Fullextra.hu - Mit bír az ember

Vajon mire vagyunk képesek? Vajon meddig tágíthatjuk saját határainkat? Vajon meddig éri meg feszengetni azt...

Pénteken délután már annyira lestem az órát, mint még soha.
Mint egy szerelmes tini. Aznap vártam haza kis páromat egy kegyetlen túlélő-gyakorlatról - ahogy én neveztem. Hogy ez tényleg az volt, azt csak később tapasztalhattam. Elkéredzkedtem előbb a munkából, mert hát ki tudja, mikor végez és hová kell érte menni. Semmit nem tudtunk róluk. (telefonokat elvették tőlük, öt hétig egy hangot se hallottunk felőlük)
Hazaértem hát, és már csak annyi energiám volt, hogy beálljak a zuhany alá, mert kissé megviselt a hazaúton a meleg. Már épp végeztem, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, három puffanás (zsákok le) és pedig elkezdtem visítani a zuhany alatt, hogy: Csak nem??!!! Úristen! Nyisd ki, nyisd ki az ajtót! (A fürdőszobáét).
És ott állt párom, de azt el sem lehet mondani, milyen állapotban. Szinte csonttá fogyva, arca megnyúlt, szemei karikásak, kezei feketék (pedig egyszer már zuhanyzott).
Állok döbbenten. Egyszerűen nem igaz. Nem lehet, hogy teljesen mást kapsz vissza, mint akit elengedsz. Ez...ez nem ő...
Átölel úgy vizesen, ahogy vagyok, szorítom magamhoz, ő pedig szipog. És meg csak ijedten simogatom a fejét.
- Majd... majd mesélek, de most még nem tudok... - mondja. - Most együnk...
Gyorsan megtörölközöm, szaladok a konyhába. A rakott tészta pillanatok alatt eltűnik, mint ahogy a négyszemélyes madártej adag is.
Utána forró vizet engedek és beleparancsolom.
Ahhoz képest, hogy nem tud mesélni, be nem áll a szája, mondja és mondja, én pedig elborzadok. Azt hittem, ez csak hollywoodi túlzás a katonás filmekben, ezt nem megcsinálják meg emberekkel... de, megcsinálják. Hallok napi két hegynek futásról teljes felszereléssel, pocsolyában és kavicsban meghempergetett katonákról, csontig felsebzett sarkokról, mentálisan tönkrement jelöltekről, napi 3 órát sem alvó emberekről, akiket hajtottak, mint a barmokat... enni csak öt percük volt, így kis híján a fulladás veszélyével dacolva tömték magukba az ételt. De volt, hogy bödönből merték a kezükkel az összeöntött húsostészta-gyümölcsleves-savanyúuborka-elegyet. És örültek, hogy ehetnek, mert előzőleg azt mondták nekik, hogy aznap nincs vacsora. Aztán megetették velük az előbbi moslékot, mind az utolsó cseppig, utána pedig ki az udvarra és testnevelés! Hányásig... Ami azonban az elvárások ellenére elmaradt...
Kedvesem csupa folt és seb (a vesszőfutástól - mondja, amikor a háztetőkről lőtték őket festékpartonnal) na, itt kezdek ideges lenni, és sikálnám a fegyverolajtól és egyebektől fekete kezeit, de körömkefével már nem merem, mert mindenhol be van repedve...
És közben mondja, hogy hihetetlen, mit ki nem bír az ember, mert amiről azt hiszi, hogy nem tudja megcsinálni, (áh, ez lehetetlen!) mégis megcsinálja, mert muszáj. És alvás nélkül, fáradtan, éhesen.
- Annyira büszke vagyok rád! - mondom, miközben ott benn arra gondolok, hogy: "ha még egyszer elmész egy ilyenre, megöllek!"
De ő se menne még egyszer, mondja is.
Amint mesél, teljesen biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek, akik ezt végigcsinálták, és felvarrót kaptak - 16-ból mindössze heten! -, ki tudja hányszor lépték át ezen öt hét alatt a saját határaikat... És megemelem a kalapom előttük.
- El szeretnék veled menni sétálni... - közli velem párom.
- Sétálsz ám tudod hova! - válaszolom, amikor megtudom, hogy aznap 20 percet aludt össz-vissz. - Mész aludni.
De igen, ő el akar menni velem sétálni.
- Csak még adj öt percet, közli az ágyra heveredve - hogy összeszedjem magam...
És már alszik is. Ágyneműt nem tudom elővenni, mert rajta fekszik az felnyitható részén az ágynak, elő tehát a puha fürdőköntösömet és betakarom vele - mivel túl hosszú hozzá, még egy törölköző a lábaira.
És alszik. Alszik, de mint egy riadt állatka, egy űzött vad. Tudom, hülyeség, de még a levegőt is gyorsabban szedi, mintha sietne az alvással, mert tudja, hogy nemsokára felzavarják, rajtuk ütnek, menni kell...
Arcán, nyakán is ránganak az idegek, hiába alszik, mégsem pihen, egész teste feszült, ugrásra kész. Melléfekszem, próbálom átölelni, nyugtatni. Mit csináljak vele, inkább hagyjam nyugodtan aludni? Egyszer felriad, rámnéz, de látom, hogy nem engem lát és kérdezi:
- Hol vagyok? - tekint körbe és már menne.
Visszanyomom.
- Nyugi, itthon. Már vége, aludj.
És ő azt teszi, kissé nyugodtabban alszik négy órát.
Majd lelkiismeretfurdalással ébred, hogy úristen, este fél nyolc, mennyit aludt! És menjünk el a szüleimhez, menjünk el bevásárolni! Hová sietsz? De jó, menjünk. Úgysem tudna most többet aludni. Közben mesél, és mesél és mesél. Én pedig nem tudom, kire legyek igazán mérges. A honvédségre nem lehetek, mert nem kényszerítették, ezt ő vállalta önként... de ránézek, és őt nem tudom szidni, most még nem. Nem is kell, szidta ő eléggé magát.
- Már az első órában tudtam, hogy nem jó helyen vagyok - röhögi el magát.
Csak egyetérteni tudok.
- De most már kitűnő apuka leszek! - közli. Simán bírom háromórás alvással!
Én pedig elnevetem magam a könnyeimen át.