Hétköznapi történet
Dátum: Május 27, vasárnap, 13:12:00
Téma: Film Színház Zene
 |
1963 nyarán egy életveszélyes betegség ütötte fel a fejét, ami csak a fiatalokat támadta, de rövid idõn belül százezrek estek áldozatául ennek a gyógyíthatatlan elmebajnak. |
Néha, - zenehallgatás közben - úgy érzem, most kellene meghalni...
Az õrültség jelei elõször 15 éves koromban kezdtek mutatkozni rajtam. Okozója egy ördöngõs szerkezet volt, melyet akkoriban csak egyszerûen magnónak hívtunk. Ennek a hangszórójából tört elõ hihetetlen szuggesztivitással a twist, ami egy magamfajta jómadárnak teljesen elvette az eszét. Chubby Checker, Little Richard, Chuck Berry, Bill Haley és Peppino Di Capri zenéje csontig hatoló volt. Akkor azonban szüleim még gyógyíthatónak ítéltek..
- Majd kinövi, mi is ilyenek voltunk! - ilyen, és ehhez hasonló mondatokkal nyugtatgatták magukat.
Rövidesen azonban teljesen reménytelenné vált a helyzet.
1963 nyarán egy életveszélyes betegség ütötte fel a fejét, ami csak a fiatalokat támadta, de rövid idõn belül százezrek estek áldozatául ennek a gyógyíthatatlan elmebajnak. A betegség neve Beatles volt. Aki egyszer meghallotta - örökre elveszett.
Állatmód növesztettük a hajunkat, legszívesebben súlyokat kötöttünk volna rá. És ordítottunk, üvöltöttünk, ha kellett, ha nem - TWIST AND SHOUT!!! - és hasonló bûvös jeligéket, vagyis megõrültünk szó szerint és teljesen.
Sorra alakultak a rockbandák - Illés - Metró - Scampolo - Bergendi - Nivram.
Egy szép reggel arra ébredtem, hogy tagja vagyok egy bandának, aminek a neve KENYÉRPUSZTÍTÓK volt. Sok dolgom volt ezzel a bandával...Elektrotechnikusként nekem kellett megépítenem az összes cuccot, ami hangot adott ki magából. Persze a haverok lelkesen segítettek! Elõször még egy-két gitárt is csináltunk. Sõt koncerteken még nekem is kellett kezelnem a cuccokat, néha még gitároznom, és énekelnem is kellett. A haverok csak úgy hívtak - Mickey, a hangszínezõ . Az élet gyönyörû volt!
Aztán jöttek a katonaévek - sokunk berukkolt. Akor még nem lehetett elkerülni. Én szerencsés módon megúsztam, hivatkozva hosszas gyermekkori betegségemre. Viszont a katonaadót, azt simán levonták az akkori nem is olyan vastag fizetésembõl. Ez a tragédia szétzilálta a Kenyérpusztítókat, évekre elfoglaltságot adva a haveroknak.
Volt egy lány... Nagyon szép lány! Szõke, fonott haja hihetetlenül szép, és hihetetlenül hosszú volt. Mindig ott volt a fellépéseinken - sokan hajtottak rá, de Õ leginkább csak velem állt szóba. Ott lakott, ahol én - udvaraink a kertek alján összeértek - késõbb az életünk is. Õ lett a feleségem.
És jöttk a gyerekek - hihetetlenül boldog évek voltak. Nevettünk, nevettünk, mindig csak nevettünk. Aztán egyetlen perc alatt felnõttek, és már nem nevettek annyit - akkor már mi sem.
Ezen idõszak alatt a zene valahogy normális méretekre zsugorodott, és a mai napig sem értem, hogy miért, és hogyan estem ki a kegyeibõl. Persze azért mindig voltak új felfedezéseim - Dire Straits - Police (Stinggel ) - Supertramp - Aerosmith - Styx - de hol voltak ezek már az õrülettõl! Hol volt már az I can't Get No - amikor még magyar koncertekrõl is vittek el a mentõk ájult lányokat, nem is beszélve Angliáról!
A gyerekek, és a sok munka teljesen betöltötték életemet, elterelve gyanútlan figyelmemet a legnagyobb boldogságról, a zenérõl! Míg egy szép reggel megint arra ébredtem, hogy történt valami...
Új és nagyon veszélyes kór szedi áldozatait - a számítógép.
Ekkor 50 éves voltam. Tanulás teljes erõbõl, minden szabad idõmben! Aztán megjelent az internet. Rövid, egy-két éves tévelygés után visszakaptam életem legfontosabb értelmét, a zenét! Most döbbentem rá csak igazán, hogy mit veszítettem el, most már azt is csodának tartom, hogy túléltem.
Egy év tévelygés után rátaláltam egy olyan zenei oldalra, ahol igazán megtaláltam azt, ami már annyira hiányzott az életemből. A hiány, az űr "betöltődött", az az űr, amelyet a mai napig csak egy hosszú álomnak tartok, és mindig attól félek, hogy mikor ébredek fel..?! Visszakaptam a zenét, amely végtelenül boldoggá, és nyugodttá tesz - és ezt elsősorban ennek a zenei oldalnak köszönhetek.
Egy nagyon kedves, és nekem nagyon fontos barátomtól hallottam ezt a mondatot: "Néha zenehallgatás közben úgy érzem, most kellene meghalni..."
Ehhez én mit tehetnék még hozzá? Talán ezt a hétköznapi történetet, melybõl kitûnik, hogy a zene fényes csillagként ragyogja be mindannyiunk életét, újra és újra reményt adva a hétköznapok sivárságában.
- *** -
|
|