Somogyi Ottó színdarabjának premierje...
Dátum: Szeptember 26, szombat, 12:32:59
Téma: Film Színház Zene
 |
Nem változik meg tőle senkinek az élete, Ottó sem lesz tőle holnaptól más ember.
De ez így nem igaz.
Nagy dolog, mert egy estére, és ... |
Vártam ezt a napot.
Hónapok óta tudtam, hogy ismét sikerekről számolhatunk majd be, hogy soman: Somogyi Ottónak, itt közülünk, megvalósulni készül AZ „álom”. Felfigyeltek az egyik művére.
Seres István, a színház művészetivezetője és egyben a darab rendezőjének elmondása alapján, a "mese" úgy kezdődött, hogy kortárs darabokat keresett az interneten.
Elég gyorsan eljutott a Fullextrára, és azon belül is, a MAI-ban talált rá soman: Bor-Bála-Korcs-Mája című vígjátékára.
A "meglátni és megszeretni…" ebben az esetben, az olvasni és megszeretni tényében valósult meg.
Seres Istvánban, egy rendkívül szuggesztív, temperamentumos, mosolygós, szimpatikus embert ismertünk meg, aki közvetlen hangnemben, kedvesen mesélt nekünk a menetközben felmerülő nehézségekről, és néhány apró változtatásról, amelyek a próbák alatt spontán kikristályosodtak, és emelték a darab, nem kevés poén készletét.
Kedves anekdotákkal fűszerezett beszámolójából kiderült, hogy volt olyan is, amelyet a társulat összetétele (férfi hiány) kényszerített rá.
Mikor felállt, és kedvesen elköszönt, valami azt súgta bennem, hogy egy nagyon jó előadást fogunk látni.
Az események:
Valamikor hat óra táján érkeztünk a deszki Művelődési ház előtti térre, fényesi Jánossal és aranytk Katival, ahol már feltűnően sok kocsi parkolt.
Hamarosan Ottó és Zsuzsika is befutottak, ölelések és elmorzsolt könnycseppek, vagy a férfias kézfogás és vállveregetés leplezte izgalmunkat.
Zsuzsika tettetett szigorral mesélte, hogy Ottót bizony már felismerték az utcán, és egy szemrevaló hölgy, szó szerint a nyakába ugrott idejövet.
Nevetgélve, kicsit bátortalanul léptünk az épületbe.
Nagyon kedves fogadtatás következett.
A színház vezetőnője, külön helyet biztosított a kis Fullos társulatnak, és jegyet sem kellett vennünk.
Igazán megtisztelő, és megható volt ez a gesztus.
A Mi Ottónk, csendes megilletődéssel szemlélte maga körül az egyre sűrűsödő eseményeket. Megtudta, hogy jön a TV és riport fog vele készülni, és természetesen pár pillanatra bekukucskálhattunk a színház terembe is, ahol a társulat az utolsó igazításokat, bíztatásokat hallgatta Seres Istvántól. Ez a premier napja.
Megérkezett Samway, Agnes és Zoria is, így a kis Fullos különítmény összeállt.
Kattogtattuk a fényképezőgépeket, és különös élmény volt érezni magunkban az izgalmat, ami valószínű csak töredéke volt az Ottóban lezajló folyamatoknak, viszont általa, mi is részesévé válhattunk a még mindig hihetetlennek tűnő valóságnak.
Életre szóló emlék marad mindannyiónkban, ebben biztos vagyok.
Elkezdődött vele a riport, és egyre csak gyülekezett a sok-sok ember.
Nem tudom szavakkal érzékeltetni, de más volt hallani, a színházi látogatások során megszokott, monoton zsibongást az előtérben.
Más volt az atmoszféra attól, hogy mi jól ismerjük azt az embert, akiben megszületett a gondolat, és leírta. Mi barátként tudhatjuk őt magunk mellett, és ez valahogy felemelt minket. Ez a zsibongás zene volt a fülünknek.
Tökéletes teltház lett, pótszékeket hoztak mindenfelől.
Különös, és általam még soha nem látott kezdést választott a rendező, mert a színpadon már akkor is mozgalmasan tettek-vettek a színészek, amikor még mi csak a helyünket kerestük. Ezzel megteremtette a kocsmai hangulatot, bevonva a nézőt, szinte közvetlenül részévé téve az eseményeknek.
Lassan mindenki elfoglalta a helyét…, hirtelen kialudtak a fények…, és mint egy üstdob kondulása hallatszott Borbála kiáltása „kuss legyen!”… Néma csönd lett!
Az előadás részleteit nem mesélem el, mert ezt csak látva lehetne éreztetni, de tudom, hogy talán a legnehezebb feladat a nézőt megnevettetni.
Nos, itt az egész terem végig nevetett a jókor és jól előadott poénokon, és a színészek rendkívül tehetséges, és minden részletet aprólékosan kidolgozott játékától.
Tökéletes volt.
A végén felcsattanó vastaps, együtt dobogott a szívünkkel.
Ottót is felhívták a színpadra, ahol szerényen állva, fogadta a hangos elismerésnyilvánítást.
Deszken egy kis étteremben ültünk az előadás után.
Ottóékat vártuk, a premier tiszteletére rendezett fogadásról.
Különös volt arról beszélgetni, mit is érzünk Mi, és hogyan, milyen szemmel néztük a darabot. Egy biztos, Mi nem „csak” a néző voltunk.
Drága Ottó, fogadd tőlem legnagyobb elismerésemet és köszönetemet, hogy részese lehettünk veled az eseményeknek.
Mondhatnánk, nem nagy dolog ez, hiszen miért is lenne az.
Nem változik meg tőle senkinek az élete, Ottó sem lesz tőle holnaptól más ember.
De ez így nem igaz.
Nagy dolog, mert egy estére, és még ahányszor előadják annyi estére, derűt és örömet visz sok ember lelkébe.
|
|