felix: Őszi szél
Dátum: Október 16, csütörtök, 08:31:10
Téma: 171. szám
Barna avart kavart a szél,
S egy hetyke nótát fütyült.
Hallgattam én, s a kis kacér
Vígan elém penderült,
S szólt: – Mit bámulsz, bamba jószág?
Senki sem ismeri sorsát. –
S nevetve földre ült.
Kopasz fán egy szürke veréb,
A víz szürkén remegett,
Szürke az út, szürke az ég,
S ő beszélt, nem keveset.
Figyeltem e fürge fecsejt;
– Bolond az mind, ki könnyet ejt! –
Szemembe nevetett.
Felugrott, ismét táncra kelt,
S vele sok lehullt levél.
– Táncolj ma te is velem, mert
Csak az pusztul el, ki fél! –
Kacsintgatott rám a csalfa,
S vígan ugrált jobbra-balra.
Hallgattam, mit zenél.
Ám elunta némaságom,
Helyéből szökkent nagyot,
– Nem hiszem el, ha nem látom –
Lelökött egy csillagot.
Úgy nevetett, hogy szinte fájt:
– Oszlasd, ha tudod a homályt! –
Gyilkosan kacagott.
Nem volt már a bohó tréfás,
Jókedve rég megfagyott,
Fagyott fútt szemembe. – Hékás! –
És rám húzott egy nagyot.
Őrjöngve bömbölt, fújva rám;
– Tán megszeppentél, kiskomám? –
S már újra susogott.
–Tudd, ki fél, csak az pusztul el.
Tán félsz tőlem? Hogy remegsz…
De hogyha már a vég közel,
Az ember mind félni kezd. –
A hideg, vagy tán a félsz az ok?
Álltam, és fogam vacogott.
De ő még nem ereszt.
Gúnyosan szólott: – Mit remélsz? –
Fülsiketítőn kiált.
– Attól is félsz majd, hogyha félsz! –
S mert új játékot talált,
Elment, és engem otthagyott,
Dúdolva tovább ballagott,
S dalolt fagyot, halált.
(Szalay Sándor)
|
|