Fullextra.hu - Élni jó

Valahogy itt minden más.
Nem.
Itt minden más.

Valahogy itt minden más. Nem. Itt minden más. Pista, ahányszor elmegy mellettem, nyújtja a kezét. „Jól vagy?” – kérdem tőle. „ Hát persze! „ - feleli és erőteljes lépésekkel tovább megy. Pista nagyon szépen farag. Gina észrevesz, köszön és nyújtja az arcát. Már sokszor értem, amit mond. Készített egy festményt. Csupa szín. Gina Down-kóros. Sokan vagyunk. A támogatókat is meghívták. Neveik a foglalkoztató főoldalán, hatalmas plakátokon olvashatók. Gyermeknapot tartunk. Egy évben egyszer, de ma is kevés a szülő. Van, akihez még egyszer sem láttam, hogy jöttek volna. Zsolt focizni hív. Megegyezünk, hogy egy kicsit később a pályán találkozunk, ha hűvösebb lesz. Öt perc múlva ismét jön, hogy hány játékos is kell? Kezdjük összeszámolni. Megnyugszik, majd pár perc múlva visszajön, megölel. „Szeretlek” – mondja, és elmegy. Kriszti megint szerzett egy üres műanyag palackot. Azt rázogatja. Két szív van az arcára festve. Mindig meghallgatja az órámat. A sütit egybe kapja be. Késő délután van. Az alkalmi sátor alatt megáll a levegő. Egyikük elaludt. A tolókocsiban lassan lecsúszva ül, szép arca rábukik a vállára. Amikor Enikő elmondja a délutáni programot, legnagyobb taps az együttes nevét követi. Lehetett finom az ebéd, nevethettek a fordított nemként beöltözött társaknak, gondozóknak, de észrevehetően mindenki Zoliékra vár. Közben János is megtalál, leül mellénk. Szál cigarettát vesz elő, pipát. A dohányt gondosan belemorzsolja és tüzet kér. Dohányzunk. Sokszor látom még aznap. Sokunknak megsimogatja a hátát. Az egyik sátor alatt kézműves munkáikat kínálják. Gyöngyökből, fából, kerámiából, akaratból. A gyermekszínházra alig figyelnek már. Végül megjelennek Ők is. Zoli már régóta a színpad mögött áll, örül, tapsol minden produkciónak. Ő a frontember. Ketten „csak” konferálnak. Sokszor nem értjük, de ez itt senkit nem zavar, és legkevésbé sem feltűnő. Géza csöndben van. Leült az egyik oszlop mellé, és gitározik. Egyikük már a tombola alatt is élénk volt. Nevetett, tapsolt, számot húzott. A dalok alatt táncol, remek ritmusérzéke van. Kriszti hangja ma is karcol. Az égiek biztosan hallják. Ricsi elnézést kér, hogy egy kicsit indiszponált, de három nap alatt ez a harmadik koncertje, Miskolcról jött meg előző este. Ő csak beugró ebben a csapatban. Képzett zenész. Billentyűzik, gitározik, furulyán játszik. A hangja pedig a tiszta, a magyar rockzene aranykorát idézi. A közeli templom falai mellett a hallgató megrendül, és nyeli a gombócot. Könnyezünk. Ricsi vak. András hihetetlen odafigyeléssel, tiszta magyarsággal formálja a hangokat. Gyönyörűen énekel. Finom terítő egy kápolna oltárán. Vidámak, boldogok. Értelmileg sérültek, mondjuk róluk. Élni jó! – énekli a fiú. A zenekari rész alatt táncol. Lábai fele annyira vastagok, mint karjai, de táncol! Meg akarja mutatni, hogy élni jó! Ők azt mondják, éneklik, ordítják – ami az együttes neve is -, hogy Nem adom fel! Zoli amellett, hogy énekel, dalszövegeket is ír. Idézet: „Rombolsz, vagy építesz, hogy mit választasz, azt te döntöd el.” Az együttesnek most jelent meg a második lemeze. Építenek. Építik a hidat. A gyermeknapon sok volt a nem sérült gyermek is. Az ott dolgozók gyermekei, testvérek, segítők. Láttam, hiszem, vallom, hogy lesznek, akik átmennek azon a hídon! Mert csak egy híd van. A lelkünkön keresztül vezet.