Londonban, sej...! (5., bef. rész)
Dátum: Február 14, csütörtök, 14:02:09
Téma: Ország Világ
 |
Tower-beli látogatásunk után a Szent Pál Székesegyház felé vettük az irányt – azt hallottuk, szépsége vetekszik a Westminster Apátságéval.
|
A londoni St. Paul Európa ötödik legnagyobb katedrálisa.
Sajnos, itt sem lehetett bent fényképezni – de „elcsentem” a netről egy fotót, ami valamelyest tükrözheti az élményt. Valóban gyönyörű, monumentális épület. Sajnos, időnk csak annyit engedett, hogy körbesétáljunk, de mélyebben nem tudtuk elmerülni a látnivalókban. Pedig szívesen fölmentem volna a híres „Suttogó-galériára”, melynek különleges boltozata révén állítólag az ott elsuttogott szavak a katedrális bármely pontján hallhatók. Persze, ha ez igaz is, gondolom, leginkább akkor, ha nem nyüzsög ott az a sok ezer látogató.
Továbbindultunk. Következő, egyben a 3. napra tervezett utolsó állomásunk a British Múzeum.
Mivel este hatkor bezár a Galéria, így három óránk maradt arra, hogy némi ízelítőt kapjunk abból a hihetetlen kincsből, ami a 94 teremben található. Nem is hiszem, hogy ezt egy alkalommal képes befogadni a látogató.
A British Múzeum 1759 óta fogadja a látogatókat.
A nevezetes Olvasótermet 2000-ben egy 3.312 üveg háromszögből álló acélszerkezetes tetővel fedték be.
Nagy bánatomra nem jutottunk be magába az olvasóterembe, mert éppen a kínai agyagkatonákat mutatták ott be – én pedig azt már láttam itt, Budapesten, ezért oda külön nem mentünk be. Ismét egy ok, amiért vissza kell menni. Az Olvasóteremnek olyan személyek voltak egykor a törzsvendégei, mint Charles Dickens, Mahatma Gandhi vagy épp Darwin. Azért beleszagoltam volna abba a miliőbe kicsit. Jobb híján végigszaladtunk néhány kiállítótermen, hogy zárásig lássunk is valamit.
Mikor kijöttünk a múzeumból, pont belefutottunk a londoni csúcsforgalomba. Metróval szerettünk volna visszajutni a központba, valahová a szálláshelyünk környékére. Hiba volt. Most már tudom, Budapesten nincs is tömeg. Legalábbis a metróban biztos nincs. Ami ott volt, az valami elképesztő – konkrétan halálfélelmem volt. Amikor azt mondjuk, hogy gombostűt sem lehet leejteni, na az pont ilyen. Vagy mint heringek a heringesdobozban, hogy egy másik közhellyel éljek. Persze, pánikoltunk, hogy nehogy elveszítsük egymást, mert én például biztosra vettem, hogy többé ki se találok nemhogy Londonból, de magából ebből a föld alatti dzsungelből sem. Még a fülünkről is szakadt a víz, mire kiverekedtük magunkat – de túléltük, és persze, talán jó is, hogy ezt is megélhettük.
Utolsó nap, mintha még az ég is nekünk örülne, ragyogó napsütésre, és hihetetlenül kék égre ébredtünk. Abban biztosak voltunk, hogy a belülről még nem látott Westminster apátságot meg kell néznünk, de a többi programban bizonytalanok voltunk. Egyrészt már sürgetett az idő, hiszen 3 körül indulnunk kéne a reptéri transzferhez, másrészt még annyi mindent nem láttunk.
A felfedezőcsapat 4 fősre zsugorodott ugyan, de lelkesedésünk továbbra is határtalan volt. Irány a Westminster Abbey. És persze, közben látnivalók, fotótémák ezerrel.
És megérkeztünk az apátsághoz. Benti fotózás persze tilos, úgyhogy kénytelenek vagytok beérni a „külsőségekkel”.
A Westminster Abbey számomra legmegrendítőbb „látványossága” a Poets’ Corner, azaz a Költők Sarka. Mindenfelé irodalmi nagyságok síremlékei és emléktáblái. Csupán néhányat sorolnék fel közülük (valahol a neten 780 nevet találtam, egyszerűen elképesztő): William Blake, a Brontë-nővérek, Elizabeth Barreth Browning, Lord Byron, Robert Burns, Lord Tennyson, John Milton, Oscar Wilde, Charles Dickens, T.S. Eliot, James Joyce, John Keats, William Shakespeare, Sir Walter Scott – és akkor itt most be is fejezem. Szerintem körülbelül el lehet képzelni, mit érezhettem. Bár ezt nyilván nem tudom igazán átadni.
Aztán kijöttünk az apátságból. A Big Ben és környéke napfényben.
Gyönyörködés közben megszületett a döntés: ha már ilyen gyönyörű idő van, fel kell ülnünk a London Eye-ra. Elindultunk, át a Westminster-hídon. A London Eye lábánál jobbra a Londoni Akvárium található.
A másik oldalról se volt rossz a látvány.
Nem elég, hogy kék volt az ég, de még sorba se kellett állnunk, a jegyünket körülbelül 3 perc alatt megvettük. Miután ellenőrizték, hogy nem vagyunk-e terroristák, beszálltunk a szerkezetbe. Majd elindultunk. A kerék fél óra alatt ér körbe, és tényleg páratlan róla a kilátás. Itt már-már bosszankodtam a napsütés miatt, mert bizonyos felvételek elkészítésében éppen ez zavart, és a kabinablak tükröződését se tudtam kiküszöbölni – de ez legyen a legnagyobb bajom.
A Westminster-híd túloldalán az oroszlán is szomorúan konstatálta, hogy ennyi volt…
Véget ért ez a fantasztikus négy nap, de bízom benne, hogy lesz még alkalom, hogy végignézzem mindazt, amit nem sikerült: nappal a Buckingham-palotát, és éjszaka fentről is London látképét, szeretném megnézni Madam Tusseaud viaszfiguráit és ellátogatni a Shakespeare Globe-ba, eljutnék egyszer Greenwich-be és Richmondba, jó lenne suttogni a Szent Pál Székesegyház karzatáról, és végigsétálni a Tower Bridge-en, megnézném a Tate és a National Gallery-t is belülről, szeretnék hajózni a Temzén… És még sorolhatnám.
Remélem, akik jártak már itt, azokban kellemes emlékeket ébresztett a beszámolóm, akik pedig még nem, azok kedvet kaptak Londonhoz.
|
|