Fullextra.hu

Zenta… Vajdaság…
Az országút mellett a táblák sárgák, rajtuk három nyelven a települések nevei, Horgos, Kanizsa, itt-ott Magyarkanizsa, Zenta…

Korán reggel indultunk szombaton, hogy időben odaérjünk, időben a találkozóra meghívóinkkal. A hosszas szervezés, a készülődés, az út maga, az első találkozó az államhatáron túl, a távolság, mind picit feszültté, de kellemesen várakozó feszültséggel teltté tett. Még a határig úgy ahogy kellemes izgalom volt bennem, de az útlevélvizsgálat, a határ átlépését követően a „no, most hogyan tovább, hívjuk fel Lacobát… „ már egy kicsit idegessé tett mindenkit az autóban. Főként hogy kiderült, Anna, Kati, János és jómagam kivételével már mindenki Zentán van, mi több, a szállóban, vagy előtte.
Lacobá távirányításával, később felvezetésével megérkeztünk Zentára. Kedves kisváros hangulatát keltette bennem a település, bár egy-két betonmonstrum uralta látkép azért belezavart a jóérzésembe. A találkozás egymással a megszokott öröm, öröm egymásnak, annak, hogy újra együtt lehetünk, és jól érezhetjük majd magunkat.
Gyorsan elfoglaltuk a helyeinket, és máris továbbmentünk Balira… vagyis Baliba, a Bali nevű műintézménybe, amely étterem, és mint este kiderült, a környék leglátogatottabb szórakozóhelye is egyben. De ne szaladjak a dolgok elébe, szóval gyors ebéd (jó, de tényleg gyors), és futás a találkozó helyére. Rendkívül kellemes épületcsoport belső udvaráról nyílik a terem, ahol körben asztalok, székek, a falakon színes kis alkotások, rajzok, kis dobogón mintha trónus lenne, egy kárpitozott székpár. Kellemes, meghitt hangulat, a belépésünk pillanatától kezdve.
János vezeti a beszélgetést, lassan már hivatalos moderátorává válik a Fullextra rendezvényeinek, és mi szívesen bízzuk rá magunkat, biztonságot ad felkészültsége, figyelme. Körben, egymás után bemutatkozunk pár szóban, kik vagyunk, mit csinálunk itt a Fullon, és amúgy, amikor nem életünk fontos elemével, az irodalommal foglalkozunk. De ma ezért jöttünk ide, hogy beszéljünk egymás nyelvén, hogy egymás gondolataiban kalandozzunk, hogy megmutassuk önmagunkat, a nekünk fontos dolgokat a világainkból. Sorban hangzanak el vajdasági költők versei, saját alkotások, regényrészletek, gondolatok. Rövid szünet, ahol beszélgettünk egymással, mintha abba sem hagytuk volna egymás legbensőbb megismerését… tényleg nem…
A folytatásban újabb felvetés, hogyan írunk, kik vagyunk, mi az alkotás folyamata bennünk, mit jelent a vers, az írás, hol vannak bennünk azok a határok, amiket át- meg átlépve a képzeletünk új világot teremt, hogyan öntjük ezt formába, vagy hogyan tárjuk egymás elé. Lacobá bevezetője és zárszava között meg sem tudom mondani, mennyi idő telt el. Ránk esteledik, és még folyna a szó, ablakaink nyitogatása, érzések, jó itt, jó hogy eljöttetek.
Elindulunk vacsorázni, újra Bali, de a délutáni nyugodt, csendes kisvárosi kép most teljesen megváltozott. Mintha a környék összes fiatalja itt gyűlt volna össze, billiárd, beszélgető csoportok, igazi bulihangulat, vacsorázni és közben beszélgetni nem a legideálisabb, de hát sok jó ember kis helyen is elfér, és mi együtt vagyunk. Megérkeznek vendéglátóink is, Anna rövid, ámde kalandos interjún vesz részt, eszünk. Hosszú volt a nap, tele élménnyel, a fáradtság győz, menjünk a szállásunkra, és pihenjünk. Holnap, holnap folytatjuk.
Reggel szinte egyidőben érkezünk a szállóban a reggelihez. Megállapítjuk, az eső esik, a városnézésnek lőttek. Lacobá segítségével alakul a program, új barátunk, Károly felajánlja, hogy nézzük meg, hogyan építi alkotóházát, és szívesen invitál bennünket egy kávéra. Felkerekedünk, és többedszerre sem tudom megjegyezni, merre kanyargunk, honnan kell majd visszakeverednünk a szállóhoz, illetve a múzeumhoz, amit meg szeretnénk nézni. Károly vendégszeretete, büszkesége arra, amit épít, cserépkályhát rak, lenyűgöző. A kis házban a könyvek, a meghitt dolgos hangulat, mindannyiunkra hatással van. Barátot találtunk, szeretettel, jó kedvvel, jó kávéval vendégelt meg bennünket, bízom benne, hogy hamar viszonozhatjuk kedvességét.
Indulnunk kell, a múzeumban már várnak bennünket. Az eső szakad, de most nincs jelentősége. A múzeum termeiben csodák várnak. A környékbeli alkotók Zentai Csatáról különféle anyagokba alkotott művei, az ásatásokból előkerült, a csatához kötött fegyverek, írásos emlékek után a település, a környék múltjával ismerkedünk, cserépedények, üvegkürt, ezüst és arany ékszerek, a tárlók sok-sok tárgya fogva tart. Az óriásszarvas, az ősbölény, a mamut csontok, a messzi múlt után képek, szebbnél szebb, ötletes fotók Budapestről, Magyarország tájairól, épületeiről… szédítően sok élmény.
Újra indulnunk kell, a Zentai Csata emlékművénél helyezünk el virágot, Lacobá szavai után néhány pillanatnyi csendes emlékezés az esőben… Még megnézzük a Tisza partját, és indulunk vissza a szállóhoz ebédelni, hogy aztán hazafelé vegyük az irányt. A szállóban kellemes meglepetés a bőséges ebéd, jó hangulatban eszünk, de bennünk van már, Naiva ki is mondja: hát megint eltelt egy tali…
Lassan búcsúzunk egymástól, és indulunk vissza, Magyarországra, haza. Haza… bővült bennem a szó értelme…
Még sötét a navigáció képernyője, még nem értük el a határt, de lassan változik a táj, és megjelenik a monitoron is a röszkei határátkelő. Hosszú várakozás, de az élményeknek még mindig a hatása alatt vagyok, valahogy nem múlnak. Végig az úton újra meg újra felidéződnek pillanatok, arcok, kis történetek. Este van, mire hazaérek.
Hosszú út volt, mintha másik világban jártam volna. Nem, nem Zenta és a határátlépés okozza bennem ezt az érzést. Ha egy tali negyedik dimenziót nyit bennem, ez a két nap öt dimenzióban zajlott.
Hát ezért.
Az eső pedig azóta is esik…