Fullextra.hu - SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN

Tolókocsis fiammal sétálni indulunk, de a fehér murvával felszórt úton nehézkesen döcögünk, mert kocsijának elülső kis kerekei néha megfeneklenek a kőzúzalékban. A 70-es út sötétszürke bitumenjét és a zöld gyepszőnyeget átszelve kibukkannunk az útszéli tuják égbenyúló oszlopai között. A part menti vasúti sínpárokhoz érünk, melynek bazalt töltésével, ezüst acélsíneivel, és a korhadó, olajos színű-szagú talpfáival torlaszt képeznek előttünk. A tolókocsi meg-megrázkódik, míg átjutunk rajta, de végül sikerül együttesen legyőznünk az akadályt.
Kárpótol az elénk táruló látvány, a festői a táj, ahol a tó és ég türkizkékjét megtöri a túloldali hegység színkavalkádja, a piroscserepes, fehér házak, amelyek élesen kirajzolódnak a napsütésben. Egy csintalan szellőcskétől az öböl vize lágyan fodrozódik, és a színesre festett horgászladikok ringatóznak e apró hullámokon. Összeszorul a szívem, mert mindezt csak én láthatom, a fiam sajnos rövidlátónak született. Tíz méteren túl a dolgok számára homályfehérek, a látóterébe került kép szinte a ködből úszik eléje.
A kikötő nyüzsög az élettől, a csónakok zöme úton van a közeli nádszigetek vízi- folyosóin. Emberek sürögnek-forognak ladikjaikban, mint ahogy a kikötőt körülölelő betonút is hemzseg-zsibong a kirándulóktól. A fülledt melegben mindenki fürdőruhában, vagy póló-sortban feszít. Feléjük közeledve, fiam előtt is körvonalazódik, élesedik alakjuk, arcaik, vonásaik életre kelnek számára.
Mögöttünk kiskutya csahol. Fiam ránéz, és kezével intve hívogatja.
- Gyere ide édesem!
A kiskutya ugrándozva jön, fiam megsimogatja. Egy ötéves kisfiú kikapja keze alól, ölbe veszi és sírva elrohan szüleihez.
Egy percre állóképpé változik a táj és az emberek. Már régebben is tapasztaltam, hogy egyetlen pillantásomra az emberek elkapják fürkésző tekintetüket a fiamról. Mindig is fájtak nekem ezek a kandi tekintetek. Sokan egyszerűen csak kíváncsiak a fiamra, mások együtt érzők, vagy részvétlenek. Ilyenkor szinte mindig zavarba jövök. Bánt a dolog. Szerencsére fiam ebből a közjátékból semmit sem vesz észre, meg sem értené, hiszen szellemileg is középsúlyosan fogyatékos. Miután pillantásommal értésére adom a spontán összegyűlt közönségünknek, hogy méltatlan dolgot tesznek, újra megelevenedik az élet körülöttünk, s mindenki folytatja a megkezdett tevékenységét. Fiamhoz hajolok, és fülébe súgom, ne bántsa őt e kis malőr.
A megálló után a betongáton folytatjuk köríves sétánkat. Itt jól tolható a kocsi, nincs akadály, gördülékenyen igyekszünk a félsziget csúcsosodó középpontja felé. A tájék csodálatos, egész csapat fehér hattyú bukkan felénk a távolból. A gúnár felvezetésével siklanak a vízen, felénk tartanak, megszokták már az embereket, akik gyakran etetik őket. Egészen közel úsznak hozzánk, kíváncsiak ránk, mi meg rájuk. Sajnos nem hoztunk magunkkal elemózsiát. A gúnár bizalmatlanabb, ő kissé távolabb figyelve felügyeli csapatát. Ha bántanánk, vagy közelebb merészkednénk hozzájuk, tudom, a gúnár megóvná csapatát és szembe szegülne velünk,de mivel nem kínálunk fel nekik ennivalót, kíváncsiságuk alábbhagy és tovaúsznak.
Mi is tovább folytatjuk sétánkat, majd egy csendes helyen lepihenünk. Fiamat kiemelem a kocsiból, a fűre terítem kockás plédünket és ráülünk. Mögöttünk nádas, előttünk víztükör. Körös-körül csend és nyugalom honol. Távolban egy-egy horgász, hallunk egy-egy csobbanás, ahogy csalijukat a vízbe dobják. Csak a természet és mi, oly jó így együtt lennünk, csodálatos érzés. Mélyen beszívjuk a víz és fű illatát, jólesik, miközben beszélgetünk erről-arról, jelentéktelen kis semmiségekről.
Fiam régi élményeiről számol be, melyek szinte naponta napirendre kerülnek.
- Anya! Emlékszel még arra a kutyás emberre? – tette fel szokásos kérdéseinek egyikét.
- Hogyne, kisfiam. – válaszoltam neki, és eszembe jutott az a meghökkentő, meglepő eset, amely több éve a Reviczky utcában esett meg velünk.
- Azt mondta nekem, nyugodtan simogassam meg a kutyáját, nem fog bántani. – emelte rám huncutul barna szemeit.
- Persze, aztán, amikor mégis hozzáértél, majdnem bekapta a kezedet! – vágtam rá az elmaradhatatlan választ.
Erre mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Ekképpen zajlott köztünk a tradicionális beszélgetéseink láncolata.
Fiam arca komolyra vált, és azt sóhajtja:
- Anya! Én úgy szeretnék megnősülni!
Megdöbbenek, ledermedek, szívembe markol a fájdalom. Ez a gondolat még új nekem. Ilyet még sohasem mondott a fiam. Töprengek, mit is válaszolhatnék e jogos óhajra. Egy elterelő-kikerülő válaszadást találom a legjobb megoldásnak a lesújtó igazság helyett.
- Ó, kisfiam, még fiatal vagy te a házassághoz. – hebegem.
- De anya, a Tóni bácsi is fiatalon nősült meg. – válaszolta rendkívül gyorsan.
Ilyen gyorsan vág az esze? Hm. Szokatlan tőle ez a gyors gondolattársítás, párhuzamos vonatkoztatás. Tónit és Máriát már régóta ismeri fiam. Édesapja kollégája volt a férfi a munkahelyén. Valóban fiatalon, 20 évesen nősült. Feleségével többször is eljöttek vendégségbe otthonunkba. Innét az ismeretség.
- Hamar el is váltak. Ez lett a nagy szerelemnek a vége. – kaptam a nyilvánvaló válaszon.
Majdnem elsírom magam, hogyan is mondhatnám meg neki az igazságot, hogy erre még
reménye, eshetősége sincs az ő kis életében. Kinek is kellene egy ilyen halmozottan fogyatékos ember. Csak nekünk kell! Nekem, az édesanyjának és apukájának. Mi szeretjük örökké ezen a világon. Mi gondoskodunk róla, ápoljuk, kiszolgáljuk és ellátjuk. Elfoglaltságokat nyújtunk neki egész nap. Ki venné még erre a fáradságot rajtunk kívül. Senki. Még, ha lenne is testvére, attól sem várhatnánk el, hogy halálunk után gondozza őt otthonában. Neki csak egy egészségügyi otthon nyújt majd néminemű családpótlékot a halálunk után. De erről nem szeretnék vele beszélni. A jövőjéről nem, mert tudom nagyon elkeserítené, és ezt végképp nem akarnám. Belekényszerülök egy hímezés-hámozásba.
- Nem vagyunk mi elég neked? Mi szeretünk a legjobban téged. Nincs az a lány, aki úgy tudna majd téged szeretni, mint mi. – mondtam.
- Pedig annyira szeretnék egy gyereket is!
- Egy gyermek sok gondot jelent.
- De én majd mindent megadok neki. Gondoskodni fogok róla, és elviszem az Állatkertbe is.
A szám széle megremegett, a kitörő sírást alig tudom magamba fojtani. Mit lehet erre válaszolni? Egyelőre semmi ötletem nincs. Sajnos nem vagyok sem pszichológus, sem gyógypedagógus, sem konduktor. Megpróbálom fiam gondolatait elterelni másfelé. Fejét az égbolt felé fordítom. Megsimogatom buksiját. Kezét kezembe veszem. Ekkor jön a válaszadástól pillanatnyilag megmentő hadsereg egy hatalmas fecskeraj felénk közeledő képében.
- Figyelj! Mindjárt megérkeznek a fecskék.
Valóban így történik, sűrű, tömött fekete rajokban, hangosan csivitelve érkeznek a mögöttünk elterülő cserjéshez és tavi nádszigetek felé a fekete madarak. A fecske csapatok koromsötét foltokban takarják el előlünk az egyre szürkülő, alkonyba borult eget. Egy-egy szalmasárga nádszálra egyszerre több madárka is rászáll. Először csak ringatózva, majd egyre hangosabban és veszettebbül rázzák a nádszálakat. Halljuk a nádrengeteg egyre erősbödő zizegését, a vad táncoltatástól a nádban megbújó, alvó szúnyogokat felriasztják álmukból, és ezzel kezdetét veszi estebédjük. A fecskék a nádról felszállva ricsajozva keringenek a rekettyés fölött, és a még magukhoz sem tért szúnyogokat röptükben kapják be. Össze-vissza repkednek, és sohasem ütköznek össze, ügyes élelemszerzés ez a fecskéktől.
Közben fiamnak is elmagyarázom a fecskék célját, s ezzel el is felejtette eddigi gondolatait. Összeszedelőzködünk, s gyors léptekkel sietünk haza, mert a szúnyogok nemcsak áldozatok, hanem egyben vérszívó támadók is. Egyre több csíp meg bennünket, igyekezünk kell ugyanazon az úton hazafele.
Megmentettek a fecskék a választól, de érzem még valamikor, a jövőben, talán holnap, vagy egy hét múlva minden bizonnyal majd megismétli szíven ütő óhaját, és akkor nekem helyesen kell rá válaszolnom.
A félsziget középpontja felé tartunk, ahol egy fesztivál kellős közepére érkezünk, keletre színpad, rajta gitáros, aki egy szólót ad elő énekszóval. Az emelvény előtt hosszú asztalsorok, falatozó, söröző emberekkel, körben lacikonyhák. A vízparti oldalon regiment sötétkék nadrágos, fehér inges, vállpántos ember. „Ennyi rendőrt kirendelni egy ilyen rendezvényre” – hökkenek meg magamban. Nem állunk meg, hanem a nyaralóutcák felé vesszük az irányt.
Az egyik fordulóban fúvószenekar hangját halljuk, mire fiam gyors ütemben kezdi hajtani a kerekesszékét, utol akarja érni a zeneszót. Hatodik érzékével előre megsejtett valamit az elkövetkezendő eseményekből, ezért miatta levágom utunkat és egy parkolóban kötünk ki, amelynek másik bejáratához akkor ékezett meg a masírozó fúvószenekar. Hát ők voltak a parton látott kéknadrágos, fehéringes, vállpántos, rendőrnek hitt csapat, bár most a hangszereikkel vonulnak.
Megáltunk vagy húszméternyire és hallgatjuk őket, míg egyszer csak észrevesz bennünket a zenekar vezetője, int a muzsikusainak és egyszerre mindnyájan felénk tartanak. Valóra válik a várva várt találkozás, amely egy életre meghatározó élményt nyújtott fiamnak.
Körbeálltak bennünket és elkezdtek csak a fiamnak zenélni, ő először megrettent az üstdob hangjától és a fülébe fújó trombitától, de hamarosan megnyugszik és ritmikusan táncolni kezd a székében. A zenészek meg sem lepődtek atetoid mozgásán, derűsen muzsikálnak tovább. A meghatódottságtól könnyek szöknek a szemembe. Fiam széles mosollyal nyugtázza az eseményeket, az ugrándozástól és vezényléstől teljesen leizzad, s látom olyan boldog, mint még soha. Ekkor megérkezett egy hatalmas lila busz, a zenekarvezető felugrik rá, és egy CD-lemezzel jön vissza, fiam markába nyomja, és idegen nyelven mond neki valamit. Elolvastam a lemezborítót és ez áll rajta: Banda Citta’ Di Ripa Teatina, így tudtam meg, hogy olaszok. Még eljátszottak egy utolsó, átdolgozott Monteverdi darabot, s mi tapssal fejeztük ki hálánkat. Utána felsorakoztak előttünk, és egytől-egyig kezet fogtak velünk, éreztük, ez olyan rendkívüli kézfogás, amilyet csak ritkán kap az ember. Szavak helyett is mindent elmond az összefogásról, emberségről, együttérzésről.
Aztán felszálltak a buszra és még a főútról is integettek. Azóta is emlegeti őket a fiam.

Kovács Krisztina /Welentze/

Ha elolvastad kérlek írj véleményt róla! Köszönettel: Kriszti