| Küzdőtér |
|
|
|
 |
A szánalom ára |
|
Jodieline
 |
Egy nagyon öreg, ráncos arcú néne állt előttem, kezében piros almát nyújtva felém.
Hirtelen Hófehérke jutott eszembe és az ő gonosz mostohája.
|
Mosolygott rám a koraőszi Nap, ahogy lépdeltem hazafelé. Hívott, hogy fürödjek meg melengető fényében, mielőtt beköszönt a szomorú, esős idő. Elfogadtam a meghívást, és lábaimat a park felé irányítottam. Leültem egy üres padra, - a fáktól távolabb - hogy élvezhessem az egyre gyengülőbb fény melegét. Lehunyt szemekkel, gondolataimba merülve dőltem hátra. Kerestem az emlékeim közül valami szépet, hogy teljes legyen az áhítat.
Még csak foszlányok jutottak el a tudatomig, amikor egy rekedtes hangra, riadtan pattantak fel szemhéjaim.
S mint a mesében…
Egy nagyon öreg, ráncos arcú néne állt előttem, kezében piros almát nyújtva felém.
Hirtelen Hófehérke jutott eszembe, és az ő gonosz mostohája. Ezen persze azonnal jót vidultam magamban.
- Vegyen, drága az almáimból! – szólalt meg. - Nagyon kellene a pénz, mert nem tudom kiváltani a gyógyszereimet.
Végtelenül bánatos, alázkodó ábrázattal, szinte félve jött pár lépést közelebb. Kérges kezében remegett a kínált gyümölcs. Majdnem elsírtam magam.
Úristen! Ez a szerencsétlen asszony, - aki valószínűleg keményen végigdolgozta az egész életét - ide jutott. Nincs senkije, vagy ha vannak gyerekei, nem segítik, különben nem állna most itt, előttem.
Mutatta kosarát, amelyben, kis zacskókban sorakoztak a kimért gyümölcsök. Az egyiket felemelte, s mondta az árát, az egy kilogrammnyi értékének.
Ha a piacon lettem volna, azonnal továbbállok, hiszen majdnem háromszorosát kérte, de így, szó nélkül vettem elő a pénztárcámat.
A néni, amíg én kerestem aprót, próbálta még kecsegtetőbbé tenni az áruját, mert felsorolt minden fellelhető jelzőt, amit egy piros almáról elmondhat az ember. Nem akartam ezt a kiszolgáltatott helyzetet tovább fokozni, ezért hagytam a csudába az aprópénz, és egy ezrest nyomtam a kezébe, halványan mosolyogva.
Gyors mozdulattal, szinte kitépte a kezemből a pénzt, és egy csendes köszönömmel már tovább is állt. Nem mintha hosszas hálálkodásra tartottam volna igényt, mégis, furcsálltam kicsit a viselkedését.
Aztán gondolatban azonnal meg is védtem szegényt, hiszen így is elég megalázó lehet számára ez a kéregetés, még akkor is, ha almát ad cserébe. Gondoltam, biztosan sietnie kell, nehogy bezárjon a patika, mielőtt kiválthatná a gyógyszereit.
Szánalommal néztem utána.
Akaratlanul is a saját helyzetemre gondoltam. Egyedül nevelem a két fiamat, rajtuk kívül nem számíthatok majd senki másra. Nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő. Kerülhetek én is ilyen helyzetbe, ha már öreg leszek, ők pedig felnőttek, családdal, gondokkal. Nincs rá biztosíték.
Önkéntelenül is megráztam a fejem. Próbáltam elhessegetni a rosszérzésű gondolataimat.
Néztem a nénit, aki éppen egy fiatal párnak nyújtotta a következő zacskót. Láttam, ahogy tőlük is sietve veszi el a pénzt, és már lépked is tovább egy babakocsit tologató fiatalasszony felé.
Kiürült a kosara.
Leült egy távolabbi padra, és a kapott összeget számolgatta, majd köténye zsebébe rejtve az utat, a kocsikat kezdte bámulni.
Az órámra néztem. Talán szólnom kellene neki, hogy siessen, mert nemsokára zárnak, de mielőtt felkelhettem volna a padról, valami olyan történt, amitől ráfagyott az arcomra a szánalom és a segítőkészség.
A park szélén megállt egy ezüstösen csillogó, új Audi, és egy elegáns, drága ruhában pöffeszkedő fiatal nő szállt ki belőle, kosárral a kezében.
Egy újabb adag almát hozott.
Odalépett az öreg nénihez, beszéltek pár szót, majd a felé nyújtott pénzt eltéve visszasétált a kocsihoz, és elhúzott.
Bénultan néztem utána.
Gondolataim összekuszálva kergették egymást a fejemben. Percek teltek el, mire rendet tudtam tenni közöttük.
- Bérkoldus.- mondtam ki félhangosan.
Haragudtam.
Igenis haragot éreztem, de nem azért, mert becsapott, - hiszen lehet, hogy tényleg szüksége volt a pénzre - hanem mert volt valaki, aki ezt arcátlanul kihasználva kéregetésre kényszerítette szegényt.
Nem tudtam tovább ülni a padon. Látni sem akartam. Én, aki soha sem tudtam elmenni egy szerencsétlen koldus mellett anélkül, hogy ne adjak neki valamit, gyanakvó keserűséget éreztem, s mérhetetlen fájdalommal a szívemben, csalódottan indultam hazafelé.
|
Ideje: Augusztus 30, csütörtök, 10:55:08 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "A szánalom ára" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: A szánalom ára (Pontok: 1)
- veva (hajoka@tenger.hu) Ideje: Augusztus 31, péntek, 13:43:41
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Ez egy szörnyű világ, amikor vannak, akik az elesettséggel kereskednek! :( |
|
|
|
|
|
Re: A szánalom ára (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: Augusztus 31, péntek, 23:58:33
(Adatok | Üzenet küldése) | | Hát én behajigáltam volna kővel az ezüstszínű Audi ablakait, az biztos... A legtöbb ember különben már így van vele. Nem akar adni, mert tudja, hogy palira veszik.... Akik igazán szegények, és tisztességesen szegények, azok nem koldulnak. Kivéve persze azokat, akiket valakik erre kényszerítenek. Én is mindig adok, pedig legszívesebben azt mondanám: - Nekem sem segít senki. Keményen megdolgozom minden egyes fillérért. Az élet nem ad ingyen senkinek semmit, csak sokan erre még nem jöttek rá... Az idősek más kategória, azt értem. De a legtöbb koldus még javában aktív életkorú ember! |
|
|
|
|
|
|
