Lélek-közösség
Dátum: Október 23, csütörtök, 20:59:59
Téma: All Fullextra
 |
Összeszedném a város apraját-nagyját és rendszeresen összegyűlnénk pár békés, irodalommal töltött órára. Sokan és rendszeresen…
|
Álmodtam…
Álmomban egy nagyon kellemes kávéházban jártam. A falakon textiltapéta, krómozott falilámpák, sejtelmes félhomály. Félkörben kerek asztalok, kis, horgolt csipketerítőkkel. Az egyik fal mentén antik könyvespolc állt, régi, új könyvekkel megpakolva. Voltak verses könyvek, antológiák, regények közöttük, s egy kisasztalon újságok. Irodalmi, művészeti folyóiratok várták, hogy valaki fellapozza őket.
Nem volt nagy helyiség… Frissen főzött kávé zamatos tea illata terjengett meghitten, csalogatóan. A pult mögött mosolygós fiatal lány várta a vendégeket, akik lassan szállingózni kezdtek. Jöttek fiatalok, középkorúak, idősek egyaránt. Arcukon várakozásteljes izgalom, kezükben füzet, könyv, mappa. Halkan beszélgettek, örömmel üdvözölték az újonnan érkezőket. Helyet foglalt mindenki a kis, félkörben elhelyezett asztalok körül.
Művészek voltak valamennyien. Volt, aki kedvtelésből irogatott és volt, aki több kötöttel rendelkezett. Amatőrök, profik egyaránt (már ha meg lehet határozni a kettő közötti különbséget…). A kis helyiség lassan elcsendesedett. Mindenki elhozta a friss irományát, hogy felolvassa a többieknek. Megbeszélték, átbeszélték, dicsérték, vagy javítgatták a műveket. Mindenkire sor került, majd élénk beszélgetésbe ment át a felolvasóest.
Álmomban én is ott voltam… Boldogan merültem a költészet világába, élénken társalogtam a versekről, költészetről, irodalomról…
Aztán a beszélgetés moraja lassan elhalkult, bezárult a kis kávéház ajtaja és én lassan távolodtam a fehéren gomolygó őszi ködben.
Felébredtem…
Számban a kávé kihűlő ízével, lelkemben az egyre messzebbről hallatszódó versek ritmusával
Vajon mekkora az esélye annak, hogy a valóságban egy ilyen irodalmi kávéház működjön? Nemcsak hogy létezzen, de működjön is akár hetenkénti rendszerességgel.
Nem hagy nyugodni a gondolat. Sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy nem sok. Létezik irodalmi kávéház, magam is jártam hasonló helyen és tulajdonképpen a Fulltalik is azok. Sőt, tagja vagyok egy megyei alkotóközösségnek is, havonta egyszer összejövünk, ami nagyon jó, de még oda sem mindig tudok eljutni egyéb elfoglaltságaim miatt. A mai rohanó, elanyagiasodott világban - ó, mennyire gyűlölöm ezeket az elcsépelt szavakat, de sajnos nem találtam jobbat napjaink jellemzésére – szóval ebben a mai rohanó világban meg lehetne-e valósítani az álmomat?
Adott egy kisváros, ahol élek. Vannak költőink, komoly irodalom-tudós emberek, kötetekkel a hátuk mögött, és vannak fiatalok, akik félénken dugják a fiókjuk mélyére a verseiket, szárnypróbálgatásaikat. Tudom, mert ismerek néhányat. És hányan lehetnek, akiket nem… Tehát adott egy szűk réteg, akinek esetleg igénye lenne az ilyen rendszeres összejövetelekre. Talán össze is jönnénk. Sokszor és örömmel. De munkahely van, iskola, és túlórázni kell, és tanulni, és sötét van és hideg, és fáradt vagyok, délutános vagyok, beteg a gyerek, szülőire kell menni, a szőlőbe dolgozni és még sorolhatnám. Néha nehéz otthonról kimozdulni.
Nem lehetne megvalósítani az álmomat.
Nem tudnánk rendszeresen, maradéktalanul együtt lenni.
Valóság…
Aztán itt van az Internet… A magányos költő veszi a bátorságot és felteszi a verseit egy amatőr irodalmi oldalra. Mert bizony ehhez is bátorság kell, de nagyobb a vágya, hogy visszajelzést kapjon az írásáról, mint a félelme a nyilvánosságtól. Tehát beregizik, és napról napra, estéről estére betérhet a kedvenc lapjára. Írhat, olvashat kedvére. Megmutathatja a műveit. Akár éjfélkor is. Akkor is, ha fáradt kimozdulni otthonról, sajognak a visszerei, ha hideg van, vagy ha beteg a gyerek. A világ kitágul, és helyébe jön… Ha szerencséje van, barátokra lel a hasonló érdeklődésű társai között, személyes ismeretségbe kerülhet velük.
Csodálatos dolog az Internet, ha jóra használjuk… Sokan még mindig idegenkednek tőle, és rosszallóan nézik, azokat, akik a monitor előtt töltik a szabadidejüket. Pedig mennyi csodát rejt! Például a Fullextra is… Mi itt minden nap megteremtjük a saját kis irodalmi kávéházunkat. Nem maradunk elszigeteltek a mások számára érdektelen szabadidős tevékenységünkkel. Igaz a kávé és a virág virtuális, de a versek és a prózák, a cikkek valódiak. A szemek nem villannak egymásra, a hangsúlyt sem halljuk, hisz beszélgetéseink írott formában történnek, mégis ismerjük egymást. Ezzel akkor szembesülünk, mikor személyesen is találkozunk azokkal az „ismeretlen ismerősökkel” akikkel eddig csak gondolataink útján, írásainkon, hozzászólásainkon keresztül kommunikáltunk. Óriási élmény egy ilyen lélek-közösséghez tartozni! Mert talán ez a jó szó rá: lélek-közösség.
Azért, ha egyszer sok pénzem lenne, megpróbálnék megvalósítani egy nem virtuális irodalmi kávéházat, zamatos kávéval, művészeti folyóiratokkal a kisasztalon. Összeszedném a város apraját-nagyját és rendszeresen összegyűlnénk pár békés, irodalommal töltött órára. Sokan és rendszeresen…
Azt hiszem, száz évvel ezelőtt kellett volna születnem…
Ez már a XXI. század, minden előnyével és hátrányával. Tulajdonképpen jó ez így: közösséghez tartozunk, személyesen is ismerjük egymást, és akár naponta betérhetünk ide az Internet által biztosított virtuális irodalmi kávéházunkba.
2008. október
|
|