Próbaképpen egy próza versenyt is elindítunk a héten.
Volt már itt ennek is hagyománya, most egy kicsit megváltoztatott feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.
A részvételi feltételek a következők.
Hasonlóan az Anonim versversenyhez, Anna1955 moderátornak küldjétek el a műveket hétfőtől csütörtökig.
A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.
Nincs megadott téma, bármiről írhattok.
A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.
Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játsszatok velünk itt is aktívan.
Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.
Mindent bele....
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 6:00), összesen 1 alkalommal
Kisgyerekként imádtam lesi télen a madarakat. A verebeket, széncinegéket, a zöldikéket, amint buzgón szórták szét a fa alatt a hóra a szotyihéjat.
Nagymamáék – akkor még náluk laktunk – konyhaablaka előtt volt a meggyfa, tökéletes rálátással az ágára felakasztott etetőre, amit papával közösen barkácsoltunk. Volt neki még „fellépője” is, amire a madár leszállhatott, mielőtt beszökkent az etetőbe eleségért. Óvatosan figyeltem a függöny mögül a kis borzasokat, hogy el ne riasszam őket, mert elég volt egy függönylibbenés és máris elijedtek.
Később aztán sokkal jobb helyet találtam a leselkedésre. A fa melletti nagy, limlomos-farakásos kamraféleséget hullámlemezes tető fedte, eléje egy jókora ponyva volt fellógatva, eltakarva tartalmát a kíváncsi szemek elől. Ezen az ósdi, öreg ponyván már volt egy-két hasadás, az idő vasfoga bizony nem kímélte. Becipeltem hát mögé az udvari hokedlit, rácsücsültem, az egyik kisebb réshez odanyomtam az arcom, remekül lehetett lesni így az tél éhes kolduskáit. Sőt, a szomszéd bácsitól kapott összecsukható „gukkerral” még élvezetesebb volt a dolog, igaz, egy kicsit tovább kellett szakítani a meglévő repedést. A ponyva elfedett, a madárkák nem láttak, én pedig szabadon tanulmányozhattam őket, amíg már kis híján oda nem fagytam a hokedlire mozdulatlan üldögélés során.
Egyik este aztán kitaláltam, hogy látni már eleget láttam, szeretnék egy ilyen kis madarat megsimogatni. Ó, én balga. Erős kartonból ajtót szereltem hát az etetőre, és egy zsineget kötöttem rá. Elvezettem úgy az ágak között egészen a ponyvához, hogy egyetlen mozdulatra becsukta az ajtót, ha megrántottam. Az a sok Tom és Jerry! Onnan vettem az ötletet.
Az etető-csapda készen állt, beültem a leshelyre és vártam. Aznap mintha nem lettek volna éhesek a madarak, a fát nem rohamozta meg a szokásos madárraj. Ültem hát, csak ültem és vártam.
Már kezdett sötétedni, amikor végre az ágra leszállt a leendő áldozat. Remegett a zsinórt tartó kezem, a szívem a torkomban dobogott, vajon sikerül –e? A mit sem sejtő kis cinke pedig körülnézett, – mint a jól nevelt gyerek a zebrán való átkelés előtt – jobbra is, balra is, és beugrott az etetőbe. Én megrántottam a zsinórt…és megvolt! Megfogtam!
Óvatosan másztam elő, folyamatosan feszesen tartva a zsinórt, nehogy elengedjen az ajtó.
Felmásztam az előre odakészített székre. Óvatosan bekukkantottam az ajtócskán. És ott volt. Ott kuporgott benn a kicsi cinke a sarokban, és csak nézett rám fekete gombszemecskéivel. Olyan szép volt. És olyan rémült. Mellénykéje szaporán járt fel-le, ahogy pihegett az ijedtségtől. Benyúltam a kezemmel, hogy megfogjam, a madárka pedig megtalálta az egyetlen szabadon hagyott rést, és huss! – már ott sem volt. Kiröppent. Elmenekült.
Elszontyolodtam. „Legalább megsimogathattam volna, akkor talán látja, hogy nem akarom bántani!” – gondoltam naivan. De hát honnan is tudhatta volna, hogy mit akarok tőle? A helyébe képzeltem magam, szegény csak valami hatalmas polipszerű nyúlványt láthatott felé mászni az etetőben – az én kezemet. Lelkiismeret-furdalástól hajtva leszereltem a kartonajtót, ismét madáretető lett a madáretető. Besötétedett, bementem hát vacsorázni. De valami nem hagyott nyugodni. Szemem előtt újra és újra láttam az ijedt cinegemadár fekete szemeit. Olyan szemrehányónak láttam őket, hiszen mekkorát csalódhatott szegény. Csúnyán becsapták: eleségért jött, ehelyett rázárult az életet jelentő éléskamra ajtaja, rút csapda lett belőle. Szégyelltem magam, akkor már nagyon, gyanúsan csöndes voltam aznap este. Az ágyban szipogva arra gondoltam, hogy biztosan sok madárka jön még élelemért a mi etetőnkbe, de az az egy cinege, az én kis cinegém már soha nem fog visszajönni.
Jó lecke volt, ami mai napig eszembe jut. Azért, hogy figyelmeztessen, akkor szereted a legjobban a madarakat, ha nem zavarod őket. Ha meghagyod nekik a szabadságot, és csak messziről, csendben, áhítattal figyeled, ahogy élnek, táplálkoznak, fiókát nevelnek.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:51), összesen 1 alkalommal
A mai kor embere génjeiben hordozza a természet szeretetét. Ez a vonzódás még azokból az időkből származik, amikor a barlang mélyén, pattogó tűz fényénél hallgatta az erdő állatainak minden zsivaját, vagy erdőn-mezőn barangolva, élelmet keresve köszöntötte ismerősként az őt simogató növényeket.
Nem véletlen tehát, hogy lakásunkban növényeket nevelünk, vagy négylábú, szárnyas, vízben élő állatokkal vesszük körül magunkat. Különösen igaz ez akkor, ha valaki egy panellakásnak nevezett barlang ötödik, záró szintjén él.
Történt, hogy a télen, mikor dörömböltek a mínuszok és az embereknek még a lelke is fázott, a lakás úrnője az erkélyen asztalt terített az éhes égi vándorok részére. Mivel lakásunk erkélye a szomszéd tányérja helyett egy takaros, de zsebkendőnyi erdőre néz, ezért jöttek is a korgó begyű jövevények szép számmal. Rigók, verebek, meg ki tudja mely népség képviselői lakmároztak a jó falatokból. Ha már melegebb toll ruhát nem is tudtunk nekik adni, legalább éhüket csillapították. Meg az is vezérelt bennünket, hogy akkor kétéves, Szabolcs nevű trónörökösünk orrát az erkélyajtóhoz nyomva ismerkedhetett a lakás melegéből a kis éhenkórászokkal.
Elmúlt a hosszú, hideg tél és kicselezve a tavaszt, egyből beköszöntött a rekkenő nyár. Az emberről lekerült a meleg ruha, az erkélyen kiürült a madarak terülj-terülj asztala.
A nyitott erkélyajtó éjszakánként alig-alig adott enyhet e fortyogó beton katlanban.
Először fel sem tűnt, hogy valami megváltozott körülöttünk attól kezdve, hogy a forróság miatt 'erkély-ajtót' nyitottunk a kinti világra. Csak néhány nap múlva kezdett tudatosodni az a tény, hogy hajnalonként, mikor a Nap úrfi is csak ébredezik valahol a messzi távolban és az éj sötétje szürkére váltja pizsamáját, rendszeresen megjelent egy rigó az erkély korlátján. Aki természetben lakik, ismeri az erdő rendjét. Előbb egy-kettő madár elkezdi trilláját, majd ébredésük után a többiek is csatlakoznák hozzájuk. Erkélyünkön karmesterünk az elsők között zendít rá hajnali énekére és szólamát követi az erdő többi madara. És ebből csodálatos madár fütty szimfónia kerekedik ki, ahol a vezér dalnok megadja a hangot, és a beton dzsungel kellős közepén megőrzött pici való világ többi lakója csatlakozik hozzá. A dallam minden reggel más, de a zenekar tagjai tudják a dolgukat, és követik vezetőjük művészetét.
És milyen az ember? Az első napokban bosszúsan vettem tudomásul, hogy madárszimfóniára muszáj ébrednem. Ilyen korai órában még igencsak kívánatos a pihe-puha ágyikó. Nem beszélve arról a tényről, hogy néhány méterre, a nyitott erkélyajtó másik oldalán egy igen csak pontos kis ébresztő óra adja tudtomra hogy az élet már elkezdődött és a világrendje az, hogy az ember is csatlakozzon e korai ébresztőhöz.
Bosszúságom azóta elmúlt. Inkább figyelem, hogy naponta milyen új dallammal szólítja sok-sok társát a vezető muzsikus közös zenélésre. Ha értenék a madarak nyelvén, biztos, hogy lekottáznám ezt a muzsikát és lefordítanám az emberek nyelvére. Nagyon szép zenemű kerekedhetne ki belőle.
Mivel ehhez nem értek, így marad az, hogy a beton dzsungel közepén legalább néhány percre újra a természet részesének érezhetem magam és gondolatban azzal a távoli ősömmel találkozom, aki valaha abban a barlangban hallgatta az éjszaka neszeit.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:52), összesen 1 alkalommal
1944. Háború, gyermekkorom. Ősz, vagy tavasz lehetett? Nem tudom. Hideg volt, azt tudom...
A barátságtalan időt dörgés, robbanás, golyók süvítése kísérte. Még nem értettem az életet, de a halálra már ráéreztem.
Tatabányán a vasút utcában laktunk, nem messze a piac-tértől. Innen járt be gyalog
Apám, az erőműbe dolgozni. Már csak a bányák miatt vagyunk üzemben egy géppel, mert elöntené őket a víz, –mondta Anyámnak –, aki vitatkozott vele, hogy miért kell neki egyedül dolgozni!? Nem egyedül megyek. Még vagyunk néhányan, bár már egyre kevesebben. Már nem sokáig bírjuk erővel. De jön az Imre is, tudod itt szemben laknak az út túlsó felén, nem régen költöztek ide.
Így teltek a napok…Két nővérem és én soványka, sápadt gyerekek voltunk. Kimenni nem volt szabad a belövések miatt. Bújtunk, mint riadt állatok, nem értve a történéseket.
Apám mikor munkába indult, –a sötét szobában, amit csak a konyhából beszűrődő lámpa fénye világított meg kissé – végig ment az ágyak között, megnézett bennünket. Hozzám érve; fogadj szót Anyádnak, súgta sejtve, hogy nem alszom. Aztán suttogás a konyhában
Mikor hallottam a konyhaajtót csukódni, kiugrottam az ágyból, ki a konyhába. A konyhaajtó melletti kisablak függönyét kissé félre húzva, láttam még Apám, amint ötlépésnyi előtéren át odaér a kiskapuhoz, kilép rajta, balra elindul. Imre! –Kiáltott fojtott hangon – indulok!
A szemközti ház konyhájában is égett a lámpa, kivilágítva kissé. A kertkapuban Imre állt, feleségével szorosan összeölelkezve, mint ha egymásba akartak volna olvadni. Benne a féltés a szeretet ötvözetével. Nem beszéltek álltak, mint ha szobrok lettek volna. Őket néztem a képet, és beléjük szerettem. Aztán elszakadtak egymástól. Szaladt Imre az Apám után a korom sötétbe. Az utcán nem égtek a lámpák a sötétítés miatt. Elemlámpájának fénye néha fölvillant, tele fröcskölve a járdát, az utat, az árkot. Aztán csak a sötét, sötét…
A konyha kövén álltam dermedt, remegő lábakkal.
Futás az ágyba, beburkolóztam a dunnába. Hogy, hogy nem de mosollyal a számon tudtam újra elaludni. Anyám meg másnap szóvá tette, hogy megfagysz ezen a hideg kövön! Még megfázol nekem…Aztán meg szaladsz be az ágyba a koszos lábaddal. Na ezt vitattam, mert, mint mondtam, a belépőn mindig letörülöm a lábam, mikor bemegyek a szobába. Letörülöd, letörülöd, zsörtölődött velem.
Egyik reggel hallom, hogy Anyám azt mondja Apámnak; Te Jani! Ez a gyerek minden reggel nézi, ahogy …..észrevetted? Hát persze…….csak……(fél szavak, nem értem)
Történt, hogy Apám csukja a konyhaajtót, szaladok a kisablakhoz és az ablak alatt leterítve rongy volt, „hogy ne fagyjon el a lábam”. Apu, vagy Anyu tette oda ma sem tudom. Imre és felesége akkor is ott állt, egymásba olvadó ölelkezéssel. Elnéztem volna őket még tovább is, de futás, elemlámpa, trapp-trapp, aztán csak a sötét…
Dél lehetett. Apám szokatlanul korán jött haza. Örömmel szaladtam hozzá, mesélj! Mondtam, mert olyanokat, de olyan szépeket tudott mesélni…De a további szavak ráfagytak a számra. Arca sápadt volt. Lefejtett magáról…Anyámmal sugdolóztak…
… szipogás, te jó Isten, hogy történt? Apám intett, hogy majd később. Kinéztem az ablakon. A szemközti házba idegen emberek mentek be, jöttek ki. Négy ember hordágyon hozott valakit, (később tudtam meg, hogy Imre volt az) bevitték a lakásba.
Komor kapkodó mozdulatok…majd hangos sikolyok, sírás. Anyám is sírt. Mindig vele sírtam, most még nem fogtam fel, hogy miért, csak hulltak a könnyeim megállíthatatlanul.
Nővéreim is ott álltak. Menjetek be a szobába, mondta Apám ellentmondást nem tűrő hangon. Ijedten rebbentünk. Nővéreim vigasztalni próbáltak, hogy ne sírj! Gyere, dominózunk. (Annak előtte semmi féle könyörgésemre ezt nem voltak hajlandók játszani velem)
Anyu és Apu is bejött. Mi van ezzel a gyerekkel? Hiszen nem is ismerhette őket igazán. Te megmondtad neki? De Anyám a fejét ingatta, hogy Ő nem szólt senkinek sem.
Kiszöktem a konyhába. Láttam, hogy egy ember jött sietős léptekkel, kezében furcsa alakú táskával. Bement a lakásba. Nem sokára kijött, több emberrel beszélt, majd széttárta a kezét, mint egy mutatva, hogy Ő már itt nem tehet semmit.
Most értettem meg mindent. Eltántorodtam az ablaktól és hangos sírás tört ki rajtam. Még órák múlva is folyt a könnyem, zokogtam. Estére belázasodtam. Torkomban olyan görcs volt, ami megakadályozta Anyám minden igyekezetét, hogy teát itasson velem. Csak arra emlékszem, hogy sürögtek-forogtak körülöttem. Jött a furcsa táskás, hideg vasát a hátamra tette. Csóválta a fejét; Semmi baja. Nem értem, nem értem…Piros a torka…Fáj valamid?
Nem tudom hány nap telt el mire úgy, ahogy rendbe jöttem.
Apám temetésre készült…én is menni akarok kiabáltam, én is megyek! De Apám nem engedett. Még csak az hiányozna, hogy megint megfázz, talán még lázad is van, tapogatott meg, pedig már nem volt lázam.
Órák, napok teltek egymás után...
Apám munkába ment. Hallottam, hogy csukódik a konyha- ajtó. Kiszaladtam a kisablakhoz. Átnéztem a szomszéd házhoz. A konyhában ott is felgyulladt a villany–mint egy megszokásból –de nem jött ki senki a kiskapuhoz…
Nem tudták miért sírtam olyan keservesen, még Apám sem. Azt az egymásba olvadó féltést és szeretetet sirattam, amit már soha-soha többé nem látok,
azt, azt az ölelést…
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:53), összesen 1 alkalommal
Lassan simogatja kezem újra és újra ezt a lágy, hullámos, ősz hajat. S közben elnézem, milyen nyugodt most arca, vonásai kisimultak, mintha érezné, hogy érintem. Hol járhatsz, mit álmodhatsz Édesem? Ösztönösen megszorítom kezét, azt a mindig meleg, biztonságot adót: mintha kissé hidegebb lenne. Vagy talán csak én képzelődök? Megérintem szemét: hátha, hátha mégis felébred, szeretném, ha rám nézne, bár jól alszik, de vágyom jelenlétére. S lassanként ébredezik, gyönyörű zöldesbarna szeme rám tekint, hirtelen nem is ismer meg. De igen, csak egyenlőre nem beszél még. Bátorítóan rámosolygok, s ez megtöri a jeget: felébred. Már jó fél órája üldögélek így csöndesen mellette, s várom ezt a másodpercet.
- Te vagy az? - kérdi halkan.
- Hát persze, Benned gyönyörködöm....
Egy pillanatra mintha mosoly járná át arcát. De csak egy pillanatra, ahogy mindjobban magához tér, észreveszi hol is van. Már hónapok óta tart ez a küzdelem, Élet-halál harca ez, csak mi nem tudjuk.
- Haza szeretnék menni! Kérlek, ne hagyj itt, kérlek, csak öt percre, de szeretnék otthon lenni!
Ha tudná, hogy alig tudom könnyeimet visszatartani. Ha tudná, mennyire várom én, hogy végre velünk legyen. Erősnek kell lenni, nem szabad mutatni, mi játszódik le bennem.
- Most még nem lehet, ugye tudod.... Kérlek, légy türelmes.... Minden rád vár otthon, a ház, a terasz - felvirágoztam Neked -, a fák és virágok - , Neked ültettem az erős paprikát.... Csak egy kicsit várj még, kérlek - csak egy kicsit...
De mintha nem is hallaná szavamat... Mintha valaki mással beszélne, valaki másra figyelne olyan feszült arccal.
- Meglátod, meglátod, hogy el tudok menni, mondja, kiáltja szinte maga elé. Gyenge - régen izmoktól erős - karjával megragadja a fölötte levő kapaszkodót és felhúzza magát.
- Istenem, oh Istenem: szabadíts meg kérlek, szabadíts meg ezektől a bilincsektől!
de már vissza is esik, nincs ereje.
Mint egy bátortalan kisgyerek, úgy tekint rám fáradt szeme. Nem is kellene, hogy mondja, mert értem szavak nélkül is:
- Most mit tegyek?
- Nyugodj meg és pihenj... Meglátod, minden jó lesz, meggyógyulsz. Meglátod, mindjárt hazajöhetsz. Ne félj, ne félj, minden jóra fordul. Csak most pihenj, mert attól gyógyulsz meg.
Lassan megnyugszik, s csak néz rám ez a gyönyörű szempár, csak néz, míg be nem csukódik újra. S mintha már én sem a kórházi szobában ülnék, mintha az idő visszamenne, én is ébren álmodok:
...Vasárnap délután van, s a nap, ragyogóan süt. Mindenki pihen, én is a magam módján. Énekelek, s átjárják a házat a szomorú sorok:
" Haza vágyom, én az Atyai házhoz, az Atyának hű szívéhez.
Nem tartozom már e zajos Világhoz, vágyom mennyei békére.
Utamon jártam ezer kívánsággal, de hazatérni, ez a legfőbb vágyam.
Szívemnek csak egy óhaja vagyon: haza vágyom"
Mennyire szerettem ezt az éneket, s mennyire vágytam haza. A földi hazába. Érezte vajon, hogy erre gondolok?...
Ne menj el, ne hagyj el kérlek! Nem vágyom már sehová, csak Hozzád. Maradj velünk, kérlek, maradj mindig velünk.
Többet már nem hallom hangját. Naponként meglátogatom, s simogatom gyönyörű, hullámos haját.
Már nem simogathatom. Majd csak ha én is hazatérek.
Az igazi otthonba.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:55), összesen 1 alkalommal
Már elpirultak az utolsó levelek a tengerparti liget fáin. Erősen csipkedi a szél a környéket, s beleakad sapkámba. Nagyon előnyös a néhány napja vásárolt tréningcipőm, hiszen magas szárán így nem kandikál be a nagyjából 5-6 centis levéltenger. Tétován próbálkozik az őszi köddel a sarki lámpa fénye, de csak nehezen sikerül észre vétetni magát. A máskor morzsákért bóklászó galambok is korán elültek, mint a csirkék télidőben.
Edit Piaf - cigarettán edzett dallama – recseg át a sarki vendéglő résnyire nyitott ablakán, amikor átvágva a parkot elérem az utca elejét.
„Padam, padam...”
Határozottak lépteim, talán csak a gondolataim bizonytalankodnak, amikor kopogtatok a hatalmas ajtó ósdi kopogtatóján. Csend. Erősen szorongatom a virágcsokrot a hátam mögött, és még egyszer megnézem a címet. Via Budella 11. Nem tévedtem. Már éppen emelném újra a kezem, amikor halk matatást észlelek a hatalmas kapu túloldalán. Egy szempár jelenik meg a kukucskálón. Női szempár:
- Buona siera, signorina!
- Buona siera – jön a kissé rekedtes válasz, ami oly ismerős, annyira jellegzetes, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy Ő az. Annuska, aki életemben először „Fiatal úr”-nak szólított.
- Csókolom Annuska! - próbálom leleplezni magam, hogy ne kelljen szegényes olasz tudásomat megmosolyogtatnom.
- Ön magyar? De ki maga, honnét tudja a nevem? - csuklik el az asszonyság hangja a túloldalról. Majd szétesik a fejem az izgalomtól. Lassú matatás, kulcscsörgés, apró koppanás és lassan, nyikorgó vijjogással résnyire tárul az óriási kapu, majd megáll. Senki nem jön. Senki nem tárja tovább. Csend van. Nagy csend.
Annuska? Itt tetszik lenni? - kérdezem bele a résbe, ami alig nagyobb mint a tenyerem. Nem jön válasz. Tanácstalan vagyok, de lévén nyitva a kapu megtolom falusi szokás szerint, ugyanis a résnyire nyitott ajtó azt jelenti, hogy szabadon mehet a vendég. Nem nyílik tovább. Nem tudom beljebb tolni. Nem enged. - Annuska Drága! Én vagyok az! - Továbbra sem jön válasz. Megpróbálom erősebben beljebb tolni a régi stílusú, hatalmas monstrum kapuszerkezetet, de ismét csak néhány millimétert sikerül. Hevesen ver a szívem! Rosszat sejtve próbálok bekémlelni a résen, de csak nem akar sikerülni. Túl kicsi a hely. Egy véletlen pillanatban a kockakövezetre téved tekintetem, s a lélegzetem is elakad. Egy kéz sziluettjét vélem felfedezni a hideg kövön. A résbe teszem lábam, hogy ne tudjon becsukódni, és térdre ereszkedve benyúlok. Ki tudom tapintani. Valóban egy kéz! Puha, sima és jéghideg. Iszonyú gyorsasággal próbálom úgy igazítani csuklómat, hogy ki tudjam tapintani a pulzusát. Lehetetlennek tűnik a feladat. Préselem, túrom beljebb a kézfejem, észre sem veszem, hogy húsig hatol belém a rézszegély éle. Teljes erőmmel próbálkozom. Óriási megkönnyebbülés a következő pillanat, bejutott a résen a csuklóm majd az alkarom is. Ez sem jó. A fenébe! Most meg visszafelé kell küzdenem mert nem érem el a selymes kéz pulzusát. Újabb erőfeszítés. Sikerül. Alig kivehető, de lüktet. Minden erőmet összeszedem a további szélesítéshez.
- Annuska! Tartson ki! Drága Annuska! Mindjárt! - már a vállam is bent van. Ezzel felgyorsulnak az mozdulatok, hiszen sikerült elérnem a vállát, így próbálom odébb tolni az fekvő testet. A bal vállammal az ajtót nyomom, a lehetetlen pozícióban lévő jobb kezemmel pedig sikerül átfordítanom a tehetetlen testet. A következő pillanatban már bent vagyok. Gyorsan kapom a karomba és rohanok. Nem tudom hová, de rohanok. Be az ajtón, aztán egy újabb ajtó, majd még egy, amikor végre egy heverőt találok. Ráfektetem. Közben bezáródik utánunk az ajtó és ellepi a szobát a sötétség. A nyakán tapintom az ütőeret. Ver. Összevissza, de ver. A nyakig gombolt blúzt kiengedem, és újra rohanok. Nagyon nehezen haladok a korom sötétben, átbukdácsolok néhány széken, míg egy újabb ajtó után villanykapcsolóra akadok, és a fürdőszobára. Törölköző, fogmosó pohárba víz. Rohanás! Ellocsogtatom a javát, de sietnem kell. Jobb a helyzet, mert a hátulról beszűrődő fényben már látok is valamit. A törölközővel áttörlöm az arcot, majd a tarkójára teszem, és egy cseppnyi vizet teszek az ajkára. Nem reagál. Megtörölöm ajkam. Fújok. A törölközőt a szívére teszem és nyomok két ritmust. Újabb fújás, újabb nyomás. A harmadikra, tán negyedikre egy csendes „Jaj” a válasz, és egy hatalmas sóhaj. Szétvet az öröm. Lélegzik.
Már egy órája lehetek az idegen lakásban. Megtaláltam a kapcsolót az íróasztalon, így már nem sötétben ülök a fotelben. Egy gyönyörű, hatalmas képet nézek a szemközti falon. Egy fiatal lány képe. Gyönyörű. Szőke fürtjei annyira eredetiek, hogy szeretném megsimogatni. Apró kezének íve olyan gyöngéd, hogy szeretném tenyerembe venni melegségét, s száján a huncutkás mosolyt pedig azonnal megcsókolnám. Teljesen átjárja mindenem az ismerős arc, a valóságos angyalarc, és már teljes erőből szaggatja is a valóság mindenem. Közel állok a bőgéshez.
- Maga az? - hallatszik a hátam mögül, a csendet is alig áttörő leheletnyi hang. - Maga az? Tényleg, Fiatalúr? - felugrok és a heverőhöz sietek.
- Én bizony! Nagyon megijesztett Annuska! - szeretne felkelni, de nem engedem, szigorral parancsolom vissza az ágyra, és letörölve szeme sarkán a könnycseppeket, átölelem. Zokog. Nyugtatnom kell. Babusgatom, mint egy gyermeket. Nem tud szólni, csak sír. Én sem, mert bőgök.
- Már négy éve – sóhajtja a könnycseppek közé. - Már négy éve, hogy nincs, de a te kis feszületed vele volt.
Két napot töltöttem egy idegen házban, egy idegen világban, mert ennyi adatott meg, hogy többet tudjak meg valamiről, hogy saját fülemmel hallhassak valakiről, aki oly fiatalon vált angyalból angyallá.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:56), összesen 1 alkalommal
Mozgalmas hét ez. Legalább 4-5 fontosnak vélt értekezlet, néhány rangos esemény a mindenrendben és a köpködős fajtából, de a sport is megmozgatja a szem és idegfeszítő izmokat. Mária-napokkal incselkednek a virágok, és rendesen meglapítja a pénztárcát a néhány – elengedhetetlen – házkarbantartási munka.
Egy nem annyira cicomázott utcai rendezvényre sietek, mert - a gondos tervező munkának köszönhetően – egy fia parkoló sincs a környéken. Késésben vagyok, sietnem kell. Egy szál rózsa tüskétlenített szárát szorongatom. Körülöttem - ide-oda – rohanó emberek, legtöbbjük a maga vackába merülve sétál, ballag, megy, siet, rohan. Nem. Mégsem. Egy fekete ruhás, idős néni – apró botrásegítéssel, a gondoktól kissé már görnyedt háttal tűnik fel a sarkon meggondolt léptekkel – olyan öt lépésenkénti pihenő beiktatásával, no és az én ezerre fokozott sietségemmel összevetve – nagy sebességgel halad felém. Szépen, gondosra van vasalva sötét ruhája, frissen keményítettnek tűnik köténye, a kendője viszont – a délutáni melegnek köszönhetően – renyhére van engedve, szabaddá téve az évekbe kopott arcát. Jé!
- Csókolom Mariska néni!
- Szevasz apukám! Alig ismerlek meg, annyira meghíztál.
- Hogy tetszik lenni Mariska néni?
- Elvagyok, csak messzi jöttek a gyerekek, meg az unokák!
- Nem baj az Mariska néni. Ma már ott a kocsi bepattannak, máris megoldódik a távolság.
- Igaz-igaz, de hát annyira el vannak foglalva szegények.
- Hová tetszik ballagni, mert egy fél óra múlva indulok vissza, és hazaviszem Mariska néni?
- Jaj! Dehogy tudok még én akkor haza menni. Megyek az unokáért az iskolába. Utána meg... Jaj! Már kifecsegem előre, de biztos meg is köszöntenek. És az nagyon jó – mondja huncutkásra görbítve szája sarkán a mosolyt.
- Isten éltesse Mariska néni! - húzom elő a hátam mögül a teljesen más alkalomra szánt rózsát.
- Ne bomolj már fiam! - szégyenlősködik viruló arccal, és a szemét le sem tudja venni a bíbor virágról. Két hatalmas, cuppanósat is odanyomok a puha ráncok közé.
- Majd jövök Mariska néni a télen, aztán tovább beszélgetünk a régi dolgokról is, de most sietnem kell!
- Meg kell azt még élni is apukám! Köszönöm a virágot! Isten veled!
- Csókolom Mariska néni!
Még nagyobb sebességre kell kapcsolnom. Már nincs csak egy perc. Remélem nem csak én kések, hanem Pest is elég messzi van. Fokozom a tempót a virágboltig.
- Kérek egy szál rózsát!
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:57), összesen 1 alkalommal
Utazom a vonaton suliból hazafelé. Minthogy a második megállónál leszáll majd’ minden fülketársam, kettesben maradok a szemben ülő leányzóval. Tavasz vége lévén szűk miniszoknyát visel, és fehér blúzt, amelyiken felső két gombja ki van gombolva.. A harmadikat is csak a lélek tartja, de szerintem az egész blúz legszívesebben visítana, annyira feszül, szívesen ugrana le inkább a felsőtestről. Megunom a jegyzetek bújását, bedobom őket a táskába. Agyam leszívva, így csak bambán nézek magam elé, ha pontosan meg akarom határozni, merre: hát akkor a leányzó szoknyája alá és lábai közé.
Nem kell sok időnek eltelnie, mire felfogom, mit is látok. A lányon - aki olyan bátor módon belátást enged a combjai közé – nincsen bugyi.
Ismerem én kérem a bugyifajtákat előző barátnőim révén.
Van a vitorlavászon (szexhez nem ajánlott, nálam fél perc alatt kókadást okoz, ha meglátom, de általában nincs jelentősége. Mert a legtöbb lány ezt a nehéz napokon használja, amikor úgysincs lehetősége a rohamhuszárnak bevenni az erődítményt.)
Van a francia bugyi (eggyel jobb, mint az előző, főleg, ha csipke), a kis-csipke bugyi, a hálós bugyi (anyagában erősen hasonlít a szúnyoghálóhoz), tanga bugyi, a pánt-bugyi (én csak vágatból kiműtendő bugyinak hívom) az alig-bugyi stb. De akárhogy is meresztem a szemem, hogy felfedezzem a fehérneműipar egy esetleges újabb huncut remekét – hiába. A lányon – bátran kijelenthetem- nincs bugyi. Ej, angyalom, hát ennyire siettél a vonathoz?
A kis dög észreveszi, mit nézek és még jobban szétterpeszt. Ekkor indul le szépen lassan egy izzadságcsepp a hátamon.. Ez több volt, mint egyértelmű jelzés. Semmi kétség, ez a leányzó itt velem szemben azt akarja, hogy megdugjam. Jól van, jól van, nem vagyok én hülye gyerek, olvasok én a jelekből! Főként, miután mindketten az elhúzós fülkeajtó fölötti zárópecekre pillantottunk. Átgondolom helyzetünket: kaller most ment el, jó ideig nem jön vissza. Fülkeajtó bezár, zöld függöny el. A leányzó ugyanabban a hanyag pozícióban ül tovább, a legkevésbé sem diszkrét terpeszben. Száját beharapja és mosolyog rám. Két kezemmel a térdére támaszkodom és először a szemébe, majd a dekoltázsába nézek. Végül úgy csapunk le egymásra mint az éhes sasok. Semmi kis finomkodás, női előjátékolás. Akkora lendülettel állunk neki a dolognak, hogy attól tartok, a vonatvezető megérzi, hogy valami tologatja (vagy inkább toszogatja?) visszafelé a vonatot. Szinte belepréselem a lányt az ülésbe, aminek háttámlája olyan furfangos módon van megcsinálva, - aki utazik, az tudja – hogy egyetlen mozdulattal akár fekhellyé is alakítható. Amilyen hévvel lökdössük egymást, majdhogynem másodpercenként változtatunk a bútorzaton: ágy, fotel, ágy, fotel, ágy, fotel. Kis partnernőmnek olyan pajkos a fantáziája, hogy amint sűrűsödnek a vasúti átjárók, ragaszkodik hozzá, hogy az elhúzott függöny alatt kidugja a lábát és talpát az üvegre tapassza. Ugyanis igen felcsigázza a gondolat, hogy mit szólhatnak a várakozó autósok… Azt már nem engedem, hogy ugyanezt a folyosó felé is megtegye. Hullámzik ott a függöny így is eléggé, amikor annak döntve döngetem. Attól félek, kitörjük az üveget és szégyenszemre pucéran esünk ki az átjáróba az esetlegesen ott álló utasok nagy megdöbbenésére, de nem. Legutoljára a kis gibbonom belekapaszkodik a csomagtartó rácsaiba és lábait a derekam köré fonva tekergőzik, mint egy kígyó. A zöld kárpitú ülések, a zöld függöny és a csomagtartóról lógó, rám fonódó istennőtől olyan érzésem van, mintha a dzsungelben lennénk és én lennék Tarzan, aki épp buzgón műveli meg asszonyát, Jane-t. Nagyon szívesen el is eresztenék már egy igazi, öblös tarzani kéjüvöltést, ha nem tartanék attól, hogy meghallják. Nem így partnernőm, aki teli torokból sikítja világgá, hogy mindjárt jó neki, mindjárt…, mindjárt..., MOST!!!!!! - immáron harmadszorra. És közben olyan tekergőzéseket végez, hogy érzem, hogy én is mindjárt…, mindjárt…
Hogy a MINDJÁRT-ból mégsem lett MOST, annak az az idős bácsi az oka, aki megkopogtatja a vállam és bocsánatkérőn néz – nyilván nem túl értelmes arckifejezést produkáló – ábrázatomba.
- Ébresztő, ébresztő, fiatalember! Komáromban vagyunk! Maga itt szokott leszállni, nem?
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:58), összesen 1 alkalommal
Velem szemben ült. Én a pult mögött, Ő a pult előtt. Türelmesen várt addig, amig kerestem a könyvet. Már régen szerette volna kikölcsönözni, azonban egy hanyag olvasó miatt , aki nem hozta a könyvet vissza időben, nem tudtuk a fiatalember igényét kielégíteni. Most nagy öröm érte őt, beregisztráltam és átnyújtottam neki a régen várt olvasnivalót. Közben egymásra pillantottunk. Tekintetünk mintha közölni akart volna valamit. Talán felesleges volt ezt tennem, de közöltem vele, hogy időben hozza vissza a könyvet, mert a következő olvasó várni fogja, hogy kikölcsönözhesse. Úgy éreztem a fiatalember mintha megörült volna annak, hogy nem búcsú szóval fejeződik be a társalgásunk. Elmondta, hogy első osztályos kora óta jár könyvtárba és a határidőket mindig betartotta. Áttértünk egyéb kérdésekre is. A beszélgetés elhúzódott egészen a záróráig. Nagyon megnyerő egyéniség. Jóképű. Széles, férfias vállak. Könnyen el tudna csábítani. Azonnal igennel válaszoltam, mikor megkérdezte, hogy holnap szombaton elmennék-e vele moziba.
És valami belém nyílalt, mikor János (mert így hívták) felállt. Ez az ember csak ülő helyzetben az, akinek hittem. A lábai nagyon rövidek voltak. Emiatt nálam nem volt magasabb, 165 cm ! Én 20 centivel magasabbnak véltem. Észrevette a megdöbbenésemet. Nem tudtunk mit mondani egymásnak. Egy darabig csendben mentünk az utcán. Végül János megszólalt: „Hát nem futottál el tőlem?” - „Nem, nem, nem akartam elfutni”. - „Én ezt már többször átéltem”. És elkezdte mesélni az élete történetét, a keserűségeit a torz és rövid lábai miatt. Az, hogy kitűnő tanuló volt, hogy jeles mérnöki oklevelet szerzett, boldogságot nem jelentett számára. Őszinte társra még eddig nem lelt.
Az estét együtt töltöttük. Annyira megfogott engem János bölcsessége, embersége, nagy tudása, hogy teljesen mellékesnek kezdtem érezni a fogyatékosságát. Nem tudtam elfutni tőle. Később sem. Annak ellenére, hogy a szüleim próbáltak lebeszélni, hogy találkozzak vele.
Az életem megváltozott, én sem éreztem többé magányosnak magam. Már nem csak a könyveket bújtam. Volt kivel törődni, és velem is törődtek.
Kezembe került egy cikk, mikor böngésztem a könyvtári folyóiratokat. Egy orosz orvosprofesszorról írtak, aki végtagokat hosszabbít meg. Írtam is neki levelet, azután izgalommal vártam a választ. Akkor jött meg, mikor már nem is számítottam rá. Jánost felvették a várakozók listájára. Következtek a hosszú hónapok. Készültünk az útra, gyűjtöttük különböző eszközökkel a pénzt. És megérkezett az izgalmas pillanat, mikor János előtt nagy lehetőségek megnyílnak, hogy egyszer ő is normális lábakon állhat.
Külön regényt lehetne írni arról, mit éltünk át a gyógykezelés alatt idegen országban, milyen nagy fájdalmakon esett János át, és vele én is lelki fájdalmakon. Nagyon féltettem őt a kritikus napokon, féltem, hogy feladja és nem bírja véghez vinni. Nagyon szenvedett.
De egyszer megérkeztek azok a percek, mikor landolhattunk Ferihegyen és a rokonok örvendezve fogadtak bennünket. János majdnem egy fejjel magasabb volt nálam, magabiztosan lépkedett az új lábaival. Én csak boldogan mosolyogtam.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:58), összesen 1 alkalommal
Akkor úgy éreztem, ez a gyerek porig aláz engem, és csak nem akart az az idill megérkezni, amit anyám ígért nekem, meg a nőgyógyászom az az örökkön mosolygó, pénzsóvár szívtelen ember, meg amiről azokban a tucat kismama könyvekben olvastam, amikkel elhalmoztak, mikor kiderült, hogy a gyermek a szívem alá került. És amikor aztán ott álltam az örökkön bőgő gyerekkel a karomban a Laci előtt, és megkérdeztem tőle, hogy miért nevezte a leányt Kedvesnek, amikor az csak csúfot űz a nevéből is meg belőlem, akkor ő csak széttárta a karját, és hümmögött, hogy ő úgy gondolja, akit úgy szólítanak, hogy Kedves, az bizony kedves ember lesz, és majd meglátom, legyek türelemmel. Én akkor a soha rosszabb napokat nem látott valaha mesés, de most tragikusan lenőtt műkörmeimmel valahová arrafelé, az ablak irányába böktem, és mondtam: te Laci, én innen fogok kiugrani, meglátod, és a Kedvest itt hagyom neked, mert én nem vagyok való anyának, mert én nő vagyok, ahogy azt magad is tudod, és most nézz rám, és mond meg nekem, kit látsz az én helyemen? És Laci nem mozdult, csak nézett, nézte a kifestett szemem, a vállaimra szanaszét hullott hajam, meg azt ahogy a kétségbeesett dühtől zihál a tejtől duzzadt mellem, kezeim közt a bőgő gyerekkel, és azt mondta, hogy gyönyörű vagyok… mire én hangosan felzokogtam, és azzal fenyegetődztem, hogy azon nyomban megdöglök. És így történt, hogy Laci kivette a kezemből a lila fejű csomagot, az én egyetlen gyermekemet, aki már csak egy hatalmas száj volt, és minduntalan remegett a nyelve ahogy ordított, és ez a gyerek, a Kedves elhallgatott, és azon nyomban elaludt az apja kezében, és olyanná lett, mint az a pempörsz pelenkareklám bébi, amilyet terhesen álmodtam meg magamnak. Ahogy néztem ott a megnyugvó, szépülő gyereket, meg az apját a Lacit, és néztem magamat, ahogy azon a szép lábamon ott a felböfögött anyatej megfolyt pecsétekben, akkor felzokogtam, hogy immáron elvesztem én, mert nem rég még kövér voltam és terhes, most meg csak kövér vagyok, és látni sem bírom már a kismamaruhákat, de a többi meg nem jön fel, és az én parfümöm helyett tejszagot árasztok, de ez nem minden, mert akiért ez történt velem, az nem akar az én karjaimban olyan szépen megnyugodni, mint az imént, most az apja kezei közt. És akkor ott az utolsó napokra és a végzetre tudtam már csak gondolni. Mert a gyerek hallgatott, és aludt, és láttam, hogy ő tényleg kedves, de ez azért volt így, mert már nem az én karjaimban nyűglődött a szegény. Így történt, hogy az én Lacim mondja nekem, hogy: én megértelek téged, mert ez az első gyermekünk, és te az ő születését több mint tíz éve a gondolataidban forgattad, de megszoktad, hogy csak magadra volt gondod, és most megszületett a csoda, a Kedves, de a csoda nem mindig úgy fest, mint amit a képzelet arról magában hordott… És fogta az alvó gyereket, betette az ő tökéletes, hófehér, baldachinos kiságyába, és ott megláttam, hogy Laci mindet ért.
Tudtam, egy pillanat alatt, megértettem, hogy nem mehet ez így tovább, és akkor én odaálltam a mi hatalmas ovális nagytükrünk elé, és a fehérneműs fiókból kihúzott legszebb selyembugyimmal letöröltem a lábamról az anyatejes túrót, majd a tükörbe a képembe vágtam, és odavágtam magamnak, hogy na mi van te randa kurva, mit nézel, mi? Majd lekuporodtam a mi Kedvesünk tökéletes, hófehér, baldachinos kiságya mellé, és én egész éjjel ott virrasztottam, és hallgattam annak a szép gyermeknek a szuszogását.
Hat hónapos lehetett Kedves, amikor valami szörnyű és makacs nátha kezdte gyötörni őt, és én nem győztem a kis zsenge taknyot leszívni az orrából az orrszívó-porszívóval, ezzel a csodálatos találmánnyal, ami a leghatékonyabb eszköz erre a célra. Az volt ám a büszkeség netovábbja, amikor az én kis Kedvesem csak úgy tartotta azt a pici orrát a csőhöz, amikor leszívtam a drágát, és szót sem szólt, és még örömmel rukkapált. De éjszaka bajban voltam az orrszívó-porszívóval, mert hangos volt, és nem akartam, hogy a Laci egy éjjelen háromszor is ébredjen, ezért kitaláltam, hogy én fogom helyettesíteni a porszívót, és bekaptam a cső végét, és így magam képeztem már a vákuumot, és olyan tökéletesen működött, hogy jobb voltam, mint a porszívó. És annyira belefeledkeztem az én egyetlen angyalom ápolásába, hogy az én Lacimnak kellett rámszólnia, hogy harmadik napja viselem az ő kedvenc, kopottas pólóját éjjel és nappal. De boldog volt ő ettől a belefeledkezéstől, mert látta, hogy megbocsátottam a gyermeknek, és hagyom már, hogy szeressen, hogy szeretni tudjam. De nem csak úgy, hanem ő lett az életem.
Jött másnap a gyerekorvos, akinek olyanok a szemei mint egy okos macskának, pedig okos macska nincs, és azt mondta nekem távoztakor, hogy szívjam csak le a gyerek orrát, minél többször, és éjjel is, ha lehet. Mire mondtam neki, hogy mennyire szeretjük mi mind ezt az orrszívó-porszívót, csak az a bajunk vele, hogy nagyon hangos, főleg éjszaka. Igen, ez zavaró, mondta a gyerekorvos olyan tudományos töprengéssel, és az okos macskaszemeit forgatta, mire én kihúztam magam, és megmondtam, hogy a porszívót már be sem kapcsolom, hanem a gyerek orrát szájjal szívom le. Akkor ennek a mi gyerekorvosunknak elkerekedtek azok az okos szemei, és jó néhány másodpercig időzött rajtam a tekintete, majd nagyot bólintott felém, és azt mondta, hogy ez igen, és amikor őszinte elismeréssel elköszönt, még azt is hozzátette, hogy úgy látja, hogy a körzetében én vagyok a legelkötelezettebb anyuka!
És igen…
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 18 Hétfő 5:59), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
