| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Végtelen mély sebek |
|
Most próbálkozom először regényírással. Ezért nagyon érdekelne a véleményetek. Vajon eléggé olvasmányos e, leköti e, az olvasó figyelmét, a szinvonala pedig megfelel e, egy jó regény követelményinek?
Az emberek mély, lelki vívódását szeretném ábrázolni ebben a műben, azt, ami nehéz döntések alkalmával lejátszódik bennük. Az mondanivaló lényegét, az alanti bevezető sorok sejtetik az olvasóval.
Bevezető
Az élet, olykor mint tikkasztó, forró száraz sivatag nehezedik ránk, melyben az ember nehézkes ólom léptekkel vonszolja magát tovább, és tovább, egy remélt, pihentető oázis felé. Másszor meg száguldó folyóként rohan velünk, s hol feldobnak, hol mélybe rántanak vad örvényei, a parttalan mederben pedig, úgy tűnik sokszor,- nincs kiút. Majd csalóka vágyak, és illúziók, pompázatos, hamis mezején haladunk, hol a bódító csalfa virágok illata, valójában égető parázzsá válik lelkünkben. Így hozzuk létre önmagunkban, az el nem múló fájdalmak bölcsőjét, s az örökké vérző, végtelen mély sebeket.
I.rész
Az elegáns, fekete Mercedes csillogó metálfényén, nesztelen surrannak tova, az útszéli fák elmosódó árnyai. A májusi napfény simogató sugarai, már előcsalogatták, az illatozó kertek virágain zsongó rovarokat. A szürke angol szövetből készült öltöny, kimért pontossággal követte Zoltán izmos testének vonalait. Természetesen a nyakkendő is illett hozzá. Igen, nagyon is hiú volt a megjelenésére, pedig már betöltötte a 36. évét. Még az ágynemű huzatok színéhez is, külön-külön hozzáillő pizsamát vásárolt magának. „Fontos, hogy az ember mindig adjon a külsejére”, mondogatta. Ezt persze elvárta Esztertől is, akivel már több mint négy éve élt együtt, a kanadai Alberta tartomány, Red Deer nevű, paradicsomi szépségű városkájában. A mintegy 600 méter magasan fekvő hullámzó fennsíkot, nyugaton a szikláshegység égbenyúló csipkés bércei szegélyezik. A városkát a Red Deer River, dúsan kanyargó habjai szelik ketté. Nyugatabbra, az egyik ilyen „U”alakú kanyarulat, a Great Chief Park üde zöld fövenyét öleli körbe, míg keleten a Gratz Lake patkót formáló tavai hívogatják a kirándulókat.
Az autó halk csikorgással befordult, a narancssárga-fehér homlokzatú, patinás Best Western hotel bejárata elé. A királykék alapú, aranyszínű betűkkel írt koronás címer, jól kiemelte a szálloda amúgy is karakteres megjelenését. Gyakran megfordult itt, Születés, vagy névnapokat, egyéb fontos eseményeket, mindig itt tartotta, ennek a szolidan finom szállodának valamelyik termében. Attól függ, hány vendégre számított, vagy az emeleti kistermet, vagy a földszinti több mint 200 főt befogadni képes éttermet bérelte ki. A londiner elésietett a lépcsőkön. Jöjjön Mr. Zoltán, Mr. Frenk már várja önt, kérem kövessen, oda vezetem. Zoltán már nagyon készült erre az üzleti találkozóra. Itt dolgozott nem messze, az Utility Billing Service Center alkalmazottja ként, de nemrégiben Mr. Frenk, egy kecsegtető állásajánlattal kereste meg. Igaz, a munka nem helyben, hanem a mintegy 160. km –re levő Calgaryban van, de mit számít ez, mikor a tét évi 50000 dollár. Ennyivel kaphatna többet, ráadásul végre megint a szakmájában, hídmérnökként dolgozhatna, és rábíznák az egyik hatalmas projekt vezetését. Az angol tudásával sosem volt baj. Kitűnő nyelvérzékének köszönhetően, már a középiskola végén letehette a felsőfokú nyelvvizsgát. Később számtalan üzleti tárgyaláson, és konferencián vett részt, ahol nyelvtudása hamar teljesen kicsiszolódott. Ma már csak kevesen veszik észre, hogy nem Kanadában született.
A megbeszélés több mint két órán át tartott, de sikerült. Mindent elért, amit szeretett volna. Vivaldi lágyan ringó, halk zenéje töltötte be az utasteret, amint közeledett hazafelé, a zsúfolt 612. sugárúton. -Eszter, gyere kicsim, képzeld csak sikerült. 120000 dollárt fogok keresni, érted 120000 dollárt. Most már mindent megvehetünk, bármit, amit csak akarsz.- Az emeletről karcsú, törékeny hosszú szőke hajú fiatal nő libegett alá a lépcsőn. Zoltán boldogan felkapta, majd körbetáncolt vele a nappaliban. –Újra tervezhetek. Már alig vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat. Szeretem a szakmámat. Nagyszerű érzés alkotni. Először csak belülről látod a merészen ívelő híd kecses körvonalait, majd a rajzasztalon lassan alakot öltenek a kusza vonalak, és végül, egyszer csak a valóságban is testet ölt. Ott áll előtted, teljes pompájában, és tudod, hogy benned fogant, te hoztad a világra.-
Eszter halvány mosollyal szemlélte párja túláradó szavait. Már Budapesten is ilyennek ismerte meg. Hat évvel ezelőtt, amikor kikerült a főiskoláról, elnyert egy pályázatot. A vállalatnál aztán, egy karcsú, izmos, jólöltözött fiatalember osztályára került. A férfi Harley Dawidson arcszeszt használt, és minden mozdulata lendületes, energikus megjelenést sugárzott. Már az első percben nehezen tudta levenni róla a tekintetét, de nem akarta, hogy észrevegye, és esetleg tolakodónak tartsa. Néhány hónap múlva, a cég bulit rendezett Siófokon az egyik vízparti motelban, ahova őt is meghívták. Egy nagyobb projekt sikeres befejezését ünnepelték. Zoltán szinte szárnyalt a boldogságtól. A tervek nagy részét ő készítette, volt tehát mire büszkének lennie.
A felesége nem tudott eljönni, mert a kislányuk belázasodott, a nagyszülők pedig messze laktak az alföldön. Az esküvőjüket, még a kecskeméti nagytemplomban tartották, utána azonban, hamarosan felköltöztek Budapestre, hiszen itt sokkal jobban el lehetett helyezkedni. Már őt éves házasok voltak. Krisztina, a kislányuk még nem volt egészen három éves, és most otthon feküdt az anyukájával. Nem volt nagy a baj, mindössze egy hőemelkedéssel járó légúti fertőzés parancsolta ágyba.
Az erős széltől habos, fehér tajtékot vetettek a Balaton partra futó hullámai. A távoli morajlást azonban elnyomta a zenekar hangos játéka. Az elfogyasztott whisky, és pezsgő mennyiségével egyenes arányban emelkedett egyre magasabbra a hangulat. Egyszerre csak azon kapták magukat, hogy már a harmadik számot is együtt táncolják, és nem cseréltek partnert. Sőt, nem is akartak másokat bevonni a társaságukba. Gyengéd, lehelet finom mozdulatokkal karoltak egymásba. A lassú számoknál pedig, szinte teljesen összesimultak, mígnem, egy andalító lágy muzsika alatt, szótlanul összeértek ajkaik. Már nem volt visszaút. Persze, ha akarták volna, talán még meg tudtak volna állni ezen a ponton, de az alkohol ördögi találmány. Úgy fossza meg az embert gátlásaitól, hogy közben az áldozat, ezt észre sem veszi.
A reggeli napfény első sugarai, halvány derengő fátyolként árasztották el a szobát, ahol egymás mellett szorosan összebújva feküdtek. Ruháik szanaszét, hevertek a földön. -Jó-jó reggelt kicsim, vajon hány óra lehet?- Szólalt meg zavartan. Ki akart szállni az ágyból, de észrevette, hogy egyáltalán nincs rajta, még a leg intimebb holmija sem. Kissé feszélyezve érezte magát a lány előtt. Úgy döntött, megvárja, amíg elmegy zuhanyozni, akkor majd felöltözik. Eszter azonban karjait széttárva, álmosan végignyújtózott az ágyon.
Bársonyos keze, a takaró alatt rásimult a férfi testére, és lassan, alig észrevehetően, egyre lejjebb csúszott. Szinte megszédült ettől az érintéstől. Egész testén, alig észrevehető, vibráló remegés futott végig. Eszébe villantak, az éjszaka történései, és kívánta, hogy újra átélhessen mindent. Engedte, hogy az események magukkal sodorják, pedig lelke mélyén valami azt súgta, fel kellene öltözni, és azonnal elmenni innen. El, amíg nem késő, mert ki tudja hova sodorja ez a zavaros áradat. Büszke volt arra, hogy mindig ő irányította a saját sorsát, de most nem ez történt. Égető, perzselő vágyak kerítették hatalmába, félresöpörve minden tartását, és józanságát. Görcsös merevsége lassan engedni kezdett, amint nézte a lány fodrosan hullámzó gyönyörű haját, kellemesen ívelt duzzadó, halványpiros ajkait.
Késő délután volt, amikor lementek ebédelni. Már csak ők maradtak a társaságból, a többiek még reggel hazaindultak.
-Kérlek, ne haragudj rám.- Törte meg a csendet Eszter kellemes, dallamosan csilingelő hangja. –Azt hiszem, már az első percben beléd szerettem, amikor megláttalak. Tudtam, hogy feleséged van, és gyereked. Ezért nem akartam, hogy észrevedd. De tegnap este történt valami. Talán a pezsgő, vagy egyszerűen csak a hangulat hozta magával, nem tudom. Már képtelen voltam magamban tartani.
Annyira akartam a közelségedet. Érezni, hogy itt vagy mellettem, az illatodat, az érintésedet. Én vagyok a hibás. Nem kellett volna idejönnöm. Biztos voltam benne, hogy ebből baj lesz. Egy nő mindig megérzi az ilyesmit. De hazudnék, ha azt mondanám bármit is megbántam volna abból, ami kettőnk között történt. Nem, dehogy, sőt élveztem minden percét a veled töltött időnek, de most félek. Nagyon félek, mert nem tudom mi következik. Téged is féltelek, mert nem akarom felborítani, kettétörni az életedet. Azt hiszem ki kellene lépnem, és elmenni valahova. Valahova messzire, távol tőled, ahol az évek talán majd begyógyítják ezt a sebet. Igen, így a helyes, ezt fogom tenni. Visszamegyünk Pestre, és én holnap már nem megyek dolgozni. De azért remélem, nem fogsz haraggal gondolni rám. Ez nagyon fájna.
Zoltán gondolataiban végigsuhantak az elmúlt esztendők emlékképei. Zsuzsi növekvő pocakjának hullámzása, amint Krisztina, hol az egyik, hol a másik helyen rugdosta belülről apró lábaival. A viták és veszekedések, melyek különösen lányuk érkezése után váltak egyre gyakoribbá. Zsuzsa karcsú alakja, a szülés alatt teljesen megváltozott. Több mint 40 kilót szedett magára. A hormon háztartása felborult, és külseje, három évvel a szülés után sem változott semmit. Hiába írt fel az orvos különböző gyógyszereket, egyik sem bizonyult eredményesnek. Zoltán, bár ezt még önmagának sem ismerte be, lassan, fokozatosan elhidegült tőle. Későn járt haza. Nem volt más nőkkel kapcsolata, de minden idejét a munkájának szentelte. Tizennégy-tizenhat órákat dolgozott. Főnökei ennek persze nagyon örültek, hiszen nagyszerű szakember volt. A családi gondokról pedig nem beszélt senkinek. Szerette a kislányát, de ennyi munka mellett, nem alakult ki szoros kötődés közöttük. Kapcsolatuk, egy, egy jó éjt puszival, és néhány vasárnapi sétával ki is merült, amikor levitte a játszótérre hintázni. Ám ilyenkor is a benti terveken gondolkodott, amíg Krisztike a többi gyerekkel hintázott, vagy homokvárat épített, az ő szemei előtt csavarok, pillérek, és szegecsek jelentek meg. Egyszer sem „kóstolta” meg, a felkínált homok pogácsát, nem dicsérte meg, a parányi kezek készítette várat, és alagutat sem. Csak most döbbent rá, hogy az utóbbi időben Zsuzsa mennyire keveset jelentett neki. Már nem érezte azt a különös, kellemes, jólesőn bizsergető érzést, amit az első években, felesége közelsége mindig kiváltott belőle.
7855Ft. Zökkentette vissza a valóságba a pincér mély baritonja. -Igen-igen, persze, de kérnék még két kávét, és egy üveg ásványvizet is. Két pohárral.- Tette hozzá.
Nem kicsim, egyáltalán nem te vagy a hibás. Valami megpattant bennem,-bennünk. Csak most gondoltam végig igazán. Már jó ideje a munkába menekülök, csak azért, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, amit már régóta tudok. Mert saját magam előtt sem akartam beismerni, hogy Zsuzsával, semmi sem olyan mint régen. Semmi sem olyan. Az álmokat, vágyakat, kíméletlenül szétszórta az idő sodrása. Szétnézek, és csak ürességet találok mindenütt. Száraz, tikkasztó ürességet, melyet az állandó munka sem tud kitölteni. Nem tudom mi volna helyes, hogyan kellene ebből az ördögi körből kilépnem, de érzem, hogy így nem maradhat. Valamit tennem kell, mert ez senkinek sem jó.
Elgondolkodva rágyújtott egy cigarettára, hosszasan kifújta a füstöt, és nézte, amint a kékesszürke, hömpölygő felhőcske, lassan beleolvad a semmibe. Valójában nem is dohányzott. Talán négy éve is van már, mikor utoljára cigaretta volt a kezében. Mindig is határozott, racionális ember volt. Sosem tudtak felülkerekedni rajta a problémák. Mindenre hamar megtalálta a megoldást. Most azonban csak ült elgondolkodva, és kétségbeesetten kutatott gondolatai között, de eredménytelenül. Szokatlan volt számára ez az érzés. Életében talán először volt igazán tanácstalan.
Veled akarok élni.- Szólalt meg váratlanul, s mélyen Eszter szemeibe nézett. –Igen. Tudom, hogy ezt akarom. Soha sem lehetnék boldog, ha nem így döntenék. Már reggel is ez járt a fejemben, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Sőt ezt már akkor is tudtam, amikor felkértelek táncolni, és rám néztél, azokkal a kedves, meleg barna szemeiddel. Egész testemen átsuhant valami különös, megmagyarázhatatlan remegés. akkor féltem kimondani amit éreztem. De már biztos vagyok benne. Nem engedem, hogy elmenj, mert szükségem van rád.
Közben kéz a kézben kisétáltak a parkba. Lejjebb, a hullámok monoton morajlása hallatszott, a vízpárába burkolódzott partról. Távol, a badacsonyi hegyek felett, a vörösen izzó napkorong lassan nyugovóra készült. Bíborszínre festve, az elszórtan kóborló vékony felhőfoltokat, és a ringatózó, smaragdzöld vizet. Az égen egy megkésett vadkacsa sietett hangos hápogással, a távoli nádas felé.
Elnézést uram, halló, elnézést kérek, hogy zavarom önöket, de a kollégám nem írta be, hogy miben állapodtak meg. Ugye megérti, de nekem tudnom kell, hogy maradnak e még tovább.
Kérdőn egymásra néztek. Tekintetükkel a másik titkos gondolatait fürkészték. Miközben az álmos nap, fáradtan megtámaszkodott a távoli hegyeken. Utolsó pillantásával végigsimította Eszter gyöngyöző, hosszú szőke haját. Különös színt kölcsönözve ezzel, a leomló, fel, fel lebbenő fürtöknek.
Igen. Kérem, írjon be még egy éjszakára mindkettőnket.- Válaszolta Zoltán határozottan. A recepciós visszasietett a motelba. Eszter, eltűnődve kusza ábrákat rajzolt cipőjével a homokos partra. –És holnap, holnap mi lesz?- Kérdezte halkan. -Szembe kell néznünk önmagunkkal, a sorsunkkal. Ez a mi életünk, csak nekünk van jogunk eldönteni, hogy mit tegyünk. Akár helyesen döntünk, akár nem, egyedül rajtunk múlik mit hoz a holnap, a holnapután. A jövőnket egyedül csak mi szabhatjuk meg, senki más.- Mondta a férfi. Hangjából őszinte eltökéltség sugárzott.
Az ég keleti peremén, mint apró szentjános bogarak, megjelentek az első csillagok. Egyre többen és többen, amint az éj, lehúzta sötét függönyét, a lassan pihenni térő táj felett. Csak a szúnyogok kaptak új erőre a mindent elborító sötétségtől, és vészjósló zümmögéssel vetették magukat az arra járókra.
Gyere kicsim, menjünk be innen. Még a végén megesznek minket.- Azzal nagyot csapott, a bal karján falatozó vérszívóra.
|
Ideje: Május 11, szerda, 08:13:23 - amazonasz
|
|
| |
|
| "Végtelen mély sebek" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Végtelen mély sebek (Pontok: 1)
Medusa Ideje: Május 25, szerda, 02:05:11
(Adatok | Üzenet küldése) | | a természet képeid csodálatosak, szinte ott vagyok én is a helyszíneken. használd ki ezt a kívételes érzékeltető képességedet arra, hogy az emberi rezdüléseket is inkább a környezet, a természet fejezze ki. ez nagy erősséged lehet még a további munkáidban is. |
|
|
|
|
|
Re: Végtelen mély sebek (Pontok: 1)
Anna1955 (angyaligirl@freemail.hu) Ideje: Június 14, kedd, 08:31:16
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Irásod egyenesen lenyűgöző. Nagyon jó volt olvasni. Ahogy leírod a természetet, a környezetet, annyira élethű, hogy szinte benne él az ember. Tehetséges vagy, okvetlen folytasd. Jó lenne a folytatásokat is olvasni. Üdvözlettel Angyaligirl |
|
|
|
|
|
Re: Végtelen mély sebek (Pontok: 1)
Miszti Ideje: Június 29, szerda, 13:33:18
(Adatok | Üzenet küldése) | Kedves Amazonas!
Nagyon szép a természetleírásod, de mégsem érzem elég regényesnek a folytatást. Egy kicsit hétköznapiasaknak találom a későbbi párbeszédeket. A jellemek megismertetését sem érzem maximálisan kielégítőnek. Nem tudott igazán magával ragadni, és így azonosulni is nehéz a főszereplők valamelyikével. ezen kívül pár helyütt amolyan "közhelyes" tanításokkal találkoztam. Pl. a végefelé egy bekezdésbe tömörítve:
"Szembe kell néznünk önmagunkkal, a sorsunkkal. Ez a mi életünk, csak nekünk van jogunk eldönteni, hogy mit tegyünk. Akár helyesen döntünk, akár nem, egyedül rajtunk múlik mit hoz a holnap, a holnapután. A jövőnket egyedül csak mi szabhatjuk meg, senki más.-"
Ez nekem így sok volt együtt. Nem szeretném azért a kedvedet szegni, és biztatásul gyorsan hozzá is teszem, hogy mindezek ellenére sem tartalak tehetségtelennek. Ugyanis kifogás nélküli a fogalmazókészséged! Ha a mondatokat külön-külön vizsgálom, azok nagyon is remekbe szabottak. Szép szavakat szövögetsz bele az írásodba. Kerekek a mondatok. Tehát magával az írással és a tehetséggel nem hibádzol... Nekem az összkép mégsem az, amire azt mondhatnám, hogy magával ragadott.
Kérlek ne utálj meg ezért a véleményemért, hiszen ez csak egyetlen egy személy, -ráadásul nem is szakmabeli- nagyon szubjektív megítéslése.
Drukkolok Neked, hogy sikereket érj el ezen a pályán, ha már így kacsintgatsz felé, nyilván okod van rá.
Szívélyes üdvözletem küldöm: Miszti |
|
|
|
|
|
|
