Fullextra.hu - Elsőtáboros élmények

A Fullextra három napos Alkotótáborában idén első alkalommal sikerült részt vennem, és igen sok élménnyel gazdagodtam. Gyönyörű helyszínen, friss levegővel körülvéve, gazdag és sűrű programokkal várt minket a találkozó.

A péntek délelőtt a munkában tűkön ülve, türelmetlenül telt. Alig vártam, hogy indulhassunk a hegyekbe, Berkenyére. Délután egy óra körül végre letehettük a lant helyett az autót, hogy a bőröndöt és a többi kelléket bepakolhassuk.

Gyönyörű kék ég, fátyolos fehér felhőkkel
(Bluesky Tibi biztosan tudja a nevüket, mert ő hivatásos felhőszakértő – de erről majd később…).

Az út rövid volt, de látványos, és ahogy közelebb kerültünk a hegyekhez, a szerpentinek is egyre magasabbra és egyre élesebben kanyarogtak.
Bár némi csúszásban voltunk, szerencsénkre és a fullos csapat szerencséjére nem egy előadás kellős közepébe csöppentünk be érkezésünkkel, hanem az első szünetbe.

Elfoglaltuk „tetőtéri”, légkondis szobánkat, és máris igyekeztünk a program első helyszínére, a konferenciaterembe.

Sajnálatos módon, a valószínűleg elegáns megnyitóról lemaradtunk, és a Lacoba folytatta versről, szabadversről, stílusokról szóló tudományos előadásáról is.

A tanulás után kikapcsolódásképp, a fullextra focicsapat elindult a berkenyei pályára, s mi is nagy várakozással tekintettünk az esti meccs elé.
Edzés közben Piro repült be Berkenye zöld gyepére, a rekkenő hőségben, krómozott fekete paripáján, s a fullos hölgyek megcsodálták a … motorját is.

Bár kicsi volt a csapat, kevés a szurkoló, a pompomlányok sem érkeztek meg mindannyian, azért a fiúk a végsőkig kitartottak.
Az első félidőben Bluesky Tibi húzta fel a kesztyűt és állt be a kaput megvédeni.
Záporoztak a gólok – sajnos nem a megfelelő kapuba –, így a fullos csapat szénája elég rosszul állt. Bluesky-nak elég gyakran kellett a hálóból a labdát kivadásznia.
A cserejátékosok számával is elég gyatrán álltunk. Egyszóval nem voltunk fölényben, de a büszkeségünk határtalan volt. Amatőr focistáinktól gyönyörű szereléseket, becsúszásokat láthattunk.
Mi, szurkolók, a játék ideje alatt a pálya szélén tanakodtunk, mivel segíthetnénk a csapatot.
Például megragadjuk a kaput és amikor a berkenyei csapat közeledik, egyszerűen arrébb helyezzük…
De persze a szabály, az szabály, a fociban is. Ez az ötlet pedig azon kívül esett.
Már az első félidő vége előtt feladtuk, hogy számoljuk a kapott gólokat…
Második félidő, kapuscsere: Winner Laci átvette a kesztyűt és hősiesen védeni kezdte a kaput. Meglepően sok gólt kivédett – sajnos akadt feladata bőven. Csodát ő sem tehetett.
A meccs nem a fullos csapat javára dőlt el, azonban a két csapat barátságosan vált el, mint ahogyan az egész mérkőzés a barátságról és a részvételről szólt.

Sajnos az eredetileg estére tervezett „tóparti vacsora” több szempontból is kivitelezhetetlennek tűnt. A szúnyoginvázióval lett indokolva elsősorban, de az időhiány lényegesen nagyobb probléma lehetett. Ugyanis mivel nem akartunk lemaradni a Berkenye-Fullextra rangadóról, valószínűleg senki nem vállalta volna, hogy a mérkőzés ideje alatt elkészíti a vacsorát.
Erre az estére két megoldás született: szállásadónknál, a panzióban torkos estét szerveztek, vagyis egy bizonyos összegért cserébe korlátlan a fogyasztás. A másik, hogy egyénileg vacsorázzunk hozott, vásárolt élelmet. A párommal mi ez utóbbit választottuk. De mielőtt még leültünk volna vacsorázni, egy kis privát szabad foglalkozáson vettünk részt: visszamentünk a focipályára tollasozni. Nálunk ugyanis a tollas és a kártya már az autó kötelező tartozéka, bárhová megyünk, visszük.
Sajnos képek nem készültek a versenyünkről, de a játék eredményességét mutatja, hogy új ütőket kell vásárolnunk, mert legyilkoltuk mindkettőt. Így aztán csalódottan visszamentünk a szállásra, és elköltöttük vacsoránkat a hűtőből.

Később újra a konferenciateremben találkoztunk a fullcsapattal, mert az est további részében kötetlen szabad program volt tervezve, lehetőleg együtt.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a konferenciaterem időközben „tanulószobává” alakult át: az irodalmáraink buzgón görnyedeztek papírlapjaik fölé. Csak nem a kihirdetett versversenyre készülnek a szonettek? Alighanem igazam lehetett.
Persze, akadt, aki inkább a zenét és táncot választotta… Mi a párommal egyiket sem, egy harmadik lehetőségként bedobtuk a kártya ötletét: Uno! Többen is csatlakoztak hozzánk: Királylány, Stando Ági és a_leb. Jó kis partikat játszottunk, hajnaltájban fejeztük be.

Szombat reggel álmos csapat verődött össze a reggelinél. Az össznépi közös dohányzás, kávéfogyasztás és reggeli morbid humor elővétele után kezdődött az aznapi program Winner és Naiva vetélkedőjével.
A csapatkapitányok kisorsolása volt az első lépés, ők pedig kihúzták a saját játékosaik neveit a „kalapból”, így nem volt szabad választás, hogy ki kihez kerül, maradt a vakszerencse. Négy csapat alakult, ennyien voltunk.
Ekkor találtuk szembe magunkat a kellemes meglepetéssel: párom csodálkozva hallotta a nevét, és hogy melyik csapatba került. Én csendben somolyogtam magamban: ugye nem gondolta komolyan, hogy három napig majd ül egy sarokban, és nevet rajtam, ahogy én bénázok a versenyekben. Itt mindenki játszik, nincs kivétel! Kísérők is be lettek vonva a játékba. Nos, hát be is választották az egyik ellentáborba. Két külön csapatot erősíthettünk.
A vetélkedő kiagyalói néha igen kemény kérdésekbe buktattak bele minket. Az egyik sorozatkérdés: szereplő alapján ki kell találni a mű címét, íróját, a keletkezés évét, műfaját. Megmondom őszintén, Lópici Gáspárnak csak a neve ismerős, de a többiek mondták meg a megfejtést.
Zsákos Frodo ugrott be leghamarabb szerintem mindenkinek, és Hermione Granger. Szégyen, gyalázat! Ezek voltak a mentő kérdések, ha a többi nem menne… Mondjuk Gogol: A köpönyeg…
A barkóbás játéknál mindig egy csapat játszott, és az eredeti játékszabály szerint a játékos csapat kérdez, és ha nem találja ki, akkor a többi csapat leírva a megfejtést, elnyeri a pontokat. Az egyik körben hangos vita kerekedett. A kérdések feltevésénél teljesen más irányba vezetődtünk, nem tudtuk kitalálni, a hangoskodásnál pedig a játékvezető lezárta a játékot.
Végül meglett a végeredmény, mindenki kapott ajándékot, az első három helyezett csapat igazi nyereményt, a negyedik csapat (amiben én is szerepeltem), a vigaszdíjat.
Ezeken kívül feladat volt még, hogy találjunk ki saját nyelvtörőt, és írjunk olyan verset, aminél, ha összeolvassuk a kezdőbetűket, a Berkenye, vagy a Fullextra szó jön ki. Hát, sikerült összeeszkábálni valamit.
Az idő sajnos annyira elszaladt, hogy nem maradt idő felolvasni a legjobb beadott műveket. Siettünk ebédelni. Mint ahogyan előre megmondták már: hatalmas adagokra készülünk. Ketten rendeltünk egy adag főételt külön tányéron szervírozva. Sokan jártak el hasonlóképpen, és lám, milyen igazunk lett: amikor elém került a tányér, hasonlítgattam a pároméval, majd a szemben ülő Baggio-ra néztem kérdőn: biztosan ez a fél adag?? Szerintem ezzel a féladaggal Fekete Laci is kiegyezne…
Mindenkit a túlevés veszélye fenyegetett. El is napoltuk a kirándulást a nógrádi várhoz, hiszen mozdulni sem tudtunk. Így aztán Bluesky-t felkértük, először hadd nézzük meg, hogyan fest.
Élőben bemutatta nekünk, hogyan készülnek a képei.
Mintha a székekbe szegeztek volna mindenkit, néma csendben néztük, ahogyan az üres, fehér vásznon megjelent a kék ég, felhőkkel, a nap sejtelmesen mutatkozott, fák, sziklák, és egy csodás vízesés. Közben Tibi folyamatosan magyarázta a felhők fajtáit (merthogy ért hozzájuk, még a latin neveket is felsorolta), milyen színeket használt, és a festmény a szemünk láttára alakult. A végeredmény egy gyönyörű kép lett. Nem is tudtunk a látványtól azonnal szabadulni, muszáj volt még egy kicsit nézegetni.
Viszont indulni is kellett, ha nem akartunk későn érni a várhoz.
Még egy szempontból előnyös volt a programcsere: odakinn a rekkenő hőség időközben enyhülni látszott, talán nem fogunk elájulni az úton, mire felsétálunk a hegytetőre.

Itt került előadásra Samway darabja, „Vitézi ének, Erényöv, vagy amit akartok” címmel. Nem csupán maga a darab okozott hatalmas nevetőgörcsöket: már a jelmez és a szereplőválasztás is telibe talált. Egyet kiemelek, mégpedig Piro ruházatát: meggyszínű paróka, Obelix kölcsönvett sisakja, kard Ekszkalibúr felirattal, pajzs amely a szövegkönyvet rejtette, meggyszínű blúz, sárga harisnya, tűzoltócsizma, az elmaradhatatlan lant.

Fényesi János élethűen alakította az egyik várúrnőt, néha meglengette szoknyáját, hogy felfedje lábai szépségét. Sajnos mi ott benn a várban csak messziről láthattuk eme gyönyörűséget…
Az előadás után visszaváltoztak a szereplők, és további, de most már komolyabb vitézi énekeket hallgattunk.

Miután visszaértünk a konferenciaterembe, Lara és Norbert meglepetés játékai következtek. Két csapattá váltunk, egymás ellen. Nagyon jó kis nevetős és versenyzős játékokat eszeltek ki nekünk, kiforgatós és ügyességi vetélkedők. Itt sem maradt a sarokban senki, aki fotózhatta volna, hogy betegre nevetjük magunkat.
Természetesen, ahogy már vártuk, párommal megint egymás ellen versenyeztünk! Már szinte élveztük is…
S máris vacsoraidő… A felolvasások voltak még hátra, bár most szerényebb készülődéssel. Hallottunk ismét torokszorító verseket, Baggio köszönetét...
Végül a nevetős hangulatot ismét a Stando-Királylány-Norbert-Baggio szereplőgárda csempészte vissza, hogy nehogy komoly hangulatban fejeződjék be az este.

Az utolsó nap… reggelén már nehezen vánszorgott le a csapat az étterembe… Majd a terembe. Pedig komoly irodalmi feladat előtt álltunk: kitaláljuk, ki írta a verset, ami előttünk van.
Minden elismerésünk a hősöknek, akik a rengeteg verset felvésték a táblákra.
Embertelen, hány órát dolgoztak vele, hogy mindenki lássa és olvasni tudja a verseket, amiket elemezhettünk.
Ilyenben még nem volt részem, ezért várakozva néztem elébe.
Először felolvasta valaki a verset, majd hozzászóltak, vagy tudták, vagy nem, kinek a verséről van szó. Rímek, képek, szótagszámok, érzések.
Kiben mit hozott éppen felszínre az adott vers. S végül a költő is hozzászólt, mennyire találták el, mit akart valójában kifejezni a verssel.
Személy szerint engem nagyon mélyen érintett a dolog. Először is, még sosem fordult elő, hogy az én versemet felolvassa valaki. Merthogy nem sok van, nem vagyok túl sikeres költő, a próza az én igazi világom.
Párom sem tudta, melyik az én versem, csak akkor derült ki számára is, amikor rábólintottam, hogy az enyém.
Ahogy Anna előadásában meghallgattam, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez az én művem, pedig megpróbáltam én is kritikusként olvasni. Inkognitóban maradtam, és próbáltam magamban megfogadni a tanácsokat. Voltak keményebb és voltak kíméletesebb hozzászólások, de persze nagyon örültem mindnek, mert tudtam, hogy hasznomra válik a későbbiekben.
Pechemre pont egy szakítós verset választottam. Én balga, hát persze, hogy pórul jártam vele.
Azok az érzések jöttek elő, amiket akkor éreztem utoljára, amikor magát a verset írtam. Szinte meg sem tudtam szólalni, amikor éppen szükség lett volna a hangomra, hogy megmagyarázzam, mint ahogyan a többiek is, hogy mit akartam a verssel. Teleszaladt a szemem – és a torkom – könnyel és szükségem volt a következő percekben a szünetre.

Itt és most köszönöm meg elsősorban Annának az élményt, amit kaptam, mert egyébként is torokszorító stílusban tud felolvasni, Jánosnak a kíméletes hozzászólást, Stando-nak, Kismezeinek, és tulajdonképpen mindenkinek, aki elmélyedt benne, mindenki másnak pedig hogy ott voltak velem, amikor szükségem volt rájuk.

A programok, a nagy nevetések, a nagy közös pityergések, a kirándulások mind-mind bevésődtek az emlékezetünkbe.
A búcsú olyan volt, mint amikor egy nagy családi összejövetel után mindenki útnak indul.
Nagy ölelések, összeborulások, vigasztalások, integetések közepette lassan elfogytunk.

A mi családunk is indulni kezdett… Vissza a valóságba…A hétköznapokba… De vidáman, erősen, feltöltődve, mert tudjuk, hogy még ha néha vitatkozunk is, MINDIG itt vagyunk egymásnak!