Fullextra.hu - Félek

A képek az NBC 2005-ös legjobb képei közül valók. A szöveg? Csak néhány gondolat, ami láttukkor eszembe jutott...

Állok az ablaknál és nézem ahogy a hold fénye megvilágítja az arcodat.
Éjfél is elmúlt már jócskán, én mégis ébren vagyok. Felriadtam megint és nézlek. Olyan békésen alszol. Nincs szívem felébreszteni téged, így egyedül maradok gondolataimmal és a félelemmel. Mert igen, félek. Hogy nem leszek már elég jó társad. Mert sosem leszek már az, aki voltam azelőtt. Tudom. Más ember lettem. Valaki olyan, aki nem akartam lenni.
Most azt mondanád: „Még csak két hónap, hogy visszajöttél. Türelem”
Két hónapja… Két hónapja hogy nyakamba ugrottál a reptéren. Anna és a kicsi Péter is úgy furakodtak oda hozzám, majdnem feldöntöttek.

Mégis bennem az elválásunk él élesebben. Mintha csak tegnap lett volna és nem fél éve, amikor elbúcsúztunk. Sírtál. Megfogadtad, hogy nem fogsz, mégis sírtál. Karodban tartottad Marcsát, a legkisebbet, aki megérezte azt, amit te. Ő is sírt. Az én torkom hiába szorult el. Nekem mosolyognom kellett és integetni nektek: visszajövök. A kordonnál elváltunk, nem jöhettetek tovább. Jókora málhás zsákommal és további száztizenöt társammal együtt beszálltam a gépbe és indulás. Attól a perctől kezdve a család csak egy fényképet jelentett. Mert ami várt ránk… azt elmondani sem tudom.
Bár a kiképzőink erőteljesen igyekeztek, hogy a felkészítés ideje alatt kiöljenek belőlünk mindent, ami emberi. Hogy érzelem nélkül, gépekként menjünk és menjünk csak előre, ne gondolkozzunk, ne érezzünk. Hiába. Arra, ami ott volt, nem lehet senkit felkészíteni. Még így sem. Mutathattak nekünk fényképeket szétroncsolt tetemekről. Szénné égett emberekről. Gyerekekről, akiknek végtagjait bomba szakította le.
Teljesen más, amikor te magad látod ezt, hallod a döglegyeket, amint a többnapos, oszladozó hulla fölött döngenek. És a szag…Zubbonyod ujját az orrod elé szorítod, aztán hánysz egyet. Ezt eljátszod még jó párszor, de úgy az ötödik eset után megszokod.
Más, amikor közelről csap meg az égő emberi hús förtelmes bűze és fekete maradványokat kotorsz ki a kiégett terepjáróból. Amikor karodban viszed a jajgató hatévest, akinek egy szavát sem érted, de a szemei beszélnek helyette, rettenettől tágra nyílt, ártatlan gyermeki szemei. Azt könyörgik: segíts!!!!
Te pedig nyugatod saját nyelveden, számára idegen szavakkal, nézel rá biztatón, bár tudod, hogy mire odaérsz vele az elsősegélyeshez, már úgyis elvérzik.

Gyerekek… a minap is, mikor panaszkodtál nekem, eszembe jutott az a kisgyerek. Aztán arra kaptam fel a fejem, hogy megkérdezted: Nem is figyelsz? De igen, tudom, tudom, hogy mennyire fontos, hogy Anna lányunk túl későn jött haza. Majd beszélek vele. Az is fontos, hogy Péter egyest kapott matematikából. És hidd el, figyelek rád. Ezek a mindennapokban igenis lényeges dolgok. Vajon én képes leszek –e újra olyan fontosságot tulajdonítani nekik, mint amit megérdemelnek? Mintha egy másik világból jöttem volna. Ez így is van. A háború egy teljesen más világ. Te ezt nem értheted, de soha ne is akard megérteni. Nem akarom, hogy értsd.
Ami a hétköznapokban fontos, ott csak egy apró, jelentéktelen mozzanat. Ott van például a halál. Itthon hosszú ideig gyászolunk, temetés, tor az elhunyt tiszteletére. Emlékezünk. De ott nincs idő gyászra. Akkor a harc közben nincs. Olyan gyorsan történik minden. Egy golyó - egy élet. És vége. A melletted lévő tábori ágy már üres lesz aznap éjjel. Csak az a pár másodperc döbbenet, mire felfogod, másra nem telik, mert már üvöltik is a füledbe, hogy: TOVÁBB, TOVÁBB!!! NE ÁLLJON MEG! Vagy: HAGYD OTT, NINCS ÉRTELME!!!

Igen. Tényleg nincs. Akkor értettük meg, miért verték ki belőlünk emberi mivoltunkat a kiképzés idején. A túlélésünk érdekében. Nincs idő érzelegni. Nem térdelhetsz le mellé, nem sajnálgathatod, mert akkor te is ott végzed. Tovább, tovább, ő is csak egy apró csavar volt a gépezetben... Ezt tudomásul kell venni, bármennyire is fáj. Rájöttem arra, hogy háborúban az ember valahogy hívő lesz. Láttam együtt imádkozni különböző vallásúakat. Láttam imádkozni ateistát. Tudod, amikor egy-egy társunk elesik, nem is tudjuk: kinek jobb. Nekünk, akik életben maradtunk? Vagy neki, aki már jobb egy helyen van? És hittünk ebben, mindannyian hittünk ebben a jobb helyben, hiszen ennél a földi pokolnál minden-minden csak jobb lehet...
Mert csak mint egy robot mész előre, füled mellett bombák robbannak, parancsnokok üvöltenek. Arcodra, szemedbe vér fröccsen – Feri volt az, az első szakaszból, akivel együtt kockáztál… – letörlöd és rohansz tovább. TOVÁBB, TOVÁBB, TOVÁBB! Nap végén – ha életben maradtál - mintha kívülről látnád magad. Ülsz egy kövön, vagy a sátor melletti összecsukható széken. Sisakod a kezedben, fejedben csak egy elmosódott massza az egész nap: robbanás, vér, füst, halál. Újabb négy ágy üresedett meg, te lefekszel, kezed a fejed alá teszed és nem mersz az otthoniakra gondolni. A társaiddal már talán szorosabb a kötelék, mint a családoddal. Olyat éltek át együtt, amit otthon csak a hozzád legközelebb állókkal. Társak elvesztését, egymásra utaltságot, összetartozást.

A végén már nem gondolkodsz és nem érzel. Csak vagy. Parancsot teljesítesz, hajnali négykor menetrendszerűen felpattansz – mint ahogy még most is teszem sokszor – pár óra ájult alvás után ismét ki a pokolba. Valami megtörik benned. Megszűnsz embernek lenni. Katona vagy. A kiképzéskor olyanná alakítottak, hogy a harcban megálld a helyed. Bevethető légy. Ez többé-kevésbé sikerül.
De senki nem törődik azzal, mi lesz akkor, amikor a katona hazatér a családjához. Hogy hogyan szokik vissza a mindennapokba. Sikerül -e visszaváltozni gyilkológépből szerető családapává és férjjé? Ez már kizárólag az ő sikere vagy kudarca. Oldja meg. Odakinn nem féltünk, nem félhettünk. De most félhetek. Félhetek attól, hogy mivé lettem.
Erre azt szoktad mondani, hogy vállaltad ezt. Vállaltad a hosszú távolléteimet. Vállaltad, hogy nem voltam melletted, amikor kihordtad Marcsát. De erről eddig nem beszéltünk, mi lesz akkor, ha nem azt az embert kapod vissza, akit elengedtél. Ez nekem fáj. Fáj az, hogy annyi mindent felvállalsz értem, és én nem adok meg mindent, amit egy rendes férj adhat. Mert én nem vagyok hagyományos férj. Katona vagyok. És nem tudok felejteni. A háború képei belém égtek, az idő sem törli ki őket, de hiszem, hogy segítségével ezek a képek halványulni fognak. Újra fontosnak tartom majd azt, amit te annak tartasz. Ismét tudok –e őszintén örülni a lepkének, amit Peti mutat? Ha Anna jó jegyet hoz? Reménykedem. Nekem már csak ez maradt. A remény. Visszaülök az ágyra. Hitetlenkedve nézem, hogy az arcod még mindig azé a fiatal lányé, akit megismertem sok évvel ezelőtt. Csak szemeid köré rajzoltak apró ráncokat az eltitkolt félelem, az aggódás és a gyerekekkel átvirrasztott éjszakák. De nekem is így gyönyörű vagy, mint mindig. Szeretlek.