Fullextra.hu - csega: Tolófájások a Fekete Lyukban

Egy párhuzamos univerzumban voltam, ahol a teret folyadék töltötte ki, egymagamban lebegtem. Nem volt mit felfedeznem, nem volt mit tanulmányoznom, sötétség és csend vett körül. Az idő is elvesztette az értelmét, az egyetlen, amiben megmutatkozott, az a saját testem változása volt. Így aztán nincs mihez viszonyítanom, hogy mikor történt, de egyszer csak valami új, valami idegen jelent meg. Nem láttam, csak éreztem, ahogy hullámokat keltett, majd megragadott a kezemnél. Keménynek, élettelennek tűt, mégis mozgott. Megforgatott, fejemre harapott, és szorítani kezdett. Azt hiszem, fájt, de korábban nem éreztem ilyet. Azt hiszem, sírtam, de korábban nem csináltam ilyet. Az idegen már áthatolt a bőrömön, hideg és sérthetetlen teste a csontomba vésődött. Egyre jobban szorított, míg végül egy hatalmas roppanást hallottam. Hiába nem voltak fejlettek a hallószerveim, a reccsenés rezgése bejárta az egész testem. Aztán az idegen vonszolni kezdett, és egy nyíláshoz vezetett. Egy szűk kapuhoz, amin nem fértem volna át, de addig rángatott, amíg végül több ízben eltört csontjaimat keresztül nem húzgálta. Világra kényszerített, az ő világára. Ahol a semmi valóban semmi volt, tapinthatatlan üresség. Akkor tudtam meg először, mi az a fény. Csukott szemhéjamon úgy hatolt keresztül, mintha kést szúrtak volna az agyamba. Nem tartott sokáig. Hamar megszűnt minden, amit ebben a rövid pillanatban tapasztaltam. Továbbra is ott volt bennem minden fájdalom: a roppanás, a rángatás és a fény; de már nem számítottak. Megszólalt bennem egy gazdátlan hang. Azt mondta, a szenvedéseimért cserébe minden vágyam teljesülni fog. Bár nem értettem, a szenvedés mit jelent, csak sejtettem. De egyébként is, mire vágyhat az, aki még nem teljesen ember?

(Csengődi Péter)