Fullextra.hu - A költő

(csak egy mese)

Egyszer, egy bús éjszakámon
A holdat néztem,
S az véres-fájón
Nézett vissza rám.

Mellettem a tűzben ültek,
Sikítoztak rég-holt lelkek,
S a hangoktól szédült fejjel,
Holdat néző sápadt szemmel
Láttam éltem szürkeségét,
S közel, közel kívántam végét.

S eldobtam a papírt, tollat.
S hozta őt a szél, a sóhaj.
Tűz-szemében sok lélek lakott,
S szájába sok-ezer hang hangot adott.

- Figyelj ! - Így szólt a démon.
Tollát kezembe tette,
Kezem írni vezette.

És csoda született a lég-lapon:
Az eső,
Cseppjeivel könnyet ejtve,
A nap,
S a felhők ránevetve,
A szél,
Mikor mosolygó arcodról
Könnyet csal szemedbe,
Az éj,
Vésszel, vággyal telve.

És mondta: - Írd te !

S kezem magát vezette.
S láttam sok embert sírni,
Meghalni, hogy űrt teremtve
Fiaik lépjenek helyükbe.
A Szerelmet,
Életet ültetve szívekbe,
A Dalt,
Kedvet az életre,

- Látom, - szólt még - érted.
Kézenfogott, s eltűnt.
Most valahol bennem élhet,
Gondolattal, s tettel éltet,

És tudod, mindezt csakis, csakis
Érted.