Istenem, mit tettem?! A kín még sikolt bennem:
kérlek, szánj meg - tedd semmivé balga tettem!
Ám ha nincs irgalom, ha mégsem lehet,
adj még egy hetet, vagy csak egy éjjelt…
egy rövidke percet.
Őt zordan elküldtem, így milyen könnyű ez.
Keményen akár a kövek, gördültek a szavak…
Onnan a távolból nem láttad arcomat.
Kimondtam szavakat, mert így akartad,
én is ezt akartam. Mert már csak fájt,
mert már minden ölelés kicsit halál,
a kezdet és a vég. Te választottál,
és én döntöttem, mint annyiszor már
ebben az életben.
Míg szívem megszakadt, eltompult a lélek
s nem hitte el, bár tudta az agy – már nem vagy…
Kié vagy? Ki vagy? Fáradt a gondolat, a létezés erőtlen.
Mi lesz majd énvelem? Óh, ne félj, újra talpra állok.
Majd más szemmel nézem én is a világot, kételkedően
és nem hittel, rácsodálkozó tiszta őz-szemmel.
Csalást keresek majd és én is könnyen csalok.
Szerelmet súgok, s magamban átkot mondok.
Majd emlék leszel - fénylő, csókos való helyett
s vágyaimat rideg sírba sírva teszem, mert
Nem nyílik szerelem! Elmúlt a tavasz, mikor láttalak,
most a nyárnak is vége. Jön a ködös ősz, tél is majd
mi fénytelen, s hol jártunk mi ketten hóval takar
tájat. Minden elmúlik, és többé már nem fájhat.
Mi lesz majd ővele? Kérlek, cáfolj meg Élet!
Ne hagyd sejtelmem igazzá lenni.
Ne hagyd őt szürkén a porban heverni,
ne hunyjon ki belőle soha a láng,
mely dalolva ringat és vággyal perzsel
szomorú Múzsáját ejtse rabul verssel
ne gondoljon rá, hogy fáj, hogy sérti-e
hisz nem tudom én sem
Lelkemet érti-e.
Mit neked lélek, haszontalan holmi
hol rongyos vagy és koldulsz szemérmetlen
vagy páváskodsz cifrán, s bután hiszed
tied a világ, hogy valamire viszed,
míg egy jeges zuhany kijózanít
csak a gond és baj vagy – a semmi.
Tudja-e mért tettem, - nem tudja már, vagy még nem.
Előttem már a célszalag, a finis – mögöttem az élet.
Hosszú salakpálya melyen bukdácsolva, fogcsikorítva
küzdöttem, s hogy érezzem valaki úgy szeret,
ahogy nekem is jó, oly férfi nem volt mellettem.
Nem drámák sújtottak – mondhatja bárki – nem kellett
űzötten pincében hálni, jutott falat, munka, néha még sok is
– roppant az asszonytest s a lélek – csak az, amitől
a teher könnyebb lesz , egy fényes szempár, egy mosoly,
egy kéz mely simogat, ki szeret, ki nemcsak elvesz, ad is.
Ezek álmok voltak csupán és mint kiderült, mind hamis.
Hogy őt elküldtem, oka bár fájó, de olyan egyszerű is.
Hinni, s egyszercsak tisztán látni a valót nem könnyű.
Elismerni magad mint megunt szeretőt, s hallgatni miről
szónokol az Erkölcs miközben szerelemtől és vágytól remegsz.
Porban is térdepeltél érte, hogy téged is csalva szánakozva nézze
hogyan kapaszkodsz a gödör szélébe, mibe ha elhagy beléhullsz...
s ott nem vár más, mint a múlt, az emlékezés, majd enyészet...
Mást mégsem tehetsz, mint jajongva elengeded.
Most az a másik fogja majd kezét, lesi szemét és sóhaját, ahogy én.
Hordozza tenyerén és ad, csak ad… szerelme remélem, sosem apad.
Aki többet számít az most már csak ő, miatta lettem sarokba
használtan, törötten - gyűlölve-sajnálva - hajított játékbaba.
Kiszolgált öreg csataló, mi már talán csak kolbásznak, ha jó.
Boldog lehet már, s ha te is az vagy, jó, hisz ez volt a cél.
Mikor vállamra dőltél, csak azt kívántam, boldog legyél.
Édes volt a vigasz, mint a legszebb mese. Vakon szerettem,
nem hibás senki se’
Nincs akadály már, a mesének vége. Ma félve nézek még
emberek szemébe, mert látszik benne a világ, mit vesztettem
s a lányt, kinek lakása lelkem volt, megöltem.
Nem hullanak könnyek, egyszer minden bánat elapad
nem küzdesz többé, az életnek adod meg magad
s lépkedsz tovább a kirótt pályán, ám ha mégis letérsz
utadon nem biztos hogy lesz majd, aki elkísér, de
zokszó nélkül folytasd most már, ezt tegyed, s gondold:
Neki így lesz könnyebb. A játék folytatódik, de már nem veled.
Magamban maradok, csend vesz körül, hiszem, hogy béke lesz az
s nem a magány, mely gyilkol, bont észt, sodor a sors elém még
tennivalót és célt, hasznosat, napjaim így morzsolom a végig, s mielőtt
Majd csendben meghalok elmondom, hogy éltem, minden benne
volt, jó és rossz, semmit ki nem hagytam, minden úgy lett, ahogyan akartam.
