2008. 04-05. heti prózaverseny

[naiva]

Kedves Alkotótársak!
Az újraindított anonim prózaverseny folytatódik!

- A verseny határidejét meghosszabbítottuk: két hét áll az alkotók rendelkezésére, hogy egy megadott témában beküldjék írásaikat.
A műre vonatkozó szabályok:
- hossza maximum 80 sor lehet
- a verseny eredményhirdetéséig nem jelenhet meg a Fullextra semmilyen felületén
- a megadott témához kell, hogy kapcsolódjon

Az írások beküldése megegyezik az anonim versversenyével, azzal a különbséggel, hogy naivának kell a műveket elküldeni privát üzenetben, 2008. január 31, csütörtök estig.A szavazás azonos a versversenyekével. Péntek reggeltől vasárnap estig lehet szavazni kötelezően három feltett műre.
Ha hat pályázatnál kevesebb érkezik, a verseny automatikusan meghosszabbodik a következő héttel, illetve amíg a minimum hat mű be nem érkezik. A szavazáshoz tehát legalább hat írás szükséges, ezért kérünk benneteket, aktívan vegyetek részt ebben a játékban is!

Az első helyezett művének elérhetősége kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon a következő nyertes kihirdetéséig!

A 2008. 04-05. heti prózaverseny témáját AngyaliAndi adta:

ÁLARCOSBÁL

Jó alkotást, sikeres szereplést!

[naiva]

2008/04-05 01


Királylány:Álarcosbál
(valamikor a jövőben)

Xénia szobája közepén állt, és a földigérő tükörben szemlélte hibátlan alakját. A haján kicsit erős az az arany árnyalat, de ha már jelmezt nem húzott, legalább ennyi legyen.
„Úgyis vissza fognak fordítani a bejáratból. Jelmez nélkül semmi esélyem...” gondolta. „Mért van az, ha az ember csak úgy önmaga szeretne lenni, akkor néha nem is fogadják el? Itt ez a bál. Micsoda marhaság. Mindenki másnak látszik, mint ami, de hagyomány, és mindenki boldog tudatban egyesül ősei szokásával. Hát, más dolgokat is megtarthattunk volna...”
Itt lenézett a csuklóját díszítő kis karkötőre, mely egy idő óta már nem villogott. „Ez is, mire jó? Hogy megmondja, melyik pasival kezdhetek? Mért nem én dönthetem el? Mért egy ilyen kis... izé?”
A felhőkarcoló hatalmas ablakából látta, hogy a Nap vörösre festi az ég alját. Megborzongott. „Ma valami történni fog. Érzem!”
Az ajtóban anyja még zsebébe csúsztattott két kis fehér tablettát.
- A vacsorád.
- Jaj anya, tudod, hogy fogyózom!
- Azért csak tedd el. Sose lehet tudni.
Hiába, vannak dolgok, amik nem változnak... A hangárban már várta a gépe. Beugrott a kis egyszemélyesbe, betáplálta a célt a fedélzeti számítógépbe, majd kényelmesen hátradőlt. A parkolás több időt vett igénybe, mint maga az út. A fél város ott volt. A bejáratban Napóleon és Nagy Sándor állták útját.
- Hol a jelmezed?
- Hát itt! – fordult körbe testhezálló űrhajós szerelésében.
- Ez munkaruha. Bocs. Így nem engedhetünk be.
- És ha azt mondom, én vagyok a szenátor lánya, akkor beengedhettek?
Nagy Sándor és Napóleon összenézett, végül szabaddá tették Xéniának az utat. A terem zsúfolásig volt táncoló fiatalokkal. Xénia még egyszer dühösen megkocogtatta a villogóját. „Ébredj! Vadászat indul!” Hiába. „Ha az apám ezt megtudja...” De szemével már erősen a terepet pásztázta. Itt lesz valahol... Talán ő? Neeem. Esetleg...ő?” Bámult meg egy magas fiút a bárpultnál. És ekkor valaki belegyalogolt az oldalába. Röpültek a poharak, a munkaruha és a merénylő nadrágja csurom vizes lett egy szempillantás alatt.
- Ne haragudj, nem vettelek észre – szabadkozott a merénylő.
- Hát, eddig én sem – vont vállat Xénia, és jól megnézte magának a fiút, mert igen kellemes hangja volt. Bár álarc takarta vonásait, a szeme úgy ragyogott mint két fekete ékkő. A lány lenézett a merénylő csuklójára, melyen a kis műszer abban a pillanatban, ahogy összenéztek pirosan kezdett villogni. A fiú zavartan próbálta elrejteni a karperecét.
„Bejövök neki!” Xénia érezte, hogy becsapott a villám. Ő lesz az!
- Van pótjelmezem a járgányomban, ha esetleg...
- Jó! - vágta rá gondolkodás nélkül, és megragadta a fiú felkarját – Vezess!
- Mit csinálsz? Nem érhetsz hozzám! Bedöglött a villogód!
- Lazíts – súgta hátra a lány, és már vonszolta is kifelé a fiút a folyosóra.
- Szektás vagy?
- Én? Dehogy! Mi a francot akarsz ezzel?
- Mert akkor el kéne vegyelek feleségül... Hozzámértél...
Már a parkolóban voltak, amikor a lány odafordult a fiúhoz.
- Na jó. Él a dédnagyanyám. Tőle hallottam, hogy az emberek régen a szívükre hallgattak, amikor az igazit keresték. Nem holmi műszerekre. Mivel bedöglött a karperecem, most én is ezt tettem. Baj?
- A dédnagyid? Hogyan lehetséges ez? Hát nem vitték még át az öregek házába?
- Apám a szenátor. Kibundázta nekem. Szóval nem vagyok szektás, csak érdekelnek a régi dolgok, és amit tudok, azt a dédimtől tudom. Oké?
Azzal egyetlen határozott mozdulattal elkapta a fiú csuklóját, és lecsatolta róla a villogót, ami most már folyamatos piros fénnyel égett.
- A műszered szerint minden rendben van köztünk. A szíved mit mond?
A fiú zavartnak látszott. Sosem barátkozott a műszere nélkül. Azt sem tudta, hogy van szive. De akkor mi ez a torokszorító érzés? Mitől áramlik a lábába az összes vére? Mitől gyengül el, ha ez a lány csak rápillant? Még sosem érezte ezt, amikor piros jelzést kapott egy- egy lánynál. „Biztos boszorkány” – gondolta, de rá is legyintett azonnal, mert olyan érzések törtek rá, amiket ismerni akart. Végre azt érezte, hogy él!
- És most mi lesz? - nézett tanácstalanul Xéniára.
- Átöltözünk. Aztán visszamegyünk, és szépen megismerkedünk egymással. Ahogyan a dédim korában tették. Végül is, ez egy álarcos bál. Azzá lehetsz, amihez csak kedved van. Én önmagam szeretnék lenni. És annak örülnék a legjobban, ha te is csak önmagad lennél.
- Ahhoz nem kell jelmez...
- Jó, akkor vegyük le – mosolyodott el sokat sejtetően Xénia.
A járgány hátsó ülésén megszabadultak a szétázott ruháktól. A fiú aggódva nézte üres csuklóját. Hiányzott a karperece, ami mindig megmondta, hányadán áll a világgal. Xénia elkapta a tekintetét. Azonnal megértette.
- Még mindig álarcot viselsz. Vedd le! Ismerni akarom az embert, aki valójában vagy!
Föléje hajolt, és ahogy megcsókolta, valami irdatlan tűz száguldott keresztül az erein, és áradt szét a medencéjében. „Ilyen hát!” – ujjongott magában boldogan. „Dédi pontosan így mesélte! Szerelmes vagyok! Uram atyám, életemben először igazán szerelmes vagyok!”
Hiába, vannak dolgok amik nem változnak soha...

[naiva]

2008/04-05 / 02

Lacoba: Eltérítve

„Ez is elmúlt. Mögénk került újabb tíz nap. Kazahsztán. Eszméletlenül hideg.” - merengek a TU154-es ablakán kukucskálva vissza a kíméletlen valóság városára, Novoszibirszkre. „Gyermekkoromban még a térkép sem ismerte ezt az országot, én pedig néhány napig ennek az igazi szibériai hidegét reszkettem, lelkemben az ezernyi kolduskéz mögé kényszerített ártatlan, meggyötört arc emlékével.”

Az utaskísérő ellenőrzi öveinket, és legalább a felszállás idejére megtiltja a gép végében a bagózást. Utolsó pillantásként suhan el mellettem - végtelen szürkeségével - a szocreálban megtestesült lakótelep, s nem vagyok biztos benne, hogy a közeljövőben szeretnék újra „idelátogatni”.

Fáradt napok vannak mögöttem. Moszkva több mint négy óra. Sietősen teszem magamévá a felszervírozott kevéske elemózsiát, de a tea kiváltképpen jól esik. Elegyedik a pici rummal, amit kérésemre belecserkészett a szöszke, kék szemű. Tetszetős. Különösképpen közel két hétre az otthontól. No, sebaj! Holnapután már az álarcos bálban sergetem a szoknyát. Otthon. Újra otthon...

/ - /

Rózsa! Tipikusan orosz kölni illat csiklandozza orromat. Zúg a fejem, s csak résnyire merem nyitni a szemem. Nem sejtem, hogy éppen itt vagyok, vagy éppen máshol. Egy mély dekoltázsból jön az erős illat, ami tán egy centire sincs orromtól. Matat a nadrágom tájékán... „Hú, de jó helyen vagyok!” - nyugtázom magamban, s csak akkor merem már végleg eldönteni, hogy nem is álmodom, amikor csattan a biztonsági öv az ülésem mellett. Nem nyitom fel a szemem, hiszen nagyon kellemesnek találom, hogy takarómat – gondosan - újra rám teríti. Jól esik az érintése, s mikor ismét közelinek érzem a gyönyörűséges kebleket – enyhe megbillenést színlelve – „véletlen” csókot lehelek a vakon is jól célzott helyre. A következő pillanatban – mutatóujja érintésével – enyhén pofon legyint, és kislányos ejnye-bejnyét int éppen nyiladozó pillantásomba, de azért a szája szegletén apró mosolyt ül a meglepetés-akcióm.

Remekül áll neki az egyenruha, de az erős színezést már nem találom olyan vonzónak toalettjén, amikor valami furcsa szóváltás hallatszik a pilótafülke felől. Elrohan. Körbejár tekintetem. Szinte mindenki szunyókál. Kinézek az ablakon. Leszállni készülünk. Közelednek a fenyők. Ilyen korán megérkeztünk volna?

A következő pillanatban kicsit megreszket a gép... Néhány másodperc múlva pedig a pilóta harsog valami nem megszokott hangon a fejünk feletti hangszóróban. Nem értem, de mindenki gyorsan felébred, mintha valamilyen vezényszó hangzana. Én – a nagy orosztudásommal - csak annyit értek, hogy leszállunk Ankarában, és hogy őrizzük meg nyugalmunkat... „Ankarában? Ezek szerint; mégis álmodom. Vagy mégsem?” Az ablakon kitekintve, egyre jobban közeledik a föld. „Ankara? Hol vannak a hegyek, ha Ankara?” - fut rajtam végig a bizonytalanság. Kérdezni nincs kitől, mert rajtam kívül itt csak oroszul beszélnek. „Mi történik itt? Mi a túró ez?” Nincs sok idő, a kerekek hangját hallom, majd enyhe dobbantással földet érünk.

Nincs taps. Csend van. Döbbent csend. Kémlelek az ablakon. Iszonyú távol lehetünk a repülőtértől, semmit nem látni, de a gép áll. Semmi mozgás a kifutópályán. Rosszat kezdek sejteni, amikor megjelenik a szöszke rózsaillat. Tálcáján apró poharacskák kocognak. Vodka. Bárkinek. Nekem is. Nem kérem, de ő hófehér arccal felém nyújtja. Nincs mese; el kell fogadnom. Visszafelé is. Majd közelebb hajol:
- Nem feljel, en sem fél! - és újabb kupicát nyom a kezembe. Eltüntetem ezt is, még a lábujjam hegye is beleborzad. Követem tekintetemmel, de gyorsan eltűnik az ajtó mögött.

Körben hatalmas suttogás indul... Egy idős nénit élesztgetnek az egyik túloldali ülésen... Egy hatalmas ember villogó szemekkel akar berontani az ajtón túlra, de a haveri túlerő leteperi... Egy édesanya ölében szorítja picinyke gyermekét, miközben arcán könnycsepp gurul... Két suhanc a vészkijáratot babrálja, de nem boldogul vele... Én pedig tehetetlenül ülök, és pokrócom szélét morzsolom; nincs mit tagadnom „be vagyok tojva”...

Percek, órák? Nem tudom... A levegőben pánik izzik, amikor valamilyen furcsa zajokat észlel az egyik önkéntes őr. Én is hallom, és nem kellett a fülemet sem folyamatosan az ajtóra tapasztanom. Mintha mozgolódás lenne. Ott. De nem is ott, hanem alattunk. A csomagtérben. Ismét teljes a csend. Mindannyian sápadtan figyelünk. Semmi. „Mi lehetett az?” - gondolkodom, de nincs idő. Elölről óriási kiabálás és dulakodás zaja szűrődik, dobogó léptek, ordítozás. Kisebb nyugalom, majd nyílni látszik a gép külső ajtaja. Mindannyian a baloldali ablakokra gyűrődünk, és látjuk hogyan ugrálnak katonák ki a nyitott ajtón. Odakint egyre több a katonai járgány, szinte hemzseg a környék.

Nyílik az ajtó. A pilóta jelenik meg, mögötte két-három magassapkás egyenruhás, és az utaskísérőnk. Néhány szót mondanak. Kemény szavak lehetnek. Nem értem, de az kiderül számomra, hogy nem Ankarában vagyunk, hanem Szmolenszkben. Nehezen bogozom ki a magassapkás szavaiból, hogy mindenkit meghív egy éjszakára, egy bálra.

/ - /

Egészen finom volt a vacsora, bár a céklalevest kihagytam. Elhelyezkedtem a szállodai szobában. Takarosnak vélem. A kis asztalkámon egy álarc, mellette egy kártya néhány bélyegzővel. „Nem így készültem az idei Farsangra, de ha már így adódott, csak egy picit ledőlök még...”

Belépek a hatalmas étterembe. Zsúfolásig tele. Vágni lehet a füstöt, s elég tömény a számomra érthetetlen társalgás is, de a levegő is erősen telítődött már vodkával. A terülj-terülj asztalkám ugyan nem egy müncheni színvonal, mégis megteszi. Néhány gyümölccsel oltom ebbéli hiányomat, majd nagyon egyedül érezve magamat a vodkás oldal felé törtetek. No, nem annyira vodkát szeretnék, hanem egy kis sörben reménykedem. Félre kell vonulnom, hiszen az álarcom minduntalan a nyakamra csúszik. Kötök rá egy szűkítő csomót. „Talán jó lesz” - indulok tovább. Sör azonban nincs, így be kell érnem vodkával. Egyedül vagyok ebben a tömegben, így a bal kezemmel koccint a jobbam, majd felhajtom. Újabb után nyúlok, amikor az asztal túloldaláról a kezem felé nyújtja kezét egy estélyi ruha helyett egyenruha-jelmezt viselő szőkeség, és bemutatkozik:

- Nadja!

Enyhén jobbra fordítom puha kezét, s - nevemet rálehelve - meleg kézcsókkal borítom be illatos kézfejét.

* * *

- Moszkva! - riadok fel. Leszálláshoz készülünk. Szépen gördülünk a pályára. Jön a taps is. A személyzet sorfala közt araszolva lassan kiürül a gép. A végére maradtam. Két cuppanós utáni rúzsfolttal indulok tovább, s nincs erőm visszanézni.

[naiva]

2008/04-05/ 03

Szemilla: Álarcosbál

Eszter a mosdó felé tartott. Mégsem kellett volna eljönnie erre a jótékonysági bálra! Minden apróságon elsírja magát, pedig neki csak mosolyognia szabad hivatalosan. A férje a cég vezérigazgatója, úgy illik, hogy a felesége a sikert és a boldogságot prezentálja mellette. Még jó, hogy itt van ez a kis aranyselyemmel bevont szemüveg, ami mögé elrejtheti arcát; de így is folyton felismerik.
- Nahát, Eszter! De jól nézel ki! Láttam, Barna még mindig remek formában van!
- Nahát, Eszter! De jól nézel ki! A gyerekek jól vannak?
- Nahát, Eszter! Te évről-évre szebb vagy!
Mosolyra húzott szájjal biccentett, és továbbsietett. Legalább a mosdóig bírja ki!
Mikor végre magára zárta az ajtót, letette báli szemüvegét, lehúzta a ruhához tartozó hosszú aranykesztűt, megnyitotta a csapot, és elszántan fürdette arcát a hideg vízben. Megkapaszkodott a mosdó szélében, nagyot sóhajtott és belenézett a tükörbe. Gyűlölte magát, amiért képtelen elrejteni a fájdalmát. Ez már nem is ő. Mintha egy összegyűrt fényképről pillantott volna vissza valaki a tükörből.

- Kérsz gesztenyét?
(Még csak két hónapja!)
- Még sosem ettem gesztenyét.
(Pontosan emlékszik a kövér gesztenyeárus mosolyára.)
- Tényleg? Még soha? Ó, milyen megtisztelő! Velem veszíted el gesztenye-szüzességed. Egy nagy adag sült gesztenyét a hölgynek!
(A közelben vursli szólt, egy angyalnak öltözött férfi állt a téren, mindenki karácsonyra készülődött.)
- Nem kell érte fizetni! A szerelmeseknek ma ajándékba adjuk.
(Jól emlékszik Gábor arcára. Előbb elkerekítette a szemét, az árusra nézett, majd fülig érő vigyorral átkarolta Eszter vállát, és a fülébe súgta: "Látod, ránk van írva, hogy szerelmesek vagyunk. Szeret bennünket a világ!")

- Szeret bennünket a világ!
- Szeret bennünket a világ!
Eszter fülére tapasztotta kezét, és öntudatlanul felkiáltott:
- Neeeeem! Neeeem! Hazugság volt az egész...
Elemi erővel tört ki belőle a zokogás, mintha csak az alkalmas pillanatot várta volna, hogy rongyként csavarja ki testéből az emlékeket. Nem akart többé küzdeni, felőrölte minden erejét, hogy tartsa magát.
- Meg akarok halni! Meg akarok halni! - ismételte a mosdó alá kuporodva.
- Nocsak, nocsak! Megint egy klasszikus! - a férfi hangja egyszerre volt megvető és cinikus.
Eszter ijedten törölgette arcát. Az lehetetlen, hogy őt valaki ilyen állapotban kilesse! Hiszen magára zárta az ajtót! Egészen biztos, hogy magára zárta.
Nem mert a fekete ruhás férfira nézni. Rendbe kell hoznia magát! De hiszen határozottan emlékszik, hogy elfordította a kulcsot a zárban.
Az ajtóhoz lépett. Zárva volt.
- Hogy került ide? - kérdezte a fekete köpenyestől.
- Hívtál - válaszolta a férfi bizalmasan.
Eszter még mindig nem értett semmit.
- Én bejöttem ide, és bezártam az ajtót...
- Ugyanmár, Kedvesem! Ezek lényegtelen dolgok, ha valaki épp meg akar halni.
Eszter most már olyan éber volt, mintha meztelenül hóban fürdették volna.
- Ki maga?
- Ejnye, ejnye! Micsoda kemény hang. Hát illik így beszélni egy igazi megmentővel?
- Vegye le az álarcát! Látni akarom kivel van dolgom.
A férfi a szemüvegéhez nyúlt, de aztán meggondolta magát.
- Mi ez a bizalmatlanság? Meg akarsz halni, én pedig segítek neked. Csak egy mozdulat és nincs tovább.
A köpeny alól egy szemvillanás alatt előrántotta kardját, majd az ablakra mutatott, mire az szélesre tárult, utat engedve a beáramló jeges levegőnek. Felpattant az ablakpárkányra, kezét biztatóan Eszter felé nyújtotta.
- Gyere, Kedves! Hiszen ezt akartad! Megszabadulni a fájdalomtól.
Eszter most már látta, hogy ennek fele sem tréfa, de képtelen volt gondolkodni.
- Gyere velem! Elviszlek oda, ahol többé senki nem bánthat, nem csaphat be. Ezt a földi életet nem neked találták ki!
(Szeret bennünket a világ! -visszhangzott Eszter fejében. -Visszavett tőlem mindent, mikor elhagyott.)
- Már megkaptál mindent az élettől, Kedves! Miért maradnál tovább?
A fekete ruhás férfi most olyan gyengéden nézett Eszterre, mintha értené a fájdalmát. Az igazi szabadító, aki elrepít egy másik világba, ahol nincs több fájdalom.
(Sose kérdezd meg, hogy igaz volt-e, ha most igaznak hiszed!)
Gábor hangja bátorítólag körbelengte.
Néhány másodperc alatt kristálytisztán megértett mindent.
Sosem képzelte el a szerelmet, és most hogy megismerte, már nem tudja elképzelni másként, pedig az igazi szerelem az elképzelhetetlen. Azt ajándékba kapjuk, mint a sült gesztenyét. Sosem lehet tudni, hol vár ránk az ajándék, de sosem kaphatjuk meg, ha...
- Maradnék.. - szólt szelíden. - Igazán kedves öntől, hogy a segítségemre sietett, de még maradnék.
A fekete ruhás férfi megrántotta a vállát, majd ahogy jött, eltűnt az éjszaka sötétjébe.
Eszter bezárta az ablakot, eltüntette az arcáról a fájdalom nyomait, és emelt fővel visszatért a bál forgatagába.

[naiva]

2008/04-05/ 04

Soman: A titkos napló

"A mai napig beszéd tárgya a városban, hogy Júlia, a sikeres üzletasszony, miért költözött el egyik napról a másikra, csapot-papot maga után hagyva egy ismeretlen helyre. Már mindenfélét pletykálódtak az emberek, de a találgatások valójában nagyon messze esnek a valóságtól.
Azóta eltelt egy év, eddig magamban bírtam tartani a titkot, de most úgy döntöttem, megosztom újdonsült naplómmal, bízva abban, hogy emberfia soha el nem olvassa e sorokat.
Engem Gizikének hívnak, van egy ikertestvérem, Gézuka, akivel rendkívüli módon hasonlítunk egymásra. Most, hogy belenézek a tükörbe írás közben, való igaz, amit egyszer véletlenül kihallgattam; annyira vékony vagyok, hogy szinte áttetszőn világít a bőröm. Gézuka is hasonlóképp néz ki, ami egy huszonéves fiú esetében talán nem éppen férfias benyomást keltene. Azonban külsejét ellensúlyozza a lényéből áradó finom intelligencia. Én csak kecses érzékenységű bájnak hívom azt a mérhetetlen mélységű erőt, ami sugárzik gyönyörű, mangánkék szeméből. Ilyen kéket az Isten rajta kívül csak nekem teremtett.
Hihetetlen, hogy megbabonázza az auráját érintő embereket. Varázslatos empátiával rendelkezik, talán ennek is köszönhető, hogy Júlia már az első találkozás alkalmával beléhabarodott, amikor Chopin fisz-moll mazurkája után a társalgóban Gézuka a zeneszerző lengyel népzenei gyökeréről tartott kiselőadást az őt szorosan körülvevő társaságnak. Egyből észrevettem Júlia szemében a kendőzetlen csodálatot. Pedig a nő legalább 5 évvel idősebb Gézukánál, és mégis, az első rajongó közeledéskor éreztem, hogy jóval többről van szó, mint holmi érdeklődő gesztusnál.
Júliáról el kell mondani, hogy kivételesen szép nő minden tekintetben. Mindig irigykedve néztem keblének bársonyos hamvát, amit többnyire láttatni engedett a dekoltázsa. Mellesleg gazdag is.
Mi Gézukával kettesben maradtunk, miután a szüleink egy sajnálatos autóbalesetben elhunytak két évvel ezelőtt. El akartak választani minket, ezt nem engedhettem.

Az örökségül kapott ház, és a vagyon tökéletesen kielégíti igényeinket, így szerencsére megszorítás és munka nélkül hódolhatunk szenvedélyeinknek.
Rengeteget járunk színházba, hangversenyekre, ahol hasonló érdeklődésű társasággal élvezzük a kultúra csodálatos ízeit. Éjszakai pillangók vagyunk, délnél előbb ritkán szoktunk felkelni. Akkoriban Gézuka belekeveredett valami kétes ügyletbe, így átmenetileg kétségbeestünk anyagi jövőnk biztonságát illetően. Így aztán Júlia közeledése Gézukához éppen jókor jött. Megbeszéltük, hogy testvéri kötelékünk szorosságát a későbbiekben is ugyanúgy fenntartjuk. Bár igazából ez sohasem volt kérdés, hiszen mindenhová úgy jártunk együtt, mint a sziámi ikrek. Mikor komolyra fordult a kapcsolatuk, furcsa módon Júlia hamar beleegyezett, hogy hármasban lakjunk majd. Csak azon volt kisebb nézeteltérés közöttünk, hogy kinek a házában éljünk tovább. Talán átlátta, hogy elválaszthatatlanságunk miatt csak velem együtt kaphatja meg Gézukát, akit annyira szeretett, hogy bármire hajlandó volt. Még ilyen apró kompromisszumra is. Kisegített átmeneti nehézségünkből, majd egy hatalmas álarcosbált szervezett a házában, hogy azon bejelenthesse a nem mindennapi hírt a közelgő eljegyzésről. Tulajdonképpen minden a legnagyobb rendben volt egy apróbb konfliktust leszámítva. Az egyik este, mikor egy kisebb fogadás után én kísértem ki a házunkból - mivel Gézuka szokás szerint a társaság középpontjában előadást tartott a többi vendégnek éppen Liszt francia behatásairól -, váratlan dolog történt. Júlia szembefordult velem, és hírtelen elérzékenyüléssel, hálálkodva köszönte meg az estét, de azon is túlmenően mindazt a különleges csodát - ahogy ő mondta -, amit tőlünk kapott. Furcsa volt ez tőle, mivel olyan nőnek ismertem meg, aki kissé szenvtelenül palástolja az érzelmeit. Zavarát leplezendő, egy puszit lehelt az arcomra. Ebben a helyzetben megmagyarázhatatlan fizikai vágy tört rám, hírtelen magamhoz vontam, és megcsókoltam érzékien húsos ajkát, miközben megmarkoltam a mellét. Talán a döbbenettől hagyta magát pár másodpercig, miután durván hátralökött, és elrohant. Nem került szóba köztünk később ez az eset, de szigorúan betartotta a közelemben a három lépés távolságot.
Elérkezett az álarcosbál napja. Izgatottan készülődtünk az estélyre. Gézuka Césárnak öltözött, én Kleopátrának. Júlia - formás alakjából sokat sejtető - harcias amazon jelmezt öltött magára. Megigézetten bámultam gömbölyű vonalait.
Lassan elkezdtek szállingózni a vendégek, mindenféle sokszínű maskarában érkezve. Pár pohár pezsgő után enyhe bódulat szállt a fejembe. Láttam, hogy Gézukára is nagy hatással van Júlia kihívó megjelenése. Új, és addig ismeretlen érzelem szállt meg. Alig bírtam kontrollálni magam. Mintha valami sárga féreg rágott volna szét belülről, amikor megláttam Júlia Gézukára vetett gyöngymosolyát. Minden szétesett bennem, tervek, megállapodások darabjaira hulltak abban a pillanatban. Utoljára akkor éreztem hasonlóképp, mikor szüleink közölték velünk, hogy szétválasztanak minket, elküldenek egy messzi internátusba.
Megvártam, míg Júlia egyedül marad, majd a fülébe súgtam, hogy sürgősen beszélni akarok vele, találkozzunk tíz perc múlva a hátsó terasz mögötti, zárt télikertben. Értetlen arckifejezését látva, nem vártam meg, amíg kérdéseket tesz fel, magára hagytam.
A hátamba fúródva éreztem tekintetét. Felkaptam egy újabb pohár pezsgőt, majd odaintettem az egyik fehérruhás inast, aki gyorsan elsietett teljesíteni kérésemet. Elindultam hátra, majd az épület sarkánál megálltam. Nem kellett sokat várnom, Gézuka hamar megjelent.
- Mi a baj?
- Gyere, beszélnünk kell!
- Éppen most?
- Igen, most!
Némán követett. Megszokta furcsa kéréseim. Becsuktam magam után a télikert ajtaját, majd a bejárattal szembeni padon mohón csókolni kezdtem. Gyengéden tiltakozni próbált, de jól ismertem már ahhoz, hogy hagyjam magam bármiről is lebeszélni. Ez is hozzátartozott a jól megszokott játékainkhoz. Nemsokára visszacsókolt, közben tarkómon bizseregtek finom ujjai, majd mikor gyengéden, de határozottan lejjebb nyomta fejemet, már tudtam, hogy nyert ügyem van. Engedelmeskedtem vágyának. Igyekeztem minél lassabb mozdulatokkal húzni az időt, hiába éreztem szinte könyörgő remegését. Felnézve láttam vonásai eklektikus torzulását, mintha az idő nyakas ösztönével viaskodna.

Ekkor nyitott ránk Júlia. Sohasem felejtem el a döbbenetet, amit szemében láttam abban a másodpercben, mikor lefagyott a mosoly szép arcáról.
A kezéből kiejtett pezsgőspohár szinte fülsértően tört szét. Pár pillanat múlva elrohant.
Soha többé nem láttuk."

Ennél a sornál becsuktam a kis füzetet, amire a legalsó fiókban akadtam, majd a kandallóhoz lépve bedobtam a lángok közé. Aprót roppant egy tűznyelv, mielőtt belekapott a hamvadón sárguló lapokba.
A baldachint félrehúzva leültem a hatalmas franciaágyra, egy darabig mozdulatlan néztem őt, ahogy szája szegletéből egy cseppecske foltot hagy a lepedőn, majd megcirógattam apró keblét, végigsimítottam hófehér vállát, gondosan betakargattam. Mint egy hálás kismacska, úgy dörgölődzött közben kezemhez, majd összegubódzva tovább folytatta valamelyik bűnös álmát.

2008-01-31

[naiva]

2008/04-05/ 05

ovobácsi: A másik nő

A nő felállt, majd leült. Ma reggel nem érzett fáradtságot, az álma gyorsan kijózanította, mégsem értett semmit. Megint felállt, szinte rituálisan, majd bizonytalan lépésekkel elindult a tükör felé. Megállt előtte, néhány lépést hátrált, majd ugyanazokat a lépéseket megtette előre is. Maga mellé eresztett karokkal állt a tükör előtt, nyitott tenyerei épphogy csak érintették a combjai szélét. Szétnyitotta az ajkait, először csupán résnyire, aztán már-már ovális pályát írt le velük, majd összezárta őket. Megismételte még néhányszor. Később grimaszokat vágott, de mindezt úgy, mintha még sohasem csinálta volna. Pedig egész élete másból sem állt, mint pózolásból. Most mégis, mintha újratanulta volna a mozdulatait.
Még mindig meztelennek érezte magát. Belenézett a tükörképe szemébe, ám egyből lesütötte a magáét. Ekkor döbbent rá, hogy még nem öltözött fel. Magára kapott egy hálóinget, s beviharzott a mosdóba. Arcába csapott két-háromtenyérnyi hideg vizet. Használt. Felöltözött, és kisminkelte magát (ma egy kicsit több festéket használt, mint máskor szokott).
Elindult a munkahelyére, időben, úgy, ahogy szokott. Felszállt a buszra, köszönt az ismerőseinek. Mosolya kimért volt azokkal szemben, akiket alig ismert, s barátságosabb egy-két szomszédjához. Viszonzásul ugyanazt kapta, mint mindig: önmagát. Behúzódott szokásos, hátsó ülésébe, és várta, hogy induljanak. Eszébe jutott az a nő az álmából. Már nem emlékezett rá tisztán, és valójában nem is akart. Nem akarta megismerni. Félt tőle, pedig annyira hasonlított rá. Mégis más volt, s talán épp ez az ismeretlen része keltett félelmet benne.
Kolléganője zökkentette ki a gondolataiból, azzal, hogy helyet foglalt mellette. A nő zavartan mosolygott, de a zavartságán túl volt valami más is a mosolyában, valami idegen. S úgy érezte, hogy hamisságát a barátnője is észrevette, mert ő is zavartan mosolygott vissza rá. Aztán mégiscsak jelentéktelen dolgokról beszélgettek egész úton az irodáig.
A munkahelyen illemtudó köszönések után mindenki nekilátott a dolgának. Munka közben néhány mosoly villant a kollégák arcán, de azok is mind elcsúsztak még a szájszegletekben: félmosolyok csupán, beidegződés, jelentéstartalom nélkül. És a nő is visszabiccent mindig, ugyanúgy, mint a többiek. Bár a mai napon, ugyan minden munkáját ugyanúgy hajtotta végre, mint máskor, mégis a mozgása, mintha egy kicsit megváltozott volna, olyan idegenné vált önmaga számára, és valahogy fáradtabbnak érezte magát, mint máskor. Pedig reggel még mennyire frissen ébredt…
Épp a délelőtti kávét szervírozta főnökének, mikor az egyik sarok mögül egy fiatal srác száguldott elő, ezzel fölborítva őt. Bocsánatot kérni sosem késő, a nő ettől mégsem érezte jobban magát. Kikecmergett a mosdóba.
Az arcáról még mindig csöpögött a kávé, és a blúza is áldozatul esett. A mosdókagyló fölé hajolva megmosta magát, majd megtörülközött. Hátrább lépett, hogy még egyszer szemügyre vegye a blúzát. Ki kell, hogy öblítse. Kigombolkozott, s már éppen megint a kagyló fölé hajolt, amikor bevillant egy emlékképe. Letette a ruháját a mosdó szélére. Hátrált egy-két lépést. Belenézett a tükörbe. Egyenesen a tükörképe szemébe meredt. Nem volt rajta festék, így olyan ismeretlen volt a számára. S mégis, valahonnan olyan ismerős. Az emlékkép, az álma. Meg kell, hogy találja azt a másik nőt! Hirtelen mozdulatokkal lerángatta magáról a maradék ruháit. S úgy állt a tükör előtt, mint ahogy az álmában látta önmagát...

[naiva]

2008/04-05/ 06

evangeline: (T)esti mese

Egyik este, az erkélyünkön ültem, és megpillantottam egy pislákoló csillagot. Láttam rajta, hogy nagyon öreg, ráncos volt az arca, és levendula illat lengte körül, halvány, lilás ködből szőtt köntös terült a vállaira; megszólítottam hát.
- Kedves csillag! Mondd el, mi bánt! Miért pislákolsz olyan sápadtan?
- Nahát! - mondta a csillag - De kedves kislány! Ezer meg egy esztendeje senki sem szólított meg! Tudod, a mai emberek nagyrésze azt hiszi, hogy badarság csillagokkal beszélni; de örömmel tapasztalom, hogy Te, kivétel vagy.
- Jólesik, hogy ezt mondod. Igazság szerint, én mindigis szerettelek Titeket, csillagokat. Ti mondjátok ugyanis a legjobb és legszebb meséket! És...
- Nahát! - mondta másodszor is a csillag - Te hallottál már csillagmesét?!
- Hogyne hallottam volna! Én sosem zárkózom el a csillagok meséi elől!
- Nahát! - mondta harmadszor a csillag, majd kicsit zavarba jött a szóismétléstől. - Ne haragudj, hogy ilyen értetlen vagyok, csak tudod, nagyon megleptél! Ezer meg egy esztendeje senki sem kért tőlem csillagmesét; pedig akkoriban még én voltam a legnagyobb mesemondó. De megöregedtem, és már csak egyetlen egy mesére emlékszem; a legősibb és legigazabb mesére az emberekről.
- Nahát! - most a kislány mondta, azaz én. - Tudod, nagyon érdekelne az a mese, ha épp ráérsz, és nem szakítalak félbe fontos teendőid közt.
- Szíves örömest elmesélem neked! Úgy volt, hogy...

a halhatatlan lelkek az érzelmek hullámain röpködtek, föl, s alá, játszva, kergetőzve, és csillagokat csiklandoztak, vagy épp körtáncot jártak, egymásbakapaszkodva, s ilyenkor a Földről nézve megszólalásig hasonlítottak ránk, csillagokra; persze, ez csak egy hétpöttyű Katicának, egy Lónak, egy Nyúlnak, két Galambnak, és egy Teknősbékának tűnt fel, a Föld többi teremtményét hidegen hagyta ez a szokatlan jelenség. A Földön nem éltek emberek, és meg kell valljam, meglehetősen unalmasabb élet volt az akkori! Mígnem, egy nap, a halhatatlan lelkek kitalálták, hogy néhányan lemerészkednek a Földre, arra a különös, zöldeskék bolygóra, ami a Nap körül keringett - már akkoriban is. - És el is indultak páran, szélsebesen szárnyalltak a Föld felé, majd egyszercsak megtorpantak. Nem önszántukból, hiszen mentek volna ők tovább, de a Természet virágruhás anyja megállította őket!
- Nono! - mondta. - Mi ez a nagy siettség? Hát Ti meg merre tartotok?
- Mi csak... csupán úgy gondoltuk... hogy tudod, megnézzük magunknak ezt a kékes bolygót, a Földet - mondta Fecsegőlélek.
- Hah! Micsoda nevetséges válasz! "Csak úgy", na persze! Ti nem tudjátok, hogy a Földön minden teremtménynek alakot kell ölteni? Évmilliók óta csinosítom, alakítom a Földet, és eddig egyszer sem fordult elő, hogy alaktalan lelkek bolyongjanak rajtam! Csak akkor fürödhettek az óceánjaimban, csak akkor szagolhatjátok meg illatos virágaimat, csak akkor mászhatjátok meg tarka hegyeimet, ha előbb formát öltötök!
- Formát öltünk? - értetlenkedett Fecsegőlélek.
- Úgy bizony. Kaptok mindannyian egy-egy testet, pont olyat, amilyet választotok. Azonban csak akkor térhettek vissza, a többi lélektársatok közé, ha ez a testetek teljesen elöregszik, és meghal; Új testet már soha többé nem kaphattok!
Fecsegőlélek még értetlenebbül pislákolt, mint eddig valaha, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mi az a halál.
- Viszont ezért cserébe ide kell adnotok minden eddigi emléketeket! Ez minden kikötésem.
- Minden emlékünket? A csillagokról is? A repülésről is?...
- Mindet - mondta a Természet.
A lelkek zavartan néztek egymásra, létük során először éreztek félelmet;
féltek a bizonytalantól...
Mígnem egyszercsak megszólalt Fecsegőlélek:
- És mondd, Ó bölcs Természetanya! Meddig él egy ilyen "test"?
- Akár 70-80 évig is elél.
- 70-80 évig? Hah! De hisz az semmi! 70-80 év nem egy örökkévalóság! Én, történetesen már 27487 esztendős vagyok, és ehhez képest a 70-80 év gyerekjáték! - mondta Fecsegőlélek.
- Nos, hát legyen. Aki hajlandó nekem adni az emlékeit, az testet kap tőlem!
A lelkek még egy darabig zavartan toporogtak, majd vakmerőn előlépett Fecsegőlélek, és azt mondta: "Vállalom, hát legyen."

Ebben a pillanatban az Ég pereméről egy szivárvány nyúlt le a Földig, s Fecsegőlélek szélsebesen suhanni kezdett a Föld felé, egyre gyorsabban, és gyorsabban, egyre kirajzolódóbb testben; egyre kevesebb emlékkel... Ezelőtt számtalanszor leste a Földi lényeket; gyönyörködött az őzek csillogó tekintetében, az oroszlán bátorságán, a gazella kecsességén... és mire földet ért, egész elálmosodott a nagy utazástól. Három napig aludt,
majd csodálkozó tekintettel ébredt, éhesen, meztelenül, mégis álomszépen. Nem tudta hol van, és azt se, hogy ki Ő. Jelmezként nézett testére, gondosan szemügyre vette ujjait, melleit, mert Fecsegőlélek nőnek született. Gondos terepszemle után elindult Keresni. Nem Valakit, vagy Valamit, csak úgy: Akárkit, Akármit. Rövidesen találkotott is egy Lóval, aki történetesen éppen az a Ló volt, aki észlelte a lelkek csillaggá válását, és aki e percben épp füvet legelt.
Fecsegőlélek, bár maga se tudta miért, elkezdte legelni a füvet; de köztünk szólva, nem sok sikerrel. Nem ízlett neki.
- Hát Te meg miféle szerzet vagy? - nézett rá döbbenten a Ló.
- Nos, előbb mondja meg, kérem, hogy Maga kicsoda! Nem állok szóba idegenekkel.
- Nos, én Ló vagyok.
- Ó! vagy úgy! Míly meglepő véletlen, magam is az volnék! - mondta Fecsegőlélek, oly határozott hangon, hogy egy percre maga is elhitte.
- Ugyan, kérem! Már hogy lenne magácska Ló?! Legfeljebb egy csupasz kutya, vagy valami majomféleség lehet maga, de semmiképp sem Ló! Nem születhet csak úgy akárki Lónak!
Fecsegőlélek zavarbajött, életében talán először. Nem volt mit válaszolnia; de kisvártatva mégiscsak megjegyezte;
- Nos, talán igaza van! Nem lehetek Ló, hiszen Mi, csupaszkutyamajmok, sose érnénk be ilyen eleséggel, mint a fű. A viszontlátásra!
Majd ezzel a zárszóval elégedetten távozott.
Illetve... elégedetten, de éhesen, mert a semmiből jövő érzés csillapításra várt. Összerogyott egy fa alatt, hátát a fának támasztotta, majd nagyot sóhajtott. Ekkor váratlanul egy alma pottyant a fejére.
- Áu! - mondta Fecsegőlélek. - Ki volt az?!
De senki nem felelt; ellenben ott termett egy Nyúl, aki történetesen éppen az a Nyúl volt, aki észlelte a lelkek csillaggáválását, és aki e percben épp almára vágyott.
- Elnézését kérem, maga fura szerzet, hogy megzavarom! Megosztaná velem az almáját? - kérdezdte a Nyúl.
- Ó, természetesen. De mi az az alma?
- Nos, tudja, az egy ritka finom gyümölcs, amit Ön, e percben történetesen a kezében tart.
- Ó, vagy úgy! Ha Óhajtja, kedves...
- Nyúl. A nevem Nyúl, bár a barátaimnak inkább Nyuszi.
- Értem, Nyúl-Nyuszi. Nos, ha valóban olyan ízes ez az alma, és legalább kétszer olyan finom, mint a fű, akkor szíves örömest megosztom Önnel.
Ezzel lakomázni kezdtek a Nyúllal.
Fecsegőlélek sorsát a többi lélek figyelmesen leste; és próbáltak okulni a hibáiból, észbentartották, hogy a fű rosszízű, ellenben az almával, és hogy Ló, nem lehet akárki.
Egy idő után sorra elhatározták, hogy megpróbálkoznak ezzel a földi élettel, hiszen kalanddúsnak, és különlegesnek ígérkezett. A lelkek sorra testet öltöttek, és mosolyogva csúsztak le a szivárványon a Földig; de ők is mindent előről kezdtek, csakúgy, mint Fecsegőlélek, hiszen az emlékeiket a Természetanyának adták... Azóta is körbe-körbe jár a lelkek álarcosbálja, az emberi élet.

Ezzel a csillag meséje végére ért; Búcsút vettem a csillagtól, megköszötem a meséjét, és meglepődve láttam, hogy a Nap is álmosan nyújtózkodott, ébredezett a dombok mögött, egy pillanatra egy szivárvány is felvillant, de olyan fáradt voltam, hogy azon nyomban mély álomba zuhantam. Másnap éjjelig aludtam, s csak ébredtem fel, szaladtam is az erkélyre,

kerestem a lilaköntösű, levendulaillatú, ráncos csillagomat, de soha többé nem láttam.

Talán nem is csillag volt, hanem a legöregebb Lélek...

[soman]

1
2
5

[blue]

1
3
4

[piroman]

3
2
5

[Julianna]

1
5
6

[erda]

1
3
5

[zsuka49]

2
3
5

[Jodieline]

1
3
5

[LEKA]

2
4
5