Megint valami mocorog . . .
Dátum: Március 25, csütörtök, 04:56:16
Téma: Életünk napjaink
Hofi valamikor azt mondta, hogy ha a fejeden nyomást érzel s nem ül rajta senki akkor az már roham.
S nekem meginn' ilyen "rohamnivalóm" támadt látszólag me' meginn' nincs amit mondanom. Milyen érdekes, bocsánat a fosos vénasszonyoknak, mindig ilyenkor fosolok én is a legtöbbet mint egy vénasszony. Dehát kinek a pap . . .
Egy Jesse Cook koncerten voltam (jeles kanadai flamenkó gitáros), a Massey Hallban, Torontóban, s anélkül, hogy bármiféle kémiai vegyszerek hatottak volna rám - még nem vettem volt be az esti piruláimat s injekciómat - kitűnően éreztem magam. Azelőtt épp egy ilyen írói blokkon mentem keresztül - ami hasonló mint a nem írók amikor akarnak valamit mondani, s a nyelvük hegyén van a szó, de nem tudnak szóhoz jutni sem - s már csakugyan éreztem a nyomást a fejemen. S akkor a koncert.
Jesse, Jesse volt, a szó legszorosabb értelmében, s elragadott büszke, száraz forró, temperamentumos, spanyol táncok világába a muzsikájával. De hogy szavam ne felejtsem Jesse előtt egy newfundlandi csaj, Natalie Macmaster az egész házat mint egy csípős kis darázs valósággal körbedongta. Góbé szemem, nem szokott táncóló prímáshoz, furcsállta nagyon ahogy valaki oly kegyetlenül tudja a vonót húzni s az ír táncot ropni egyszerre. Ámulva adtam át magam a zene élvezetének. Szinte egy órát döngicsélt, s bizony senki sem bánta várni Jessere, de végül is a fő attrakció Jesse volt.
Ki is jött, aláírásszerűen megszokott csőnadrágjában, s hegyesorrú cowboy-csizmájában, dúsan omló világosbarna göndör-göndör hajával s suttogó gitárja megríkatta a nosztalgiára éhes közönséget. Utána kisétált egyenként a kisérőzenekara s bekapcsolódtak a zenébe, s csak úgy mintha az egész véletlenszerően történne, tüzet korbácsoltak a vérembe. S akkor ez eszembe juttatta, hogy valamikor, egy emberöltője talán, Rómában a Piazza Navone-n, egy langyos nyári éjszakán voltam szem és fültanúja egy ilyen teljesen impromtu flamenkó koncertnek.
Ömlött a zene a Massey Hall öreg színpadjáról egész éjszaka, s mai napig a három PinkFloyd s két Roger Waters koncertet leszámítva életem legélvezetesebb szórakozásának tartom. A szünet után Jesse elmondott egy kis anekdótát ami talán egy kicsit összefonja ezt a mindenüvé szétfolyó cikkemet s mintha még az írói blokkomra is írt kenne.
Az anekdóta:
Egy világhíres torontói zongoristától az élete delén, a Yonge Streeten sétálva valaki megkérdezte, hogy hogyan jut el a leghamarabb a Massey Hallba. A válasz:
- Gyakorolni . . .gyakorolni . . . .gyakorolni . . .
Az egyetlen mentségem, hogy ez a koncert ilyen emlékezetes maradt, amaz a rómaihoz képest.
Ennek kifizettem az árát!
U.i. Tódor Domokos: (nem emlékszem a címére sem a szaggatás meg írásjelhasználatra)
Nem a tudatomban, kevélyen sétálgató
allanpoe-i holló sehonnai
károgatásai fájnak
Csak azt tudom felhozni ellenérvvül,
hogy kifizettem a vacsorámat.
Utolsó hírem az volt, hogy Domi barátom meghalt. Csak ez az egy vers alapján, mindannyian vesztettünk . . .
|
|