Fullextra.hu - Ha egyszer meghalok...

Ha egyszer majd meghalok, azt szeretném, ha betennének egy csónakba, meggyújtanának, és a vízen égnék porrá egy utolsó nagy lángolás kíséretében.

A vikingektől is így vettek régen búcsút, és persze az lenne az igazi, ha a tengernél egy meleg nyári éjszakában világítanám be az eget, de hát belátom, ez már sok a romantikiából. Meg aztán kicsit macerás holtan a tengerhez kerülni egy utolsó csónakázásra, a nyári éjszaka megrendeléséről nem is beszélve.

A legnagyobb baj azonban, hogy senki nem vesz komolyan. Manapság nem illendő a halálról beszélni, főleg nem így. Pedig a halál is csak az élet része, és ha valamit biztosan lehet tudni, hát az az, hogy előbb utóbb mindannyian meghalunk. És persze én könnyen beszélek, mert még sok év van előttem, de emlékszem, a nagynéném mikor rákos beteg volt, és tervezgette a temetését, a rokonok olyan elképedve hallgatták, mintha meghibbant volna. Pedig neki aztán igazán karnyújtásnyira volt a vég.

A mi családunkban mindenki rendesen ápolta a sírokat, úgyhogy elég gyakran jártunk ki a temetőbe. Igaz, én szinte alig ismerte valakit az elhúnytakból, de szerettem oda járni. Valahogy a temetőben mindig csicseregnek a madarak, és akkora béke van, mint sehol máshol. Anyai nagyanyámat, két éves koromban veszítettem el, és ha a sírjához mentünk, anyám mindig rengeteget mesélt róla. S miközben friss virágot tettünk a vázába, és körül gazoltuk a kicsiny sírt, mintha valóban ott kísértet volna nagyanyám szelleme. Aztán, amíg friss vízért mentem, olvasgattam a feliratokat: "itt nyugszik a legjobb apa..." "soha nem felejtünk.." és nekem mindig az az érzésem támadt, hogy a temetőben kézzel foghatóan ott a szeretet a levegőben.

Manapság már a temetés sem a régi: elhamvasztják az embereket... Szerencsére nem sok ilyen temetésen vettem részt, de mondhatom, furcsa érzés egy doboztól búcsúzni. Legutóbb azt hallottam, már doboz sincs, hanem vízzel "bemossák" a hamvakat... Na, ettől aztán igazán elképedtem! Azért ez mégsem olyan, mint a tengeren porrá égni. Ebben nincs semmi romantikus. Olyan futószalag jellege van a dolognak. De ha jobban belegondolok, maga a változó világ hívta életre ezt az új szokást. Nagyanyámék idejében még az egész család egy helyen lakott. Manapság meg szétszóródnak a családok a világ minden tájára, és bizony néha nem könnyű megoldani, ha valakinek a hozzátartozója hagyományos sírban nyugszik. A másik véglet is furcsa a számomra: mikor valakinek márványból emelnek síremléket. Arról tényleg az jut eszembe, hogy a halál után akarnak megadni neki valamit, amit életében nem kapott meg. Habár ki tudja! Valamit mindig elfelejtünk megadni. A végérvényesség mindig hagy maga után lelkiismeretfurdalást. És a tehetetlenség elviselhetetlen. Már nincs legközelebb, már nincs idő a megbocsájtásra, a harag elsimítására... Vége

A születés és a halál, az számomra mindig érthetetlen. Azt sem nagyon értem, hogyan lesz egy szerelmes ölelésből egy új élet, de az is ugyanilyen misztikus számomra, mikor egy szív megszűnik dobogni. Tegnap még itt volt, még érezni lehetett a melegét, ma már csak jéggé merevedve fekszik a teste... Sosem fogom megérteni. Épp ezért nem is szoktam sokat filozófálni rajta. Kell valamiféle alázat az élethez. Nem lehet mindent érteni. De az érzéseket, az emlékeket mindenki őrzi magában. És igazából addig él egy ember, amíg emlékeznek rá.

Mikor márciusban voltam annak a tizenöt éves lánynak a temetésén, aki felakasztotta magát, a néma sírás volt a legnyomasztóbb. Csak az anya fájdalmas jajgatása hallatszott a csendben. És akkor eszembe jutott Afrika. Valahogy az emberibbnek tűnik. Együtt jajgatni és táncolni a tűz körül, átadva a lelket a szellemeknek. Nálunk még sírni sem illik hangosan. Nem csoda ha oly sokan összeroppannak a gyász súlya alatt.

Szenteste talán megpróbálhatunk egy kicsit közelebb kerülni halottainkhoz. A gyertya lángjánál felidézhetjük elhúnyt szeretteink emlékét, s míg az életről mesélünk, talán kicsit a halállal is megbékélünk.