Fullextra.hu - Társkeresési mizéria

Úgy tűnik, mintha manapság minden a szinglikről szólna. Róluk írják a regényeket, a filmsorozatokat, róluk folynak a rádióbeszélgetések.

Komoly társalgási téma lett, hogy milyen ma egyedülálló nőként élni, és mennyire nehéz megfelelő társra lelni.
Egyre gyakrabban halljuk, hogy leáldozóban van a boldog szinglilét csillaga, egyre többen vallják be, hogy a legkevésbé sem akarnak egyedül élni, egyszerűen csak nem találják a társukat. Mitől vált olyan nehézzé a párválasztás? Már huszonkét-huszonhárom éves lányok is panaszkodnak, hogy megküzdenek a kapcsolatteremtés problémájával, a harmincas, negyvenes egyedülálló nőkről nem is beszélve.
Ha valaki jobban utánajár, akkor megtudhatja, hogy a „szingliirodalom” remekei nagyrészt szerencsétlenkedő, kétségbeesetten társra vágyó fiatal nők mókás kalandjait örökíti meg, s csak elvétve találkozunk olyan művekkel, melyek az egyedülálló szupernő életmódját, mint a legkényelmesebb, és legkellemesebb formát tárják az olvasó elé. Még a férfiak által sokat kritizált Szex és New York bombázói is folyton párkeresésben vannak, és többnyire nem örülnek szingliségüknek, még akkor sem, ha az ő helyzetüket az átlagemberek körülményeihez képest irigylésre méltónak tűntetik is fel.
Tehát akkor mindenki társra vágyik?
Talán nem mindenki, de a többség biztosan meg akarja találni a másik felét, akivel megoszthatja a mindennapjait.
Manapság rengeteg lehetőség nyílik arra, hogy az egyedülálló, párra vágyó emberek találkozzanak. A társkereső irodák garmadája kínálja szolgáltatásait, az Interneten számtalan társkereső portálon regisztrálhat az ember, és újabban divatba jött a „rapidrandi”, mely időtakarékos megoldás lehet azoknak, akik nem akarnak udvariasságból órákat pazarolni olyan partnerre, akivel nem találják a közös hangot.
Két fiatal nő mesélte el nekünk társkeresési mizériáját. Elmondták, hogy azért nem vállalják az arcukat, mert kellemetlen lenne a számukra, ha valaki felismerné őket, és megtudná, hogy ily módon keresnek, kerestek társat maguknak.
Bármennyire is megszaporodtak a társkereső irodák, és az internetes randihelyek, azok a nők, és férfiak, akik ezt a szolgáltatást igénybe veszik, letagadják, sőt, kézzel-lábbal tiltakoznak, ha valaki felveti ezt a kérdést. Szégyellik, hogy így kénytelenek párt keresni, úgy érzik, hogy ha elmondják azt, hogy regisztráltak valamelyik társkereső oldalán, akkor ez megbélyegzi őket, vagy esetleg a többi ember azt hiszi, hogy van valamilyen rejtett hibájuk, amiért „normális” úton nem találtak párra. Úgy látszik, hogy a társadalom még mindig nem fogadta el a társkeresésnek ezt a direkt módját, holott elmondható, hogy hihetetlenül magas az online társkereső oldalak látogatóinak és regisztráltjainak a száma. Ezt a túlnyomó többség mégsem meri felvállalni, ámbár elképzelhető, hogy aki előtt felvállalnák, az maga is ott mosolyog valamelyik társkereső portál lapjain.

Adél (35) még nem volt házas, és az együtt élést sem próbálta soha. Két éve regisztrálta magát először egy társkereső portál oldalán, de a nagy „Ő” még nem talált rá.

- Azért regisztráltam, mert egy ismerősöm hallotta, hogy folyton panaszkodok az egyedüllétre, ezért elmesélte, hogy milyen könnyű ismerkedni az Interneten. Ráadásul jó példaként egy unokatestvérét hozta fel, aki megtalálta a párját, sőt, már össze is házasodtak a fiúval. Ezen felbuzdulva három helyen is bejelentkeztem. Ez úgy történik, hogy az ember megadja az e-mail címét, a paramétereit – Adél mosolyogva végigmutat az alakján – és azt is leírja, hogy milyen társat keres. Nem árt, ha fényképet is feltöltünk, mert az azért egy szűrő, akinek nem tetszem, az nem ír nekem, akinek pedig igen, az nem vesz teljesen zsákbamacskát. Bár erről tudnék mesélni… - nevet némi iróniával a hangjában.

- Ott könnyebben vállalom az arcomat, mert aki társkereső oldalra téved, az alapvetően társat keres, vagy valamilyen partnert, tehát előtte nem „ciki” felfedni a kilétemet. Bár ez is annyira relatív. Már két éve regisztráltam, borzasztóan sok férfival randevúztam, és némelyik egyáltalán nem hasonlított arra a fotóra, amit nekem elküldött, vagy ami a regisztrációs lapján található. Nagyon gyakran jöttem el úgy a találkozóról, hogy csúnyán becsapva éreztem magamat. Hogy miért? - nagy levegőt vesz.

- Először levelet ír a férfi vagy nő a kiválasztottnak, aki megtetszik neki. Ha a másiknak is ínyére van az illető, akkor visszaválaszol, ha nem, akkor szépen csendben marad. Amennyiben kölcsönös az érdeklődés, kezdődhet a levelezés, csetelés, illetve egy idő után természetesen a telefonos kapcsolat. Rövid időn belül eljön a pillanat, amikor a két ember találkozni szeretne, és akkor kiderül, hogy amit akár hetekig tartó Internetes ismerkedési folyamat során megtudtak egymásról, az igaz-e, vagy sem. Sokszor sajnos nem. Én legalábbis számos esetben csalódtam. Volt olyan férfi, aki a korát kozmetikázta, konkrétan húsz évet, és húsz kilót tagadott le. Amikor találkoztunk, egy édesapám korabeli úriember várt rám, egy hasig kigombolt ingben, ami nekem nem nagyon tetszett. Randevúztam olyan fiatalemberrel is, aki kedves, figyelmes magatartásával vett le a lábamról a telefonos beszélgetéseink alkalmával. Róla az derült ki, hogy nős, és két gyermeke van, akiket mindennél jobban szeret, de remélte, hogy el tudok vonatkoztatni a feleségétől, és így is hajlandó leszek vele viszonyt kezdeni – fintorog Adél viccesen.

- Ugyanakkor találkoztam nagyon rendes, tisztességes fiúkkal is, akikkel nem volt semmi baj, csak nem voltak az eseteim. Meg kell mondanom, hogy rendkívül fárasztó dolog a társkeresés, gyakorta előfordult, hogy a férfi, akivel találkoztam csak gyorsan ágyba akart bújni, esze ágában sem volt kapcsolatba kezdeni. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért írta azt a regisztrációs lapján, hogy komoly párkapcsolatra vágyik, akkor azt válaszolta, hogy azért, mert így könnyebb rábeszélni a lányokat egy randevúra.

- Ez mind, amit most elmondtam meglehetősen rosszul hangzik, és akár el is riaszthatja a társkeresőket az Internetes társkereső oldalaktól, de leszögezem: rengeteg értékes emberrel ismerkedtem meg a találkozásaim során, és ugyan az Igazit még nem találtam meg, mégis reménykedek, hogy egyszer Ő is regisztrálja magát. Hisz máshol szinte nem is lehet ismerkedni egy harmincas nőnek. A szórakozóhelyek tele vannak tinédzserekkel, én ott már nem találok magamhoz való férfit, nem beszélve arról, hogy sem időm, sem kedvem nincs eljárni ilyen helyekre. Ráadásul olyan érzésem van, hogy a férfiak sem úgy udvarolnak már, mint régen, mintha azt várnák, hogy a nők tegyék meg az első lépést. Talán bátortalanok lettek. Mindenesetre én még kitartok az Internetes társkereséssel, bár a találati arány nem túl bíztató. Két év alatt három egy-két hónapig tartó kapcsolatom, és néhány futó viszonyom volt, amik szóra sem érdemesek. Pár ismerősömnek azonban pozitívan sikerült a társkeresési akciója, van közöttük olyan, aki szinte a regisztrálása első hetében megismerkedett a későbbi férjével. Szerencse is kell hozzá.

Zsuzsi (31) megsimogatja domborodó pocakját, és boldog mosollyal kezdi a mesélést:

- Én egy nagyon szerencsés nő vagyok. A férjemmel egy Internetes társkereső oldalon ismerkedtünk meg, pedig akkor, amikor találkoztunk már éppen fel akartam adni a reményt. Már jó pár hónapja fenn voltam azon az oldalon, amikor Bálint (30) írt nekem egy levelet, én pedig válaszoltam, mert tetszett a stílusa. Nem a megszokott, unalmas ismerkedő szöveget olvashattam tőle, hanem egy humoros kis összefoglalót róla, ami a hibáit sem rejtette véka alá. Annyira szimpatikus volt, hogy még a fotója sem érdekelt, megadtam a telefonszámomat. Ő még aznap fel is hívott, és megbeszéltünk egy randevút. Ez részemről egy teljesen vak randi volt, mert fogalmam sem volt róla, hogy hogy néz ki, neki kellett megismernie engem a fotóm alapján. Amikor a Deák téren odajött hozzám, mintha villám csapott volna belém, a meglepetéstől szólni sem tudtam. Teljesen másképp festett, mint gondoltam. Bevallom, hogy csalódtam. Egyáltalán nem tetszett. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és észrevettem, hogy milyen kék a szeme, és hogy milyen tiszta a bőre, és elfelejtettem, hogy kopaszodik… Azóta együtt vagyunk, most már a hetedik hónapban járok. Kislány lesz – mosolyog.

- Örülök, hogy nem adtam fel a társkeresést, ugyanakkor a mai napig sem reklámozzuk mások előtt a férjemmel, hogy hogyan találkoztunk. Természetesen a családunk, és a közeli barátaink tudják, de a munkatársaink például nem. Valahogy nem érezzük szükségét annak, hogy kiteregessük, volt egy olyan időszak az életünkben, amikor randiról randira járva kerestük az Igazit.

Szakértő:
Pszichológus: Tóth Veronika
A pénz aránytalanul felértékelődött társadalmunkban. Lassan már csak azt értékeljük, ami pénzre váltható. Így nők, férfiak egyaránt pénzt akarnak keresni, hogy értékesnek érezzék magukat. Nekünk kell kitalálnunk, milyen családi szerepre vágyunk. Nem hiszem, hogy minden férfi családfenntartó akar lenni, mint ahogy nem akar minden nő sem kizárólag a gyerekekkel és a háztartással foglalkozni. A mai fiataloknak bátornak kell lenniük, mert nem hagyományos példát talán keveset láthatnak maguk előtt. Ha valaki sorozatosan csalódik, folyton csak házas vagy „kalandor” típusú partnerekkel találkozik, annak nem csupán társadalmi okai vannak. Ha például tudatosan mindent megteszünk egy új kapcsolatért, de tudattalanul nem igazán akarjuk (talán egy múltbéli rossz tapasztalat miatt, vagy egy megszakadt, de le nem zárt, „meg nem gyászolt” kapcsolat miatt), akkor szembe találhatjuk magunkat saját bizonytalanságunkkal egy bizonytalan, elköteleződésre képtelen partner személyében.Természetesen ilyen tudattalan ellenállást okozhat a társadalmi (családi, szülői) elvárások és az egyén céljai közötti ellentmondás is, vagy az a félelem, hogy nincs is olyan partner, amilyet mi keresünk. Ha azt gondoljuk, hogy nem létezik a mi igényeinknek megfelelő partner, akkor nem is fogjuk megtalálni, mert megelégszünk kevesebbel is.