Fullextra.hu - Anyanyelvünk, avagy a gondolataink tükre

...van-e különbség az egyes nyelvek kifejezőkészsége között? Egyazon érzést ki tudja-e ugyanúgy fejezni szavakkal a német, a francia, az angol, vagy épp a hottentotta?

Régebben sokat tűnődtem azon, vajon véletlen-e hogy éppen melyik nyelvi közösségbe születünk bele, vagy egy meghatározott céllal történik, mint minden más az életünkben, ha egyáltalán létezik bármiféle determináció? S van-e különbség az egyes nyelvek kifejezőkészsége között? Egyazon érzést ki tudja-e ugyanúgy fejezni szavakkal a német, a francia, az angol, vagy épp a hottentotta? Vajon a műfordítások mennyire torzítják az eredeti műben megfogalmazott, az adott nyelvre jellemző fordulatokat, a sorok között rejtőző mögöttes tartalmat, az író cinikus vagy nem éppen explicit gondolatait?

Nem vagyok nyelvész, s az anyanyelvemen kívül csak egy idegen nyelvet beszélek középszinten, egy másikat meg alapfokon, tehát nem vagyok kompetens megállapítani, melyik nyelv a legkifejezőbb. De abban biztos vagyok, hogy a heves gesztikulációt használó nemzetek nyelve kevésbé verbális, grammatikai eszköztára pedig jóval szegényesebb. Szerencsésnek érzem magam, amiért egy kifejezőeszközökben, és nyelvi fordulatokban olyan gazdag anyanyelvet kaptam örökül, mint a magyar. Amennyire az angol nyelvet ismerem, bizton állíthatom, hogy nagyon sok árnyalatot nem lehet úgy kifejezni, mint a magyarban. A bizonyításnál mi sem egyszerűbb: nézzünk meg egy angol-magyar, illetve egy magyar-angol kéziszótárt, vajon melyik a vastagabb? Azért az angol a világnyelv, mert egyszerű, mert logikus, mert kevés szókinccsel is nagyon könnyen lehet kommunikálni. Persze Shakespeare idejében ez még nyilván másképp volt, de azóta nagyon leegyszerűsödött. A mi nyelvünk is folyamatosan egyszerűsödik, mert a praktikum megkívánja, és mert egyre lustábbak, kényelmesebbek vagyunk, de még mindig túl bonyolult a grammatikánk ahhoz, hogy egy idegen ajkúnak könnyű dolga legyen, ha netán a magyar nyelv tanulására adja a fejét. Nyelvünket szinte lehetetlen hibátlanul, és akcentus nélkül beszélni annak, akinek nem anyanyelve. Erre azért büszkék lehetünk.

Valamint itt van a többnyelvűség problematikája is. Nem tudom elképzelni, milyen lehet, ha valakinek kettő, vagy több anyanyelve van. Ha találkozom ilyen emberekkel, mindig rákérdezek: mégis melyik az igazi? Vajon melyiken gondolkodik? A lelkében dúló érzésfolyamok milyen nyelven törnének a felszínre, ha mindezt ösztönösen tenné? Ezekre a kérdésekre még senkitől nem kaptam választ. Voltaképpen úgy gondolom, hogy a multilingualitás nem feltétlenül áldás. Ha valaki magyarként egy idegen környezetbe születik, s bár a szüleivel otthon magyar nyelven beszél, de az iskolában mégis idegen nyelven tanul, és a környezetével leggyakrabban azon a külföldi nyelven kommunikál, akkor hiába magyar „az anya nyelve”, az ő anyanyelve nem a magyar lesz, mert a tanult idegen nyelven könnyebben tudja kifejezni magát, hiszen a lexikális tudás javát nem a családban, hanem az iskolában sajátítja el a gyermek. De a nyelv, amin kifejezőbben kommunikál, az sem az anyanyelve, így a kettős nyelvű embereknek leginkább nincs anyanyelve, bár mindkettőt annak érzi. Gyakran találkozom határon túli magyarokkal, akik sokszor nem értik azokat a szavakat, amiket használok, és persze fordítva. Számukra van egy funkcionális nyelv – annak az országnak a nyelve, ahol élnek -, amelyet a leggyakrabban használnak a mindennapi és a hivatali élet során, és van egy „örökölt” nyelv, amelynek a szókincse meglehetősen szegényes, úgymond „konyhanyelv”. Mindez persze egy átlagembernek a hétköznapokban nem okoz semmiféle gondot, hiszen a napi életvitelhez nincs szükség tökéletes nyelvhelyességre, finomra pallérozott stílusra, nyelvi esztétikumra. De mi a helyzet akkor, ha az illetőnek művészi vénája van, és szeretné az érzéseit, gondolatait minél pontosabban és tökéletesebben papírra vetni? Vajon melyik nyelven fogja ezt megtenni? Szlovákul, ukránul, románul, horvátul vagy magyarul? Szerencsésebb esetben talán mindkét nyelvén képes rá, hiszen ez képzettség és műveltség kérdése leginkább, rosszabb esetben viszont egyiken sem igazán, és akkor értékes gondolatai, művészi hajlamából fakadó érzelmi túltelítettsége nem tudnak verbális formában felszínre törni. Mert véleményem szerint nem a nyelv tökéletes elsajátítása szüli az írót, a költőt, hanem a lélek árnyaltsága, amely nem feltételez nyelvismeretet. Még az a szerencse, hogy az irodalmon kívül az önkifejezésnek más eszközei is léteznek. Mindazonáltal mégis elgondolkodtató, miért vannak olyan hatalmas különbségek a beszédstílusban egyes emberek között, és miért könnyebb egyeseknek megtanulni idegen nyelveket, mint másoknak? Talán a grammatikához is egyfajta érzék kívánkozik, ami valakinek vagy van, vagy nincs.

Pedig mennyi minden múlik a kommunikáción! A beszéd az egyén marketingje. Piacképesebb vagy, ha jól kommunikálsz, és könnyebben is boldogulsz a bürokrácia útvesztőiben. Jól tudják ezt a jogi pályán tevékenykedők is, akik pereket nyernek néhány csavarosan fogalmazott mondaton. Így cseppet sem meglepő, hogy a történelem mellett a magyar nyelv és irodalom a kötelező felvételi tantárgy a jogi karokon. Aki úgymond magas szinten bírja a nyelvet, jóformán minden helyzetből sikeresen „kidumálja” magát, ellentétben azzal, aki nem. Ezért olyan nehéz, amikor idegen nyelven kell kifejeznünk azt a tartalmat, amit mondani szeretnénk, ha nem beszéljük az adott nyelvet anyanyelvi szinten, ami elég frusztráló, tudván, hogy sokszor épp az apró árnyalatokon múlik a mondanivaló értelme. Az ember magabiztossága szignifikánsan csökken, ha idegen nyelven kell megszólalnia, ezt nap mint nap van alkalmam saját bőrömön megtapasztalni. Hiába beszél valaki folyékonyan egy idegen nyelvet, nem képes ugyanazt a tartalmat hajszálpontosan visszaadni, ami a fejében, a gondolataiban megfogalmazódott. Nemhiába, az anyanyelv a gondolatok legőszintébb tükre.