be az ő glóriáját, ami bizony sokak, nagyon sokak szemében fényesen ragyog. Méltán. Ezt én is készséggel elismerem. Mégsem mondhatok mást.
És persze most nem is erről szeretnék írni.
Petőfi Sándornak remek humora volt, - erről már akkor megbizonyosodtam, amikor valamikor nagyon régen elolvastam Bisztray Gyula könyvét a jókedvű magyar irodalomról, nagyjaink könnyed, „viselt dolgairól”, és abban nagyszerű adomákat olvastam és jót derültem a költő fanyar és jóízű viccein.
1838-ban Petőfi még csak tizenöt éves, de már ekkor ellenállhatatlan erővel vonzódott a komédiások életéhez.
Vajon mi volt az a hatalmas erő, amely csapatostól vonta a reformkor fiataljait a „festett mennyország” dísztelen, gyalulatlan deszkáira…? Dicsvágy? Kalandvágy? Hivatás? Bizonyára együttvéve mind a három…Nem tudhatjuk. Thalia ekkor még istennő volt, a színház – legyen bármilyen szegényes is! – csaknem oltárnak számított. Katona József, Szigligeti Ede, Vajda János de még a szelíd, óvatos Arany János és Petőfi is beálltak a „nemzet napszámosainak”.
A régi francia mondás - cherchez la femme! – bizonyosodott be Petőfi esetben is, amikor is vándorszínészek érkeztek Aszódra, ahol Petőfi éppen a gimnázium IV. osztályát járta. A jóképű fiatalember beleszeretett a társulat egyik üdvöskéjébe, Borcsába. Rögtön ő is hozzájuk akart csatlakozni, hogy imádott hölgye közelében legyen.
Szigorú tanára, Koren tanár úr öt markos diáktársával visszavitette az iskolába, ott „lehúzatta” a padra és alaposan elverte. Petőfit ez sem tántorította el, ragaszkodott a színészélethez, de Koren tanár úr bizony beígérte az újabb verést, amit Petőfi azonban már nem várt meg. Kerülte az iskolát, mire a Koren tanár úr sürgősen írt egy levelet az apának, hogy „Sándor rossz úton jár, és attól lehet tartani, hogy kereket old a vándortársulattal”. Az apa tüstént Aszódon termett, és a diákszálláson kegyetlenül elverte fiát.
- Hát kell-e a Borcsa? Kellenek-e a komédiások? – ezekkel a kérdésekkel kísért minden korbácsütést.
De Petőfi nem tört meg.
1839 februárjának közepén Pestre vándorol, és nem adja alább: a Nemzeti Színházhoz akar bejutni. Rónai álnév alatt egypár hónapig statisztáskodott is a „világot jelentő deszkákon”.
Ekkor történt, hogy az utcán összetalálkozott egy Sárkány Sámuel nevű egykori iskolatársával, aki ráköszönt:
- Szervusz Petrovics!
A költő hidegen felelt:
- Csalódik Ön, én nem vagyok Petrovics!
- Ne tréfálj, Sándor – vágott vissza Sárkány -, hiszen a fogad is elárul.
Petőfinek elől egy jellemzően kiálló szemfoga „ékeskedett”.
- De úgy van, barátom, - válaszolt most már Petőfi félig tréfásan, félig komolyan - én nem vagyok többé Petrovics, hanem Rónai. Atyámmal keményen meghasonlottunk, - és kitagadtuk egymást.
A Nemzeti Színház művészei közül Egressy Gábort méltányolta a legjobban, és hozzá állott legközelebb. Még színdarabot is írt számára Zöld Marci címmel. Darabja azonban nem sikerült, ezt ő maga is belátta, és megsemmisítette azt. Cserébe felajánlotta, hogy mint vendég lép fel barátja jutalomjátékán.
Ez a darab Szigligeti Ede Szökött katonája volt.
1844. október 10-én volt az előadás, Petőfi Gémesi nótáriust alakította. Nagy tapsot kapott, noha – erős lámpaláza miatt – túlságosan halkan beszélt, és szerepe végén nagy „bakit” ejtett: a „Julcsa kisasszony a menyasszony!” helyett azt találta mondani: „Julcsa kisasszony a vőlegény!”.
Mikor pedig észrevette a nyelvbotlást, és ki akarta magát javítani, még jobban belebonyolódott, mondván: „Azaz hogy Gergely úrfi a menyasszony!”
Erre jóindulatú nevetés és taps hangzott föl, - mely azonban már bizonyosan a költőnek, s nem a színésznek szólt…
Erős elmarasztaló kritika jelent meg másnap az Életképek hasábjain, de Petőfi nem volt hajlandó beismerni kudarcát. Úti jegyzeteiben tréfásan tiltakozik a bukás ellen: „Azt beszélik, hogy megbuktam benne. De ez nem igaz! Azért nem igaz, mert én nem hiszem…S ez azt hiszem, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására.”
Majd bevallja nyelvbotlását, de sietve hozzáteszi: „Ennél bolondabbat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős színész. Szóval nem buktam meg, s a játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára.”
Hanem azért mégsem lépett többet színpadra.
Feljegyeztek még több vidám esetet Petőfi Sándorról, melyben egészséges, vérbeli magyar viccelődéseivel csal mosolyt az olvasók arcára, sőt még egy (vélhetően) utolsó epizódot is találtam Petőfi és a színház kapcsolatáról.
Petőfi a magyar színjátszásért, a Nemzeti Színház ügyéért tudott nélkülözni, fázni és éhezni. De működött akkoriban Pesten egy német színház is. Ezt a negyvenes években egy éjszaka váratlanul tűzvész pusztította el. Egy barátja lélekszakadva szaladt Petőfihez és újságolta, hogy ég a német színház.
A költő a másik oldalára fordult, s csak ennyit mondott:
- Édes barátom, sorsát senki el nem kerülheti. Színházat azért építenek, hogy elégjen; esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga.
És nyugodtan aludt tovább.

*

Neves költőnk nehéz szívvel vált meg a komédiás élettől. Apját kiengesztelte ugyan, de ő maga úgy érezte, hogy a világ legszebb pályájának fordított hátat.
Minden örömét, bánatát, fájdalmát kifejezte, beleszőtte verseibe.
...nem én lennék, ha e kis adomázós írás után ne idéznék ide egy Petőfi verset, - egy részletet abból a Kerényi Frigyeshez című versből, amelyben háborgó lelke lassú csillapodását énekelte meg 1844 június végén:

Nos hát te jól vagy, hál' istennek! Én?
Mint gazdag városban szegény legény.
Másfél hete, hogy őket elhagyám.
Kiknél valék, apám és jó anyám.
Apám kibékült; volt is rája ok:
Hiszen szinész már többé nem vagyok.
Örül ő - de olyasmit érzek én,
Mit a paradicsomnak küszöbén
Almátevett ősünk érezhetett,
Midőn belőle kikergettetett.
Ott éltem volna én a színpadon
Kín és gyönyör közt... hírben.. szabadon...
Dicső álom volt. Volt! Már elmula.
Boruljon rá felejtés fátyola.

Lám, lám, mégsem felejtette el a jókedvű magyar irodalom Petőfi Sándor olthatatlan szeretetét a színészélet, "Thalia papjai" iránt.
Hiszen még ma is szívesen adomázunk róla...