Fullextra.hu - Marsbéli táj - avagy: nem kell ide háború...

Kettőszáz forint az SMS díja.
Egy tábla csoki, egy fél doboz cigi ára. Nem sok, de sok kicsi sokra megy. Én már tárcsáztam a számot! …és te?

Devecser 27 kilométerre fekszik a várostól, ahol élek. Számtalanszor végigautóztunk ezen a kedves, szépen fejlődő kisvároson. Kolontár hasonló távolságban van, hiszen a két település egymás mellett fekszik, és most sorsuk is egybefonódott. Mondhatom tehát, hogy a szomszédságomban történt egy olyan természeti katasztrófa, ami az egész országot megrázta, és mondhatni a világot is foglalkoztatja.

Döbbenten értesültem az eseményekről hétfőn este: erősen lúgos hatású iszap öntötte el Kolontárt és Devecser egy részét, miután átszakadt az Ajkai Timföldgyár zagytárolójának a gátja. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, amíg néztem a tudósításokat: sajnálat, félelem, iszonyat. A gyomrom görcsberándult. Mi a fene az a vörös iszap? Hogy tud egy iszaptömeg két méter magasan, óriási erővel hömpölyögni? Mit tennék én, ha velem történne, ha felém zúdulna megállíthatatlanul valami ijesztő, idegen, vörös áradat? Mit tartalmaz, mi lehet a következménye, akár a környezetre, akár az emberre nézve? Számtalan kérdés vetődött fel bennem aznap este. Sajnos a kérdéseim azóta is sokasodnak. Nem találok kielégítő feleletet, hiába a média folyamatos tájékoztatása. Vagy félretájékoztatása? Hiszen – jelenleg – teljesen eltérő mérési eredményeket közöl az MTA és a Greenpeace. Mérgező, vagy határérték alatti?

Tanácstalanul bámultam a tévét, az Internetre feltett képeket hétfő este. Úgy éreztem, a szakértők legalább annyira tanácstalanok, mint én. Másfél, két méter magas, hevesen hömpölygő iszaptömeg… Elképzelni sem tudtam, hogy ilyen létezik.

Másnap szabadságon voltam, a fogorvosi székből tántorogtam – mindig megvisel a rendelő, és a „kínzóeszközök” látványa - a buszpályaudvar felé, hogy Veszprémbe utazzak. Lemaradtam a buszról, így vártam a megállóban a következőt. Befutott egy ajkai járat (felismerhető, mert vörös por lepi a buszt – így van ez már, mióta az eszemet tudom.) Halimba, Ajka felé vörös a por, vörös az út a bauxittól. A sofőr izgatottan telefonált: átszakadt egy újabb gátrész, nagy a gáz… Leállították a Pápa-Győr felé igyekvő forgalmat. A sofőr izgalomtól elcsukló hangjától ideges lettem.

Idősebb néni közeledett, mindkét kezében tömött reklámtáska. Tágranyílt szemeiben ideges rémülettel kérdezte, járnak-e Ajka felé a buszok. Megnyugtatták, hogy igen. És akkor a néni mesélni kezdett.
– Tudja kedveském, a fiamhoz megyek látogatóba az ajkai kórházba. Megégett mindkét lábfeje. Reggel telefonált, hogy átkötözték, de nagyon nagy fájdalmai vannak!
– Csak nem devecseri? – kérdem, bár a választ sejtettem.
– De bizony… Mindene odalett, most viszem neki a szükséges holmikat!
Érzem, ahogy a gyomrom remegni kezd az idegességtől, attól, hogy most szembesülni fogok valamivel, amit a tévében nem adnak le.
– Semmije nem maradt… – lábad könnybe a néni szeme – Annyi ideje volt, mikor betört az ár, hogy az asztalról felkapja a mobiltelefonját, és már ment is a padlásra. A tetőre. Így is megégtek a lábai… Mentő nem tudott bemenni az utcába, markológép lapátjával emelték le. A háza összeomlott… Oda lett mindene.

Nem feledem el, a semmibe révedő, iszonyattal és hitetlenkedéssel teli szürke szempárt.
– Vasárnap tették fel az új padlószőnyeget… Sistergett az iszaptól, a lúgtól! – néz rám elképedve.
Próbálok vigasztaló szavakat mondani, látom, hogy jólesik neki. És az is, hogy kirobbanhatott belőle szomorú története. Engem sokkol a beszélgetés. Amíg az ember nem találkozik érintettel, csak kívülről látja a dolgokat, másképp ítéli meg, ám egy valódi személy, valódi története megrázó, sokkoló erejű ebben a helyzetben. Próbáljuk találgatni, mi lesz az iszappal elöntött területtel, hogyan lesz tovább.
– Nem kell ide háború…– néz rám, de nem fejezi be a mondatot. Lassan, hajlott háttal, csomagjait cipelve megindul az ajkai busz megállója felé.

Azóta lassan egy hét eltelt, és az iszonyat és félelem bennem egyre nő. Hét halott, sebesültek, eltűntek… Egymásnak ellentmondó hírek. Nem tudom kinek higgyek. Véleményem szerint senki nem tudja felmérni a következményeket… Még a szakemberek sem, hisz ilyen eseménnyel még nem volt dolguk.
Kolontárt kitelepítették, a devecseriek készen az evakuálásra várnak a sorsukra, ha újra megindulna a mérgező iszap. Mindenki egy táskát vihet magával, a legfontosabb dolgaival. Esténként hallom a helikopterek zúgását a házunk felett…
Felelőst keresnek. Még nem találtak…
Több száz ember segítségre szorul, testileg, lelkileg megviselten.
Kolontáron az élet ezek után ellehetetlenedett. Egyik napról, a másikra veszítették el az ott lakók a házaikat, megélhetésüket, mindenüket.
Ez van ma, 2010. október 9-én.
Hogy holnap mi lesz? És azután? Vagy egy év múlva? Senki nem tudja…
A több ezer hektárnyi területen meghalt minden. A kérdés nyitott: lesz-e élet a vörös iszap pusztítása után itt, vagy megmarad mementónak, ez a Marsbéli, élettelen táj…

Végezetül, aki segíteni szeretne a károsultaknak, megteheti a 1749-es számot hívva vagy SMS-ben az „iszap” szó feltűntetésével.
Kettőszáz forint az SMS díja.
Egy tábla csoki, egy fél doboz cigi ára. Nem sok, de sok kicsi sokra megy.
Én már tárcsáztam a számot!
…és te?