Fullextra.hu - Végtelen mély sebek

Most próbálkozom elõször regényírással. Ezért nagyon érdekelne a véleményetek. Vajon eléggé olvasmányos e, leköti e, az olvasó figyelmét, a szinvonala pedig megfelel e, egy jó regény követelményinek?

Az emberek mély, lelki vívódását szeretném ábrázolni ebben a mûben, azt, ami nehéz döntések alkalmával lejátszódik bennük. Az mondanivaló lényegét, az alanti bevezetõ sorok sejtetik az olvasóval.

Bevezetõ

Az élet, olykor mint tikkasztó, forró száraz sivatag nehezedik ránk, melyben az ember nehézkes ólom léptekkel vonszolja magát tovább, és tovább, egy remélt, pihentetõ oázis felé. Másszor meg száguldó folyóként rohan velünk, s hol feldobnak, hol mélybe rántanak vad örvényei, a parttalan mederben pedig, úgy tûnik sokszor,- nincs kiút. Majd csalóka vágyak, és illúziók, pompázatos, hamis mezején haladunk, hol a bódító csalfa virágok illata, valójában égetõ parázzsá válik lelkünkben. Így hozzuk létre önmagunkban, az el nem múló fájdalmak bölcsõjét, s az örökké vérzõ, végtelen mély sebeket.

I.rész

Az elegáns, fekete Mercedes csillogó metálfényén, nesztelen surrannak tova, az útszéli fák elmosódó árnyai. A májusi napfény simogató sugarai, már elõcsalogatták, az illatozó kertek virágain zsongó rovarokat. A szürke angol szövetbõl készült öltöny, kimért pontossággal követte Zoltán izmos testének vonalait. Természetesen a nyakkendõ is illett hozzá. Igen, nagyon is hiú volt a megjelenésére, pedig már betöltötte a 36. évét. Még az ágynemû huzatok színéhez is, külön-külön hozzáillõ pizsamát vásárolt magának. „Fontos, hogy az ember mindig adjon a külsejére”, mondogatta. Ezt persze elvárta Esztertõl is, akivel már több mint négy éve élt együtt, a kanadai Alberta tartomány, Red Deer nevû, paradicsomi szépségû városkájában. A mintegy 600 méter magasan fekvõ hullámzó fennsíkot, nyugaton a szikláshegység égbenyúló csipkés bércei szegélyezik. A városkát a Red Deer River, dúsan kanyargó habjai szelik ketté. Nyugatabbra, az egyik ilyen „U”alakú kanyarulat, a Great Chief Park üde zöld fövenyét öleli körbe, míg keleten a Gratz Lake patkót formáló tavai hívogatják a kirándulókat.
Az autó halk csikorgással befordult, a narancssárga-fehér homlokzatú, patinás Best Western hotel bejárata elé. A királykék alapú, aranyszínû betûkkel írt koronás címer, jól kiemelte a szálloda amúgy is karakteres megjelenését. Gyakran megfordult itt, Születés, vagy névnapokat, egyéb fontos eseményeket, mindig itt tartotta, ennek a szolidan finom szállodának valamelyik termében. Attól függ, hány vendégre számított, vagy az emeleti kistermet, vagy a földszinti több mint 200 fõt befogadni képes éttermet bérelte ki. A londiner elésietett a lépcsõkön. Jöjjön Mr. Zoltán, Mr. Frenk már várja önt, kérem kövessen, oda vezetem. Zoltán már nagyon készült erre az üzleti találkozóra. Itt dolgozott nem messze, az Utility Billing Service Center alkalmazottja ként, de nemrégiben Mr. Frenk, egy kecsegtetõ állásajánlattal kereste meg. Igaz, a munka nem helyben, hanem a mintegy 160. km –re levõ Calgaryban van, de mit számít ez, mikor a tét évi 50000 dollár. Ennyivel kaphatna többet, ráadásul végre megint a szakmájában, hídmérnökként dolgozhatna, és rábíznák az egyik hatalmas projekt vezetését. Az angol tudásával sosem volt baj. Kitûnõ nyelvérzékének köszönhetõen, már a középiskola végén letehette a felsõfokú nyelvvizsgát. Késõbb számtalan üzleti tárgyaláson, és konferencián vett részt, ahol nyelvtudása hamar teljesen kicsiszolódott. Ma már csak kevesen veszik észre, hogy nem Kanadában született.
A megbeszélés több mint két órán át tartott, de sikerült. Mindent elért, amit szeretett volna. Vivaldi lágyan ringó, halk zenéje töltötte be az utasteret, amint közeledett hazafelé, a zsúfolt 612. sugárúton. -Eszter, gyere kicsim, képzeld csak sikerült. 120000 dollárt fogok keresni, érted 120000 dollárt. Most már mindent megvehetünk, bármit, amit csak akarsz.- Az emeletrõl karcsú, törékeny hosszú szõke hajú fiatal nõ libegett alá a lépcsõn. Zoltán boldogan felkapta, majd körbetáncolt vele a nappaliban. –Újra tervezhetek. Már alig vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat. Szeretem a szakmámat. Nagyszerû érzés alkotni. Elõször csak belülrõl látod a merészen ívelõ híd kecses körvonalait, majd a rajzasztalon lassan alakot öltenek a kusza vonalak, és végül, egyszer csak a valóságban is testet ölt. Ott áll elõtted, teljes pompájában, és tudod, hogy benned fogant, te hoztad a világra.-
Eszter halvány mosollyal szemlélte párja túláradó szavait. Már Budapesten is ilyennek ismerte meg. Hat évvel ezelõtt, amikor kikerült a fõiskoláról, elnyert egy pályázatot. A vállalatnál aztán, egy karcsú, izmos, jólöltözött fiatalember osztályára került. A férfi Harley Dawidson arcszeszt használt, és minden mozdulata lendületes, energikus megjelenést sugárzott. Már az elsõ percben nehezen tudta levenni róla a tekintetét, de nem akarta, hogy észrevegye, és esetleg tolakodónak tartsa. Néhány hónap múlva, a cég bulit rendezett Siófokon az egyik vízparti motelban, ahova õt is meghívták. Egy nagyobb projekt sikeres befejezését ünnepelték. Zoltán szinte szárnyalt a boldogságtól. A tervek nagy részét õ készítette, volt tehát mire büszkének lennie.
A felesége nem tudott eljönni, mert a kislányuk belázasodott, a nagyszülõk pedig messze laktak az alföldön. Az esküvõjüket, még a kecskeméti nagytemplomban tartották, utána azonban, hamarosan felköltöztek Budapestre, hiszen itt sokkal jobban el lehetett helyezkedni. Már õt éves házasok voltak. Krisztina, a kislányuk még nem volt egészen három éves, és most otthon feküdt az anyukájával. Nem volt nagy a baj, mindössze egy hõemelkedéssel járó légúti fertõzés parancsolta ágyba.
Az erõs széltõl habos, fehér tajtékot vetettek a Balaton partra futó hullámai. A távoli morajlást azonban elnyomta a zenekar hangos játéka. Az elfogyasztott whisky, és pezsgõ mennyiségével egyenes arányban emelkedett egyre magasabbra a hangulat. Egyszerre csak azon kapták magukat, hogy már a harmadik számot is együtt táncolják, és nem cseréltek partnert. Sõt, nem is akartak másokat bevonni a társaságukba. Gyengéd, lehelet finom mozdulatokkal karoltak egymásba. A lassú számoknál pedig, szinte teljesen összesimultak, mígnem, egy andalító lágy muzsika alatt, szótlanul összeértek ajkaik. Már nem volt visszaút. Persze, ha akarták volna, talán még meg tudtak volna állni ezen a ponton, de az alkohol ördögi találmány. Úgy fossza meg az embert gátlásaitól, hogy közben az áldozat, ezt észre sem veszi.
A reggeli napfény elsõ sugarai, halvány derengõ fátyolként árasztották el a szobát, ahol egymás mellett szorosan összebújva feküdtek. Ruháik szanaszét, hevertek a földön. -Jó-jó reggelt kicsim, vajon hány óra lehet?- Szólalt meg zavartan. Ki akart szállni az ágyból, de észrevette, hogy egyáltalán nincs rajta, még a leg intimebb holmija sem. Kissé feszélyezve érezte magát a lány elõtt. Úgy döntött, megvárja, amíg elmegy zuhanyozni, akkor majd felöltözik. Eszter azonban karjait széttárva, álmosan végignyújtózott az ágyon.
Bársonyos keze, a takaró alatt rásimult a férfi testére, és lassan, alig észrevehetõen, egyre lejjebb csúszott. Szinte megszédült ettõl az érintéstõl. Egész testén, alig észrevehetõ, vibráló remegés futott végig. Eszébe villantak, az éjszaka történései, és kívánta, hogy újra átélhessen mindent. Engedte, hogy az események magukkal sodorják, pedig lelke mélyén valami azt súgta, fel kellene öltözni, és azonnal elmenni innen. El, amíg nem késõ, mert ki tudja hova sodorja ez a zavaros áradat. Büszke volt arra, hogy mindig õ irányította a saját sorsát, de most nem ez történt. Égetõ, perzselõ vágyak kerítették hatalmába, félresöpörve minden tartását, és józanságát. Görcsös merevsége lassan engedni kezdett, amint nézte a lány fodrosan hullámzó gyönyörû haját, kellemesen ívelt duzzadó, halványpiros ajkait.
Késõ délután volt, amikor lementek ebédelni. Már csak õk maradtak a társaságból, a többiek még reggel hazaindultak.
-Kérlek, ne haragudj rám.- Törte meg a csendet Eszter kellemes, dallamosan csilingelõ hangja. –Azt hiszem, már az elsõ percben beléd szerettem, amikor megláttalak. Tudtam, hogy feleséged van, és gyereked. Ezért nem akartam, hogy észrevedd. De tegnap este történt valami. Talán a pezsgõ, vagy egyszerûen csak a hangulat hozta magával, nem tudom. Már képtelen voltam magamban tartani.
Annyira akartam a közelségedet. Érezni, hogy itt vagy mellettem, az illatodat, az érintésedet. Én vagyok a hibás. Nem kellett volna idejönnöm. Biztos voltam benne, hogy ebbõl baj lesz. Egy nõ mindig megérzi az ilyesmit. De hazudnék, ha azt mondanám bármit is megbántam volna abból, ami kettõnk között történt. Nem, dehogy, sõt élveztem minden percét a veled töltött idõnek, de most félek. Nagyon félek, mert nem tudom mi következik. Téged is féltelek, mert nem akarom felborítani, kettétörni az életedet. Azt hiszem ki kellene lépnem, és elmenni valahova. Valahova messzire, távol tõled, ahol az évek talán majd begyógyítják ezt a sebet. Igen, így a helyes, ezt fogom tenni. Visszamegyünk Pestre, és én holnap már nem megyek dolgozni. De azért remélem, nem fogsz haraggal gondolni rám. Ez nagyon fájna.
Zoltán gondolataiban végigsuhantak az elmúlt esztendõk emlékképei. Zsuzsi növekvõ pocakjának hullámzása, amint Krisztina, hol az egyik, hol a másik helyen rugdosta belülrõl apró lábaival. A viták és veszekedések, melyek különösen lányuk érkezése után váltak egyre gyakoribbá. Zsuzsa karcsú alakja, a szülés alatt teljesen megváltozott. Több mint 40 kilót szedett magára. A hormon háztartása felborult, és külseje, három évvel a szülés után sem változott semmit. Hiába írt fel az orvos különbözõ gyógyszereket, egyik sem bizonyult eredményesnek. Zoltán, bár ezt még önmagának sem ismerte be, lassan, fokozatosan elhidegült tõle. Késõn járt haza. Nem volt más nõkkel kapcsolata, de minden idejét a munkájának szentelte. Tizennégy-tizenhat órákat dolgozott. Fõnökei ennek persze nagyon örültek, hiszen nagyszerû szakember volt. A családi gondokról pedig nem beszélt senkinek. Szerette a kislányát, de ennyi munka mellett, nem alakult ki szoros kötõdés közöttük. Kapcsolatuk, egy, egy jó éjt puszival, és néhány vasárnapi sétával ki is merült, amikor levitte a játszótérre hintázni. Ám ilyenkor is a benti terveken gondolkodott, amíg Krisztike a többi gyerekkel hintázott, vagy homokvárat épített, az õ szemei elõtt csavarok, pillérek, és szegecsek jelentek meg. Egyszer sem „kóstolta” meg, a felkínált homok pogácsát, nem dicsérte meg, a parányi kezek készítette várat, és alagutat sem. Csak most döbbent rá, hogy az utóbbi idõben Zsuzsa mennyire keveset jelentett neki. Már nem érezte azt a különös, kellemes, jólesõn bizsergetõ érzést, amit az elsõ években, felesége közelsége mindig kiváltott belõle.
7855Ft. Zökkentette vissza a valóságba a pincér mély baritonja. -Igen-igen, persze, de kérnék még két kávét, és egy üveg ásványvizet is. Két pohárral.- Tette hozzá. Nem kicsim, egyáltalán nem te vagy a hibás. Valami megpattant bennem,-bennünk. Csak most gondoltam végig igazán. Már jó ideje a munkába menekülök, csak azért, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, amit már régóta tudok. Mert saját magam elõtt sem akartam beismerni, hogy Zsuzsával, semmi sem olyan mint régen. Semmi sem olyan. Az álmokat, vágyakat, kíméletlenül szétszórta az idõ sodrása. Szétnézek, és csak ürességet találok mindenütt. Száraz, tikkasztó ürességet, melyet az állandó munka sem tud kitölteni. Nem tudom mi volna helyes, hogyan kellene ebbõl az ördögi körbõl kilépnem, de érzem, hogy így nem maradhat. Valamit tennem kell, mert ez senkinek sem jó.
Elgondolkodva rágyújtott egy cigarettára, hosszasan kifújta a füstöt, és nézte, amint a kékesszürke, hömpölygõ felhõcske, lassan beleolvad a semmibe. Valójában nem is dohányzott. Talán négy éve is van már, mikor utoljára cigaretta volt a kezében. Mindig is határozott, racionális ember volt. Sosem tudtak felülkerekedni rajta a problémák. Mindenre hamar megtalálta a megoldást. Most azonban csak ült elgondolkodva, és kétségbeesetten kutatott gondolatai között, de eredménytelenül. Szokatlan volt számára ez az érzés. Életében talán elõször volt igazán tanácstalan.
Veled akarok élni.- Szólalt meg váratlanul, s mélyen Eszter szemeibe nézett. –Igen. Tudom, hogy ezt akarom. Soha sem lehetnék boldog, ha nem így döntenék. Már reggel is ez járt a fejemben, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Sõt ezt már akkor is tudtam, amikor felkértelek táncolni, és rám néztél, azokkal a kedves, meleg barna szemeiddel. Egész testemen átsuhant valami különös, megmagyarázhatatlan remegés. akkor féltem kimondani amit éreztem. De már biztos vagyok benne. Nem engedem, hogy elmenj, mert szükségem van rád.
Közben kéz a kézben kisétáltak a parkba. Lejjebb, a hullámok monoton morajlása hallatszott, a vízpárába burkolódzott partról. Távol, a badacsonyi hegyek felett, a vörösen izzó napkorong lassan nyugovóra készült. Bíborszínre festve, az elszórtan kóborló vékony felhõfoltokat, és a ringatózó, smaragdzöld vizet. Az égen egy megkésett vadkacsa sietett hangos hápogással, a távoli nádas felé.
Elnézést uram, halló, elnézést kérek, hogy zavarom önöket, de a kollégám nem írta be, hogy miben állapodtak meg. Ugye megérti, de nekem tudnom kell, hogy maradnak e még tovább.
Kérdõn egymásra néztek. Tekintetükkel a másik titkos gondolatait fürkészték. Miközben az álmos nap, fáradtan megtámaszkodott a távoli hegyeken. Utolsó pillantásával végigsimította Eszter gyöngyözõ, hosszú szõke haját. Különös színt kölcsönözve ezzel, a leomló, fel, fel lebbenõ fürtöknek.
Igen. Kérem, írjon be még egy éjszakára mindkettõnket.- Válaszolta Zoltán határozottan. A recepciós visszasietett a motelba. Eszter, eltûnõdve kusza ábrákat rajzolt cipõjével a homokos partra. –És holnap, holnap mi lesz?- Kérdezte halkan. -Szembe kell néznünk önmagunkkal, a sorsunkkal. Ez a mi életünk, csak nekünk van jogunk eldönteni, hogy mit tegyünk. Akár helyesen döntünk, akár nem, egyedül rajtunk múlik mit hoz a holnap, a holnapután. A jövõnket egyedül csak mi szabhatjuk meg, senki más.- Mondta a férfi. Hangjából õszinte eltökéltség sugárzott.
Az ég keleti peremén, mint apró szentjános bogarak, megjelentek az elsõ csillagok. Egyre többen és többen, amint az éj, lehúzta sötét függönyét, a lassan pihenni térõ táj felett. Csak a szúnyogok kaptak új erõre a mindent elborító sötétségtõl, és vészjósló zümmögéssel vetették magukat az arra járókra.
Gyere kicsim, menjünk be innen. Még a végén megesznek minket.- Azzal nagyot csapott, a bal karján falatozó vérszívóra.