Fullextra.hu - Tápiószentmártoni alkotótábor 3. nap

Tápiószentmárton, 2009. július 05.

Harmadik nap reggel…
Az utolsó, ebben a fantasztikus közösségben, ezen a gyönyörű helyen. Mindig lehangol, ha el kell utaznom, onnan, ahol jól éreztem magam. De gondolom ezzel mindannyian így vagyunk.
Hajnalban keltem, hogy még egyszer ki tudjak látogatni a dombra. Stando és Zsófi álmos szemekkel már a szállás előtti tuja sor árnyékában szívták első cigijüket, a többiek még az éjszakai buli fáradalmait pihenték ki. Kiballagtam egyedül a dombra. Csend volt, és sehol egy lélek. A domb tetején leültem, és néztem a reggeli fényben fürdő tájat, a fűszálakon csillogó harmatcseppeket, és a lassan ébredező ürgéket. Tündériek voltak, előbújtak és két lábon állva nézelődtek jó darabig, sorban egymás után. Nem mozdultak, sokáig álltak felemelkedve, mozdulatlanul.

Igyekeztem minél jobban ellazulni, a domb által kiváltott hatást figyeltem a testemben. Különös ernyedtséget éreztem a karomban, lábamban, izmaimban, könnyűnek éreztem magam.
Hamarosan csatlakozott hozzám stando-Ági, találgattuk, mit csinálhatnak a mozdulatlan, két lábon álló, kedves arcú ürgék, talán az időjárást derítik fel, vagy csak reggeli ellazító szertartásukat végzik? Csendesen beszélgettünk, majd egy órán át.

A svédasztalos reggeli után lassan összeverbuválódott a társaság, elballagtunk az előadások helyszínére, ahol kis csúszással elkezdődött a versértékelési beszélgetés. Minden résztvevő leadott egy magával hozott verset, amit Anna és Béla felváltva felolvasott. Ezután bárki hozzászólhatott, értékelhette, elemezhette a verset. Értékes információk, sok esetben a szerzőt is meglepő tények, meglátások kerültek szóba. Érdekesre sikeredett ez a program, mindenki feszülten figyelt, közbeszólt, méltatta, vagy elmarasztalta az „anonim” szerzőt. Ezután következett a találgatás, ki a vers írója, ami legtöbb esetben sikerült, de előfordult, hogy meglepetést okozott, vagy ki sem találtuk. Végül a szerző szólt pár szót a művéről. Az arcokat figyeltem, mindenki élvezte a „játékot”, sértődés nem volt, vagy csak egy nagyon kicsi, de az sem komoly.
Mire észbe kaptunk dél is elmúlt. Irány az étterem. Fülledt meleg volt, a távolból mennydörgés hallatszott, az ebédet meglehetősen lassan hozták ki. Láttam, már mindenki hazafelé gondol, van, aki bizony messziről jött, hosszú út áll még előtte.

Ebéd után újabb séta a megszokott kis helyünkre, hisz kezdődik az eredményhirdetés, és tábort zárunk. Fényesi és Kati, a versverseny zsűrije még nagyban dolgoztak, nem könnyű a döntés. Mikor újra együtt volt a csapat, Anna eredményt hirdetett: az idei versverseny győztese – akár a tavalyié - ismét alamina. Boldogan szorítja magához nyereményét, a DVD lejátszót. A hat, versenyre íródott verset felolvassák a szerzők. A nem könnyű feladat ellenére igazán szép és érdekes, stílusában, témájában különböző művek születettek.

Fényesi Jánosunk „bevonja” a jelképes tábori zászlót, aminek ugye eredeti rendeltetése a Könyvhéten – és itt is - asztalterítő. Színpadias mozdulattal, arcán pajkos félmosollyal lebegteti meg a sötétkék vászonterítőt.

Ez már olyan szomorú!
Mintha most lett volna, hogy összeraktuk a technikát, hogy izgatottan vártuk az előttünk álló két és fél napot. És most vége… Szedelőzködünk, búcsúzkodunk. Az eső is hullni kezd, ritkásan, nagy cseppekben. „Még az ég is sír” – gondolom magamban, míg készítek néhány fotót a lassan kiürülő, vidám- komoly rendezvényeinknek helyet adó placcról.

Meleg, baráti ölelések, lassan halkuló, távolodó hangok…
„De kár, hogy menni kell” „Mikor lesz a következő?” - és már megy is mindenki a maga útjára. A társaság egyik fele még marad, íjászkodni fognak, kipróbálni ezt az egyáltalán nem könnyű sportot, míg a többiek elindulnak haza, az ország minden irányába.

Harmadik alkotótáborunk is véget ért. Az ember azt gondolná, egy idő után minden megkopik, elveszti varázsát… A mi esetünkben ez fordítva történik: minél többet együtt vagyunk, annál jobban ragyognak a szemek, annál nehezebb az elválás, annál jobban igényeljük, hogy még tovább együtt maradhassunk.
Mint ahogy a tábor-topicban is írtam, négy szó, ami kifejezi az érzést, amit ez az együtt töltött két és fél nap nyújtott: egymásra figyelés, egymás elfogadása, összetartozás és szeretet. Nem szeretném ragozni, de higgyétek el, akik nem voltatok ott, minden túlzás nélkül mondhatom: életre szóló élményekkel gazdagodtunk valamennyien.
A Nagykörűn kezdődött csoda folytatódik.
Reméljük még sokáig, és minél többen megtapasztaljátok