Fullextra.hu - A szánalom ára

Egy nagyon öreg, ráncos arcú néne állt előttem, kezében piros almát nyújtva felém. Hirtelen Hófehérke jutott eszembe és az ő gonosz mostohája.

Mosolygott rám a koraőszi Nap, ahogy lépdeltem hazafelé. Hívott, hogy fürödjek meg melengető fényében, mielőtt beköszönt a szomorú, esős idő. Elfogadtam a meghívást, és lábaimat a park felé irányítottam. Leültem egy üres padra, - a fáktól távolabb - hogy élvezhessem az egyre gyengülőbb fény melegét. Lehunyt szemekkel, gondolataimba merülve dőltem hátra. Kerestem az emlékeim közül valami szépet, hogy teljes legyen az áhítat.
Még csak foszlányok jutottak el a tudatomig, amikor egy rekedtes hangra, riadtan pattantak fel szemhéjaim.
S mint a mesében…
Egy nagyon öreg, ráncos arcú néne állt előttem, kezében piros almát nyújtva felém.
Hirtelen Hófehérke jutott eszembe, és az ő gonosz mostohája. Ezen persze azonnal jót vidultam magamban.
- Vegyen, drága az almáimból! – szólalt meg. - Nagyon kellene a pénz, mert nem tudom kiváltani a gyógyszereimet.
Végtelenül bánatos, alázkodó ábrázattal, szinte félve jött pár lépést közelebb. Kérges kezében remegett a kínált gyümölcs. Majdnem elsírtam magam.
Úristen! Ez a szerencsétlen asszony, - aki valószínűleg keményen végigdolgozta az egész életét - ide jutott. Nincs senkije, vagy ha vannak gyerekei, nem segítik, különben nem állna most itt, előttem.
Mutatta kosarát, amelyben, kis zacskókban sorakoztak a kimért gyümölcsök. Az egyiket felemelte, s mondta az árát, az egy kilogrammnyi értékének.
Ha a piacon lettem volna, azonnal továbbállok, hiszen majdnem háromszorosát kérte, de így, szó nélkül vettem elő a pénztárcámat.
A néni, amíg én kerestem aprót, próbálta még kecsegtetőbbé tenni az áruját, mert felsorolt minden fellelhető jelzőt, amit egy piros almáról elmondhat az ember. Nem akartam ezt a kiszolgáltatott helyzetet tovább fokozni, ezért hagytam a csudába az aprópénz, és egy ezrest nyomtam a kezébe, halványan mosolyogva.
Gyors mozdulattal, szinte kitépte a kezemből a pénzt, és egy csendes köszönömmel már tovább is állt. Nem mintha hosszas hálálkodásra tartottam volna igényt, mégis, furcsálltam kicsit a viselkedését.
Aztán gondolatban azonnal meg is védtem szegényt, hiszen így is elég megalázó lehet számára ez a kéregetés, még akkor is, ha almát ad cserébe. Gondoltam, biztosan sietnie kell, nehogy bezárjon a patika, mielőtt kiválthatná a gyógyszereit.
Szánalommal néztem utána.
Akaratlanul is a saját helyzetemre gondoltam. Egyedül nevelem a két fiamat, rajtuk kívül nem számíthatok majd senki másra. Nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő. Kerülhetek én is ilyen helyzetbe, ha már öreg leszek, ők pedig felnőttek, családdal, gondokkal. Nincs rá biztosíték.
Önkéntelenül is megráztam a fejem. Próbáltam elhessegetni a rosszérzésű gondolataimat.
Néztem a nénit, aki éppen egy fiatal párnak nyújtotta a következő zacskót. Láttam, ahogy tőlük is sietve veszi el a pénzt, és már lépked is tovább egy babakocsit tologató fiatalasszony felé.
Kiürült a kosara.
Leült egy távolabbi padra, és a kapott összeget számolgatta, majd köténye zsebébe rejtve az utat, a kocsikat kezdte bámulni.
Az órámra néztem. Talán szólnom kellene neki, hogy siessen, mert nemsokára zárnak, de mielőtt felkelhettem volna a padról, valami olyan történt, amitől ráfagyott az arcomra a szánalom és a segítőkészség.
A park szélén megállt egy ezüstösen csillogó, új Audi, és egy elegáns, drága ruhában pöffeszkedő fiatal nő szállt ki belőle, kosárral a kezében.
Egy újabb adag almát hozott.
Odalépett az öreg nénihez, beszéltek pár szót, majd a felé nyújtott pénzt eltéve visszasétált a kocsihoz, és elhúzott.
Bénultan néztem utána.
Gondolataim összekuszálva kergették egymást a fejemben. Percek teltek el, mire rendet tudtam tenni közöttük.
- Bérkoldus.- mondtam ki félhangosan.
Haragudtam.
Igenis haragot éreztem, de nem azért, mert becsapott, - hiszen lehet, hogy tényleg szüksége volt a pénzre - hanem mert volt valaki, aki ezt arcátlanul kihasználva kéregetésre kényszerítette szegényt.
Nem tudtam tovább ülni a padon. Látni sem akartam. Én, aki soha sem tudtam elmenni egy szerencsétlen koldus mellett anélkül, hogy ne adjak neki valamit, gyanakvó keserűséget éreztem, s mérhetetlen fájdalommal a szívemben, csalódottan indultam hazafelé.