FullExtra találkozó 2007. Pécs
Dátum: Szeptember 23, vasárnap, 18:47:35
Téma:
 |
Ezen az éjjelen különös álmot láttam. Egy számomra idegen világban jártam, ahol nem ismerték a prózát, a verset és az éneket. |
Ismét eltelt egy esztendő, és megint Pécsett került megrendezésre a FullExtra találkozó. Bevallom, újból éreztem azt a bizsergető érzést, amit a korábbi évben is, amit izgalomnak neveznek. Másodszor vettem részt ilyen találkozón, talán ezért is történt meg velem, hogy különös hangulatban vártam.
Pécsi lévén elsőként érkeztem a helyszínre, de örültem is ennek, mert így mindenkit sorra üdvözölhettem. Régi és új arcok. Örömmel konstatáltam, hogy azok, akiket személyesen még nem láthattam, az oldalra feltett három éves képemről mégis megismertek. Ezek szerint nem öregszem annyira mégsem?
Bemutatkozások, kézfogások, csókok cuppannak az arcokon, váll-lapogatások. Mindenki örül mindenkinek. Közben elkattan néhány fényképezőgép is.
A kezdeti izgalmak után újabbak következnek. El kell foglalnunk helyünket a teremben, ahol mindenki előadhatja majd saját vagy más szerző műveit.
Papírlapok surrogása. Remegő kezek.
Mindig ott van egy kis félsz a gyomor tájékán, és megbújik a hangszalagok között is, ha a rádió jelen van. A házigazda és Anna bevezetője után kezdődik a műsor. A mikrofon megindul körbe, az első mondatok után felszabadult mosoly. Feszültségoldó előadás, ami nagyon jó választás. Nevetés, jókedv kíséri a felolvasást; mindenki felszabadultabb lett általa.
Volt időm megfigyelni mindent. Én most csak szemlélője és egyben élvezője vagyok az eseményeknek, az előadásnak.
És a mikrofon jár tovább...
Megfigyelem a műveket, sorra mind: prózát, verset és éneket. De ennél talán sokkal többet is: szerelmet, szenvedést, magányt, vidám történeteket, gyerekverseket meg "svédületeket" és abszurdokat is. Megfigyelem a születést, az Életet, a Halált. Megtudhatom, mit tegyünk, ha fáj a fogunk, és mit ne tegyünk; mi történt Izával a vakáció alatt. De jönnek a többiek szépen sorban: szegény tanár úr és a volt diák, a férj, aki az asztal alá esett. Megtudhatjuk, hogyan jár egy dzsigoló, ha a parketta kiürül - szegény, sorsa nem is irigylésre méltó. Mit vigyünk feltétlen egy kirándulásra, ha van nálunk retikül - természetesen körömkészletet. És miért kék vagy sárga a fal egy új lakásban? - erre is választ kapunk egy írásban.
Egy-egy vers után megérdemelt "brávó" hallatszik, hatalmas taps.
És a mikrofon körbejár, tovább...
Szeretettel emlékezünk egy-egy versen keresztül azokra, akik most nem lehetnek közöttünk, de beszélgetéseinkben arról sem feledkezünk meg, aki most nagyon messziről gondol ránk.
Szünetekben cigaretta gyúl, didereg minden dohányos, mert csak odakint lehet fújni a füstöt, ugyanakkor a termeket vacsora illata járja át. Úgy látom, éhes már a társulat, mert a terített asztal nagyon hamar kiürül.
A műsoridő véges, ez a pár óra gyorsan lejárt. Talán nem is baj, látszik, hogy fáradt már mindenki; időközben este tíz óra is elmúlt.
Zoli nagy szervező, így beharangozza, hogy az élet halad tovább, jönnek új napok, lehetőségek, amiket kihagyni kár, nem szabad!
A végén még néhány dicséret az élményért, amit kaptam, amit úgy érzem elfelejtenem semmiképp nem szabad. A táskámban lapul két ajándék, a szívemhez "közel".
Befejezésül néhány dalra is futja. Ámulat fog el megint. Szemilla ismét szárnyal, elemében van. Együtt énekeljük vele - mindenki vérmérséklete szerint hangosan vagy magában - a dalokat.
A búcsúzás mindig fáj, de elkerülhetetlen. Akik más városból érkeztek, igyekeznek haza; messze még az otthon, a puha ágy. A pécsieket és Erikáékat, akik maradnak még, Stando és Zoli fuvarozza haza és a szálláshelyükre. Közben az előző pécsi találkozót idézzük fel, amikor hatan ültünk egy autóban, Zoli felelősségére.
Ezen az éjjelen különös álmot láttam. Egy számomra idegen világban jártam, ahol nem ismerték a prózát, a verset és az éneket. Szegényes egy világ lehet ez! - gondoltam. Megkérdezték tőlem, mi az, számoljak be, de rögvest. Különben jaj nekem! - mondták azok az emberek. Vagy nem is emberek?
És én megtettem...
Felidéztem magamban sorra mind: a prózát, a verset és az éneket. Amit hallottam tőletek.
Megkérdezték: "de miért az egész?"
Miért? Miért is... A szebb és könnyebb életért. Az emberért - mondtam. Szerencsém volt, elfogadták válaszom.
Különös! Álmomban a művészet megmentette az életemet. De nem így történik néha a valóságban is?
----
Horváth Géza (hori)
Pécs, 2007.09.23.
|
|