Fullextra.hu - Himnusz

Az elmúlt évtizedekben sokat változtak az évnyitók is, de ma is jellemző a kissé megilletődött hangulat, a jóleső várakozás...

Évnyitón jártam, mint sokan mostanában. Peti fiam egy osztállyal feljebb lépett, majdnem öt centit nőtt is a nyáron, büszkén feszített osztálytársai között. Az elmúlt évtizedekben sokat változtak az évnyitók is, de ma is jellemző a kissé megilletődött hangulat, a jóleső várakozás izgalma, amely a nebulókról a szülőkre és egyéb nézelődőkre átragad. Az udvari emelvényen ül az iskola vezérkara, előttük a felsorakozott osztályok, az osztályok mögött a hozzátartozók. Megjelenik a moderátor, mikrofonpróbát tart, majd kéri, hogy az évnyitó ünnepség kezdetén mindenki énekelje el a Himnuszt. Az énektanár, egyben az énekkar vezetője rá is zendít, egy szem vékonyka szoprán hangján. Néhány énekkaros bátortalanul követi, a többi – teljesen nyilvánvalóan – csak tátog. Szomorú, de még szomorúbb a közönség „produkciója”. Némi beszédhanggal vegyes zümmögés hallatszik innen-onnan. Aki tudja a szöveget, szemlesütve motyogja azt, aki nem, annak csak a szája mozog. Szépen öltözött, öltönyös-nyakkendős és kiskosztümös fiatalok vigyázzállásban, csukott szájjal. Ők sem tudják a szöveget, avagy nem tudnak énekelni? A szintén vigyázzban álló tanári kar, szemben a tömeggel áll és mosolyog, de nem énekel. Zavarban vagyok, mert – bár a hallásomra és az énektudásomra sosem voltam büszke, én hangosan énekelek. Többen szinte rosszallólag fordulnak felém. Nem így egy vastagon sminkelt hölgy, akinek megcsörren a mobilja. Felveszi, csacsogni kezd, majd miután úgy látszik, még ez a vérszegény zümmögés is zavarja, másik fülét ujjal befogja, úgy folytatja tovább. A „…megbűnhődte már e nép…” helyett világosan hallom, hogy valamit Miskolcra kell szállítani, és Feri meg a Saci intézkedjen. A diskurzus még az igazgatónő beszéde alatt is tart egy darabig.
Belegondolok, mit kaptam volna én pusztán a nem éneklésért, hát még a Himnusz nem tudásáért – anno. Mobiltelefon még nem volt, de ha mondjuk valaki a Himnusz alatt beszélgetett volna a társával, a környezetből sugárzó megvető pisszegés és böködés hatására bizonnyal elhallgatott volna. Ma azt mondjuk: kommunizmus volt. Nemzetietlen, idegen ideológia hatott át mindent. Sok mindent nem tehettünk szabadon. Idegen katonák állomásoztak az országban. Ennek ellenére – vagy éppen ezért? – mi hangosan, tisztán és szabad érzéssel harsogtuk a Himnuszt. Ma nem muszáj egyenruhát viselni. Nem muszáj mozgalmi dalokat tanulni. Szabad a gondolat, szabad a kezdeményezés. Szabad utazni, gyülekezni, stb., úgyhogy távol essen tőlem a nosztalgiázás, de nem öntöttük ki megint a gyereket is a fürdővízzel együtt?
Sokat beszélünk ma a magyarság egységéről, a magyar nyelv védelméről. Támadnak bennünket, mi meg masírozunk, zászlókat lengetünk, verekszünk is, ha kell. És a Himnuszt, azt el tudjuk énekelni? Vajon a magyar fejekben minden rendben van ezügyben?
Repül az idő. Egy-két szép szavalat. Jelképesen bevonják a vakáció zászlaját, helyette az „Éljen az új tanév!” feliratú lobogó leng az emelvény mellett. Megint jön ám a moderátor. Most – befejezésül – a Szózatot kellene elénekelni. Na püff neki, gondolom, aki nem tudja a Himnuszt, a Szózatot még úgy sem fogja tudni. De a moderátor, vagy valaki a szervezők közül már számíthatott erre. A hat-nyolc hangszóróból kissé recsegve, de biztosan szól valamelyik ismert gyermekkórus hangja. Felvételről, persze. A közönség pedig meg van mentve. Ha nem is vigyázzban, de megilletődötten ácsorogni még tudunk.