Fullextra.hu - Hogyan menekült meg az emberi nem

Az alábbi "szöveget" nem én írtam (amit roppantul sajnálok), hanem J. L. Borges, de annyira tetszik nekem, hogy fizikai fájdalmat éreznék, ha nem tenném közzé itt. Olvassátok szeretettel.

Egy őszön, az idő adta egyik őszön összegyűltek Izumóban – nem először – a Sintó istenségei. Úgy hírlik, hogy nyolcmillióan voltak; roppant félénk ember lévén, én bizony egy kicsit elveszettnek hinném magam akkora tömegben. Amúgy sem tanácsos felfoghatatlan számokon törni a fejünket. Mondjuk inkább, hogy nyolcan voltak, mert a nyolcas szám a japán szigeteken jó előjel.

Bánatosak voltak, de nem látszott rajtuk, mert az istenségek arca olyan, mint a kandzsi írásjegyek, kifürkészhetetlenek. Egy domb zöldellő csúcsán leültek körben a földre. Az égből vagy egy kőből vagy egy hópehelyből már régóta figyelték az embereket. Az egyik istenség megszólalt:

– Sok napja vagy sok százada már, hogy itt egybegyűlünk, hogy megteremtsük Japánt és a világot. Jól sikerültek a vizek, a halak, a szivárvány hét színe, a növények és az állatok nemzedékei. Hogy ez a sok minden ne nyomassza az embert, ő az egymásutániságot, a sokféle napot és az egyforma éjszakát kapta. Továbbá azt a képességet, hogy változatokkal kísérletezhet. A méh mindig kast épít; az ember mindenféle eszközt talált ki: az ekét, a kulcsot, a kaleidoszkópot. És kitalálta a kardot és a háborúzást is. Az imént álmodott meg egy láthatatlan fegyvert, ami a történelem végét jelentheti. Mielőtt bekövetkeznék ez az esztelenség, semmisítsük meg az embert.

Elméláztak. Egy másik istenség ráérősen folytatta:

– Igaz. Valóban megálmodta azt a kegyetlen dolgot, de hát itt van ez is, ami elfér tizenhét szótagnyi helyen.

Elszavalta. Ismeretlen nyelven volt, nem értettem.

A főisten döntött:

– Maradjon fenn az ember.

Így hát egy haiku műve, hogy megmenekült az emberi nem.

Izumo, 1984. április 27.