Fullextra.hu - …és újra május

A májusnál kevés dolog lehet szebb – mondom én, aki megrögzött május-imádó vagyok.

Már az április is őzbőr-puha kesztyűs kézzel simított végig rajtunk a szokatlanul enyhe tél után. És lám, most megint szemöldökig állunk a legeslegszebb hónapban, ami csak a naptárban fellelhető…
A májusnál kevés dolog lehet szebb – mondom én, aki megrögzött május-imádó vagyok.
Ma sok elintéznivalóm akadt a városban, és hiába élek Buda legzöldebb szívében és naponta adatik meg a rácsodálkozás élménye egy ablak-kitekintéssel a zöld ezernyi szépséges árnyalatára és a virágok ezerszínűségére, - mégis apró tűszúrásokat éreztem valahol a gyomrom tájékán, ahogy a gyönyörű és imádott budai kis utcákon gurultam bámészkodón lefele a hegyről. Májusban az orgonák - mióta csak az eszemet tudom – tombolva lilultak, hol erősebb, hol halványabb árnyalatukkal vagy ártatlan hófehérségükkel megigézve engem, és ontották zsongítóan finom illatukat.
Most május negyedikét mutat a naptár itt az íróasztalom sarkán, - hatalmas piros felkiáltójel emlékeztet arra, amire talán emlékeztetni sem kellene, mert semmiképpen sem felejtettem volna el, most mégis áthúzva árválkodik: későbbre kellett rajzolnom sajnos azt a nagy, piros felkiáltójelet, - és ez egy merőben személyes mondat nézessék el nekem… Akinek kell, úgyis érti… - ebben biztos vagyok.
Szóval, május negyedike van – és az orgonák már elvirágoztak szinte az egész budai hegyoldalon.
Nekem ez fáj. Szinte fizikailag is fáj.
Már az orgonabokor kidagadó, zöld harsogásába ájult a sok picike lila szirom, rozsdássá, fakóvá válva, színét immár hűtlenül hátrahagyva. Ezt láttam, ahogy elindultam ma délelőtt és egyre lejjebb jutottam a belváros felé. Már csak jövőre lesz újra ennyire színpompás, csupa orgonalila a számolatlanul sok budai kis utcák és kertek mélye, a kerítés mellett sorjázó és a házakat jótékonyan elrejtő bokrok mámorosan tobzódó szépsége.
Hamarabb jött és hamarabb is hagy magamra ez a varázslat.
Mondom, fáj.
Ahogy dolgaimat elrendezve újra beülök az autóba és kanyargok hazafelé – szánt szándékkal másik utcácskákon, hogy azokat is szemügyre vehessem, - még szembeszökőbb ez az „orgona-halál”.
Ha rövidül a tavasz, mindig az a kényszerképzetem támad, hogy a fejemben is egyre rövidebb gondolatokat termel majd a hiány…Már oda a tulipán, most oda az orgona is – mi fog még így fájni…?
Már így is megbicsaklottam erőmben, ahogy a naptárt átfordítottam áprilisról májusra. Micsoda butaság – korholom szinte naponta magamat, - tudom én, hogy ebben az évben szeretett áprilisom csúful becsapott, és hiányjelekkel tűzdelte meg a mindennapjaimat, de nem szabadna máris siratnom a tavaszt.
De hisz annyira kevés jut belőle! Minden új tavasszal egyre kevesebb…
… és megint nagyon személyes gondolatok jönnek, más számára meddő, hasznosíthatatlan, sőt, érdektelen, mégis le kell írnom, akkora a közlésvágy és a vívódás bennem. Éjjel, úgy éjféltájban, (ekkor már saját gondolataimmal is csak ritkán zavarom a véghetetlen rózsadombi csendet és magamat) amikor lekattintom a kis fekete éjjelilámpámat kettesben maradva Chopinnel, John Barry-vel vagy épp Mascagni Intermezzojával: pillanatképek villannak fel az éppen eltelt napból. Mostanában nagyon kedves pillanatképek, - hangok - az eddigiekhez képest is gazdagabbak és még több örömöt adók.
Mérhetetlenül szeretem ezeket a hangos pillanatfelvételeket, - és nagyon igyekszem nem gondolni arra a képre, ami bizony gyakran elébem tolakszik, és jó nagyot kiharapva nyugalmamból, kíméletlenül a kétségbeesés szélére szokott lökni. Kétségbeesés?
Talán nem is az.
Irigység...? Féltés...? Önzés...? Talán a mindezekből összegyúrt elegy. Sokszor birkózom ezekkel a démonokkal, pedig a józan ész mindig felemelt mutatóujjal fenyeget. Hiába. Nem tudom magamat legyőzni, - pedig hányszor eszembe jut, hogy „egyensúly tartassék a világ szűkmarkúsága és mértéktelen vágyaink között”! Hányszor mondom fel magamnak a leckét, amit Lawrence Durrell Alexandriai négyese óta betéve tudok, és próbálok alkalmazni, ahogy és amit Durrell hőse, Nessim vallott: „Mit tehettem volna? Erősebb volt nálam, sokféle tekintetben. Egyetlenegy téren győzhettem le: ha még annál is jobban szeretem. Ő kiforgatta az embereket a régi énjükből. Az ilyesmi szükségszerűen fáj, és sokan félreértik ezt a fájdalmat. De én nem – és mosolygott, jól ismert mosolyával, amelyben az édes keveredett a kimondhatatlan keserűvel, és halkan, szinte lehelve megismételte a két utolsó szót: - Én nem.”
Micsoda nagyszerű könyv ez! Vajon hányszor fogom még elolvasni, és vajon hogy történhet meg, hogy mindig magamra ismerek egy-egy fejezetben…?
De elkalandoztam, vége a személyeskedésnek - vissza a májushoz!
Minden napját ki akarom élvezni, elvégre ez a legszebb évszak…
Még csak negyedike van, kora délután, és én egy mozgalmas, túlzsúfolt délelőtt után itt ülök Budapest egyik legszebb panorámája előtt, fölött, sőt, benne, - és minden elkövetkező napot várok.
Május van.
A legszebb hónap. Anyák napjára pedig már itt lesz a csodaszép, rózsaszín pünkösdi rózsa…
Hazafelé jövet azonban boldogan láttam, hogy bizony még néhány orgonabokor teljes színében pompázik!
A Kapy úton még jópár kertben gyönyörűen teljesedik ki a lila ezerféle csodája.
Megnyugodtam.