Samway: Az utcán
Dátum: December 29, csütörtök, 21:17:39
Téma: 122. szám
Messze még a reggel az ég alja sem vörös, mint máskor. Csak az utcai rács fölött melegedő alak moccan, csak óvatosan,mert minden piciny rés az életet jelenti. Álmában nyöszörög, talán egy régi kép üldözi. A forró teás reggelek, a pattogó tűz a kiskályhában.
Mindig a tetején főzte a teát magának, de az uzsorás ezt is elvitte.
Maradt az utca, télen-nyáron. Szegényes bútorzatát is feltüzelte azon az utolsó télen.
Fiókok tartalmát külön égette el,nincs ott szükség iratokra ahova ő készült. A nyomor végső stádiuma a teljes fizikai megsemmisülés előszobája.
Újból mozdul,de most már érzi a reggel csípősségét,mert amikor a nap jön fel világítani, akkor sokkal hidegebb van, mint mikor a hold pislákol. Az ébredés előtt a legintenzívebb az álom. Újból felvillannak az utolsó kockák az egyetlen kis vagyonkájáról, a családi komódról és a „Jancsikályháról”.
Legutoljára,ez a családi komód került a kiskályha mindig éhes gyomrába. Már nem tudni hány fiókja volt,de az biztos, hogy beosztással, minden este egy fiók volt,amely enyhíteni próbálta a minduntalan hívatlanul vendégségbe igyekvő hideget. A sok év a bejárati ajtót is megviselte, már nem zárt rá tokra s csak úgy süvített rajta be a szél a huzattal versenyt futva,mint a gyerekek nyáron az utca porában mezítlábasan,mert ezek is kapkodták a nem létező lábaikat. Az ablakot is sokrétegű papír takarta, ami csak emlékeztetett régi funkciójára,mert kinézni rajta nem lehetett, de nagyon nem is volt értelme.
Csak a nyomort és szegénységet látta rajta keresztül,mintha kintről nézett volna be. Hiába járta az utcát,hol koldult,hol a házak elé kitett hulladékot válogatta használható s netán ehető után. Az utóbbi időben már nem jött össze annyi sem,hogy a nyomorúságos oduját fizetni tudja s a háziúr könyörtelen volt vele, így került az uzsorás csapdájába s innen már ismert a történet.
Még az utolsó fiókot eltüzelte s a kályhával együtt elvitte az uzsorás a fedelet a feje fölül.
Azon a reggelen nagy pelyhekben esett le a hó. Az utca megtelt emberekkel s mindenki sietett a maga dolga után. Egyszer egy gyerekhang csilingelt , anyu anyu nézd megmozdult a hókupac. Egyszerre mindenki felkapta a fejét s a hókupac alól egy alig kivehetetlen alak került elő, ha nem lett volna annyira szívet tépő látvány akkor, még komikusnak is lehetett volna nevezni.
A szurtos arcot amelyből két mélyen ülő szempár pislogott a világra a feje tetején hósüveg és a gyomra a közeli templom reggel kondulását túl zengte.
Az asszony lehajolt s egy fémpénzt nyomott a kinyújtott ráncos tenyérbe s az arra igyekvők mind lehajoltak, talán a félbeszakadt álom folytatódik…legalább is a forró tea, mert a komód az utolsó fiókkal már a felhőkön túli világban őrzi a titkokat.
|
|