Sandy - szemtől szembe...
Dátum: November 04, vasárnap, 06:54:32
Téma: Ország Világ
 |
...amíg élek, azokat a kétségbe esett szemeket sohasem fogom elfeledni... |
Sandy - szemtől szembe...
Már egy hete ígérgetik a vihart. Rendben van, nem az első, nem is lesz az utolsó, megszoktuk. Másnap még mindig csak ígérketik, harmadnap már biztosak benne. Valaha felcsapom a tévét, a rádiót, mindig nagyobb, mindig erősebb, egyre nő az áldozatok száma a szigeteken. Sandy csak forog egy helyben mint a pörgettyű, szinte meg sem mozdul. Ó, hát majd ez is szépen kimegy az óceánra, mint a többi, biztatjuk magunkat. Egy reggel aztán a meteorológusok összedugták a fejüket és eldöntötték hogy ebből egy szörnyeteget alkotnak, egy szuper-hurrikánt, mely letöröl a térképről mindent Washingtontól New Yorkig. Még mindig van egy csepp remény hogy majd keletre fordul, de az már csak olyan "jó lenne" valami.
Ebből baj lesz. Lányom, unokáim New Jerseyben folyó mellet laknak, melybe elég belepisilni, máris kiönt. Nem, ez nem olyan üdülőféle folyó menti házacska, az él ott, akinek nem telik többre. Évente egyszer-kétszer kijön a víz, kitakarítják és megy az élet tovább. Mióta özvegy lett, csak ennyire futja. Viszont a Sandy nem viccel, ez már komoly veszély, itt életekről lesz szó. Kezdünk egyezkedni Istennel: küld ide mind a vizet hozzánk, mi elbírjuk, ne küldj a világnak még néhány ezer hontalant. A politikusok már így is mindent Rád kennek.
Két nappal Sandy érkezése előtt mindenki pánikba esik. Benzint még arannyal sem lehet kapni sehol, ennivalót, vizet meg végképp nem. Szerencsére én annyit már megtanultam az életben, hogy jobb félni mint megijedni. Mindkettőnk autója feltöltve, benzin a generátorban, víz, két hétre való ennivaló lekészítve. Még a szomszédoknak is jut ha kell. Egy dolog izgatott csak: olyan helyen lakunk, ahol égigérő, öreg fák borítanak szinte minden tenyérnyi helyet. Nálunk is vagy hat az udvarban, rémisztően közel a házhoz. Százötven kilóméteres szelet emlegetnek. Mindegy, ez van, az ember keresztet vet és magasabb hatalomra bízza magát...
Washingtonban a kormány lecsuk minden hivatalos irodát. Ez sem történik meg minden nap, mert akkor hogy lehetne azt a rengeteg pénzt elherdálni? Ahhoz idő kell. Szombaton délután elkezd az eső esni. Szép lágyan, örültünk neki, hiszen már hónapok óta alig esett valami, minden szomjazza a vizet. Néhány kései kis tök szomjasan kap az esőcseppekért, akár meg is nőhetnek még. Vasárnap is csak éppen csepereg, legalább is délutánig. Utána aztán megered, szinte alig látni keresztül rajta. A New Yorki kormányzó lecsukja a földalatti járatokat, hidakat, alagutakat. Ugyan már, New York? Mi bajuk lehet? Egy kis szél, egy kis eső... A lányom a gyerekekkel egy barátnőhöz költözik át. Ami biztos az biztos. Én sírok. Nem, nem magamon, rettegek a gyerekekért, mi lesz ha elúszik a ház? Hova fognak menni? Mondjuk nálunk elférnek, de ott a lányom munkája, a gyerekek iskolája. Már akkor is arra gondolok, igen, én ellátom őket, de ott van másik ezer meg ezer ugyanabban a helyzetben. Mi lesz ővelük?
Vasárnap délután őrjítő süvítés hallatszik kintről. A szél... Aki még nem hallott kilencven mérföld sebességű szelet, az nem tudja mi a fülsüketítő zaj. Rögtön utána egy nagy puffanás. Két óriási főág talán egy méterre fekszik a háztól. Azonnal elmegy az áram is. Már sötétedik kint. Ki kellene menni a garázsba beindítani a generátort, de ki a frász mer elmenni az óriásfák alatt ebben a szélben? Tudva, hogy én akkor sem tudnék szaladni ha medve lenne a nyomomban, férjem vállalkozik. Nem addig van az! Ha őt agyonüti Sandy, akkor mind a kettőnket. Kimegyünk együtt, bátorítva egymást. Ő szorosan fogja a karom nehogy a szél ellökjön, mert akkor valami biztos törik. Beindítjuk a generátort, a zseblámpa épp csak annyi fényt ad, hogy ne bukjunk el a fagyökerekbe visszafelé. Átkapcsolom a biztosítószekrényt és lásd: fény! A hűtőszekrény egyből bekapcsol, a fűtés, meleg víz is. Viszont sem a tévé nem működik, sem az internet. A rádió meg nem sokat ér, minden harminc másodperc hír után öt perc reklám. Még most is. Főleg a választásokkal kapcsolatos propaganda. De! A mobil működik, ami azt jelenti, legalább a gyerekekkel tudom tartani a kapcsolatot. Fogalmunk se nincs mi van odakint, mi várható, mennyi esélyünk van ezt túlélni. Megszólal a mobilom, anyu, az egész New Jerseyben nincs áram, a barátnőm házát viszi a víz, mit csináljunk? A mobil eleme már merülőben van. Várj egy kicsit, mondom neki, majd pár perc múlva visszahívlak. Mivel sokáig éltem New Jerseyben, rengeteg ismerősöm van ott. Egy közülük, egy régi szomszédom, hotelvezető. Felhívom, nincs szoba. Töprengek, hogy mondjam meg lányomnak hogy még én sem tudok segíteni? Amint itt vakarom a fejem, újra csörög a mobil. Barátnőm hív vissza, valaki épp lemondta a szobát, rokonokhoz megy. Akarom-e? Naná!!! Rögtön adom is neki a hitelkártya számot, ki mer itt várni amíg a lányom odaér? Van áram, van víz és csak két kilométer a lányomtól.
Le kell állítani a generátort mielőtt lefekszünk. Megint vissza ki a garázsba, onnan a koromfekete éjszakába és a házba. Valahogy csak lefekszünk a zseblámpa segítségével. Nem jön az álom, csak a szél őrült visítását hallom, az esőt amint ostromolja a tetőt, szinte várom, melyik percben szakad be. Várom az óriásfákat keresztül a tetőn, érzem, rá fog dőlni a házra, most valamelyik biztosan rá fog dőlni a házra! Két óra felé feladom az alvást. A laptopban még működik, eszetlen kártyajátékokat játszok, míg az is lemerül. Reggel négy óra van. Csodák csodájára, megjön az áram! Első mozdulatom a lekészített kávéfőzőt bekapcsolni, a második a számítógépet. Ekkor látom, New York, amint ismertem, nem létezik többé, sem a tengerpart New Jerseyben. És a Csodát. A teljes keleti part támadás alatt van, mi már harminc centi esőt kaptunk, és ez a drága Sandy egy kecses kerülőutat tett a lányom háza körül. Szinte térdre hullok, megköszönni Istennek hogy megvédte őket, legalább is a víztől.
Lassan szivárogni kezd a víz a földszinten. Összekapkodok egy csomó öreg törölközőt, nem ér semmit, a víz jön befelé. Lemegyek a pincébe vödörért, ebben a pillanatban elmegy megint az áram és nem is jön vissza fel. Ott állok a sötétben, rémülten, még egy gyújtó se nincs nálam mely legalább a lépcsőt megmutatná.
Kedden végre eláll a szél. Még esik egész nap, de estefelé az is lassul. Hirtelen kigyulladt bennem a lángész, és kiokoskodom, hogyan lehet a tévét és az internetet is feltenni a generátorra. Siker! Férjem felkapcsolja a tévét. Az első kép amit látunk, egy száztíz házas tűz New Yorkban. Egész városok ledöntve, víz alatt New Jerseyben. New York víz alatt. Nálunk is rengeteg probléma, haláleset, de ez gyerekjáték az mellett, ami ott van. Az történt, hogy mi kaptuk az esőt, ők ott fent a legerősebb szelet, mely négy-öt méteres hullámhegyeket nyomott a tengerpartra és New York öblébe. Néha nem érdemes szerződést kötni Istennel... Rengeteg halott, rengeteg új hontalan, szinte el sem lehet képzelni a borzalmakat. Egy édesanya, két kisfiát mentve az árvíztől, elvesztette őket, a víz egyszerűen kitépte a karjaiból. Másik két kistestvér meghalt amikor egy fa, rádőlve a házukra, összepréselte őket, egy kilencven éves néni ugyanúgy... Ma délután azt hallottuk, idáig több mint száz az áldozat, melyeknek száma egyre nő.
Kedden végre elcsendesült minden. Az ember örülne, ugye? Viszont millióknak csak ekkor kezdődött az igazi rémálom. Szinte senkinek nincs áram a keleti partokon, benzint sehol sem lehet kapni, az emberek nem tudnak menni dolgozni. Ennivaló? Igen, nálunk van, de északra innen sehol. Aztán most jönnek a cápák. Egy ember felvásárolt egy teherautóra való élelmet a vihar előtt, most tízszeres áron adja el az éhezőknek. Mások vizet árulnak ugyanúgy, még mások betörnek üzletekbe, ékszerészekhez. Semmiféle biztonsági rendszer nem működik, a rendőrök, katonaság életmentéssel vannak elfoglalva.
Ahol egykor szép kis tengerparti házak álltak, most csak víz van, meg pusztítás. Rengeteg ház egyszerűen eltűnt, elvitte a tenger. Legtöbbje összedőlve várja a majd az egykor hazaérkező családot, melynek az egyetlen tulajdona az ing a hátán. Lekotorták a méteres homokot az utakról, holnap már sokan "hazamehetnek", hogy megnézzék mi maradt. A világ retteg mi lesz majd a reakció, mert én nem tudnám elviselni azt a tudatot, hogy a házam melyben gyerekeimet szültem, neveltem, egyszerűen eltűnt. Ezrével vannak ilyen családok és fogalmuk se nincs mi lesz velük ezután.
New York egyik területén egy fiatalasszony őrjöng, itt fogunk mindannyian meghalni, még csak ki sem jött senki megnézni élünk-e még? Nincs áram, hideg van, az egész utca víz alatt áll, ki sem tudunk menni innen! Itt öregek meg kisbabák vannak, hol vannak most a jó politikusok? Persze ugye ez egy szegény környék, kit érdekel? A fényes New York meg a kaszinók Atlantic City-ben, igen az érdekli őket mert ott vannak a riporterek és most ugye jönnek a választások, meg kell ölelni egy néhány jajgató öregasszonyt hogy megmutassák mennyire törődnek a néppel!! Az Istenért, legalább vizet küldjetek be, vagy tejet a gyerekeknek! A szomszédban egy öregember két napja halva fekszik, senki sem jött érte! Én csak ülök és sírok, mert amíg élek, azokat a kétségbe esett szemeket sohasem fogom elfeledni.
Minden politikus-jelölt itt nyüzsög, mint a legyek a ... ó, most majdnem mondtam valamit, ezzel akarják megnyerni a szavazatokat? Még milyen mélyre tudunk süllyedni? És még ezeknek hiszünk? Miért nem tud egy szomszéd vagy egy testvér hajlékot adni szerencsétlen embertársának? Hol vannak azok az idők, amikor a nagymama meg a nagypapa ott élt a család körében, szeretgette, gondozta a gyerekeket amíg a szülők dolgoztak? Tudja az állam ezt a gondozást pótolni? Az ember-szeretetet? Mégis, valaha baj van, oda fordulunk legelőbb, pedig tudjuk jól, csak addig érünk valamit, amíg a szavazat-gombot megnyomjuk, utána jó mélyen jön a cipő a nadrágfenékbe...
A benzinpumpáknál, üzletekben, összeverekednek az emberek, mert csak egynek jut, de ezernek van rászüksége... Mindenki éhes, fázik, megviselt, esetleg óvóhelyeken élnek már egy hete. Ki vannak készülve idegileg. Előbb könyörögnek, utána fenyegetnek, s aztán jön a tett. Egy háromgyerekes családapa betört egy sötét élelmiszer üzletbe hogy legalább konzerveket szerezzen a gyerekeknek. Egy járőr lelőtte...
Az áramszolgálató vállalatok ígérketik, két hét múlva mindenhol lesz áram. Azt hiszem a halottak száma addigra négyszeresére nő, mert az emberek vagy megölik egymást ennivalóért, s ha nem azért, akkor benzinért hogy menekülhessenek onnan, mert hiába vannak a nagy ígéretek politikusainktól, abban a pillanatban amikor a kamera elhagyja arcukat, az empátia is eloson mint a csontlopó kutya...
Négy nap múlva lesznek a nagy választások. Agyonreklámozzák magukat a jelöltek, mást nem is lehet látni a tévén vagy hallani a rádióban. Választani kellene, kire szavazzak. Szerencsére, nálunk be lehet írni jelölteket szavazás közben. Hogy én kit fogok beírni? Az Istent, mert másban én már nem hiszek...
|
|