A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.
Hasonlóan az Anonim versversenyhez, Anna1955 moderátornak küldjétek el a műveket hétfőtől csütörtökig.
A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.
Nincs megadott téma, bármiről írhattok.
A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.
Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.
Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.
Mindent bele....
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 24 Vas 23:51), összesen 1 alkalommal
Szervusztok! Marci vagyok. Besorolásomat tekintve: árva kiscica. Azért árva, mert Mucika az anyukám nem sokkal születésem után meghalt, tőle még azt is tudom, hogy fiúcica vagyok. Embernagypapám – Pocakgyuri -, emberbernagymamám – Fehérhaj -, gazdácskám – a Hétvégilány -, és embernagybátyám - Nagytalp. Ők rakták be egy dobozba - ami hasonlított a szülőszobára, csak nem volt olyan jól kibélelve, és betették a brungattyús nagyszeműbe. Szegény mama, már annyira odavolt, hogy meg sem próbált elszaladni, pedig ezeket a mozgó, sergő micsodákat nem cicáknak találták ki, az egyszer biztos. Rettenetes, amikor meg sem mozdítom a lábam, és minden szaladgál mellettem. Bele is lehet szédülni. Ezt onnét tudom, hogy a gazdácskám egyszer beültetett arra a nagy kényelmes fekhelyre és elindult. Tiszta erőből bele kellett engednem fegyverzetemet az ágyba, mert szégyen szemre majdnem legurultam róla. Aztán később a szemem is erősen összezártam, olyan gyorsan szaladgáltak az emberólak, meg a körömélesítők, akik egyébként teljesen némák. Illetve nem teljesen, mert néha suhognak, amikor az a valami felborzolja a szőrömet is.
No szóval. Ez az én családom. Illetve volt, meg nem is. No ezért is kezdtem ebbe a történetbe, hogy elmeséljem...
Szokás szerint költöttem a mamát, mert már megint nem igazán jött a kaja a nyunyón, pedig teljes erőből tapicskáltam a kezemmel, és sikerült őt féloldalra fordítanom is, így a súlyommal segíthettem volna magamon. Végigpróbáltam a fő- és tartalék nyunyókat is, de mindhiába. Sajnos néhány napja – amióta egy kis bunda rázástól már nem azonnal tanyázok el, és a hasamat is el tudom tartani attól a poros, hideg szagtalantól – mindennap ez ismétlődik. Ez rettenetesen nem jó a magamfajta kiscicának, mert teljesen fáj, hogy nincs semmi a pociban. Ezen sajnos a nyávicálás sem segít, csak még jobban megéhezik tőle a cicagyerek. Aztán az embercsaládom ilyenkor teljesen érthetetlen nyelven nyávicál vissza, amiből egy kukkot sem értek:
- Marcika, ée a is cica! Aacicám, ad iár eoduk... - valami ilyesmit bregyognak. Nagyon valószínű, hogy nem tanította meg őket rendesen a mamájuk nyávicálni, mert én nem értem. Ők sem érthetik, pedig hangosan is mondom nekik:
- Nyaúúú! - hiszen valami rettenetes, kemény nyunyót vesznek elő ilyenkor, amiben olyasmi fehér van mint a rendes nyunyóban, csak az ízét kotyvasztották el, de nagyon. Eleinte nem is kértem belőle, de aztán nem volt mit tenni. Ez a fehér összehasonlíthatatlanul pocsékabb, mint a mamáé, de viszont van belőle elég. Teljesen tele rakhatom a pockómat. Azt nem nagyon szeretem, hogy mellé is megy, mert csupa lucsok lesz a ruhácskám. Persze Fehérhaj egyből letörli, csak amit mellé hablatyol megint nem értem:
- Ó akott a iscica? Olna ár apsz ed is ajtot is. - Mi lehet az a sajt? Egyszer az is előfordult, hogy haragudott rám, mint mama, mert valami lett a számban, amivel jobban meg tudtam fogni a nyunyót, és Fehérhaj ujját is. Mindjárt hangosabban értetlenkedtek. Meg is ijedtem, még össze is gömbölykéztem.
- Enne ár foga an! Ár űrűt is szik övidese.- Milyen jó lenne tudni mi is az a fog és mi a sűrű?
Szóval az történt, hogy mamát felköltöttem. Fehérhaj adott a keménynyunyóból bőségesen, így én vissza is vonultam mamával a sarkunkba, amikor andalító dörömbölésbe kezdett. Kérdeztem tőle, hogy hol van a papám, de azt felelte:
- A kiscicáknak nincs apukájuk, vagyis van, de nem tudjuk pontosan... De mit is érdekel ez téged Marcika? Inkább aludj! - többire nem igazán emlékszem, csak arra: azt álmodtam, hogy volt apukám. Délceg volt és hatalmas, ő volt a legerősebb a környéken.
Jó meleg napocska süti a hasam. „Hú, de megéheztem!” Gondolkodom nyújtózás közben, de még véletlenül sem nyitom ki a szemem. Túrnám, keresném a főnyunyók valamelyikét, de nincs. Hiába tapogatom. Nincs sehol! Mégis ki kell nyitnom a szemem. Sejtettem. Azért nem találtam, mert a mama szokás szerint elportyázott a szunyókálás alatt. Bár ne tette volna. Ugyanis, amikor visszajött – akkor, amikor éppen jóllakatott Pocakgyuri, és Nagytalp letörülte a hasam – ledöntöttem mamát még egy kis igazi nyunyózásra, ezen lehet olyan igazán elaludni. Ekkor mesélte – az altató dorombolás közben -, hogy Sanyi macskanagybátyámmal micsoda fenséges falatokat leltek a szomszédban. Csodálkozott is embercsaládom, hogy Muci nem éhes, de Sanyinak sem kellett egy falat sem. No itt történhetett valami baj. Nem is kicsi. Cseppet sem értettem, hogy miféle finom falatra lelhettek a szomszédban, mert hát ott van a világ legjobb kajája a nyunyójában, attól aztán nem is létezhet jobb.
Nagy baj történhetett. Mama egyre jobban lett kisebb, én pedig nagyobb. Enni már nem is tudott adni nekem, de már a dörgicsélés is nehezen ment neki. Az embercsaládom mondogatta, hogy
- Ene a Mucina lami aja an. Csak em apott el e is lamit, mint Szipi? - Nem értem mi lehet az a valami. A Szipi pedig a nagytestvérem lenne, ha megélte volna, hogy megszülessek, de nem.
- Mérgezett húst evett a szomszédban – dörgicsézte a mama, amikor rákérdeztem. - Olyan sokat evett a buta gyerek, hogy még a doktorbácsihoz sem tudták elvinni. Meghalt. - Mama nagyon sajnálta őt. Én is, mert most lenne kivel játszanom.
Hatalmas volt a baj, mert ugyan engem már megtanított Fehérhaj lefetykélni azt a nagyon finom fehéret egy kis tálkából, míg mamát már az én régi keménynyunyómból kellett etetni. Egy kukkot sem tudott már dörgicsézni nekem. Ekkor vitték el a nagyszeművel. Aztán visszahozták.
- Dott eki a oki szurit, és onta, ogy a éntekre obban esz, kor úléli – mondta az embercsalád.
- Nyaú, nyaúúú? - kérdeztem azonnal, hogy mi az a péntekre, de nem mondták meg.
Már harmadik napja árva kiscica a Marci. Ez nagyon-nagyon fáj egy ilyen picurka falatnak, mint amilyen én vagyok. Nincs mamám. Pocakgyuri mondta fehérhajnak, hogy
- Emettem az enyő lá. Egény ár ihe önnyű olt.
Tudjátok nagyon hiányzik nekem a mamám. Először el sem akartam hinni, és mindig néztem a nagy nyikorgót, amikor kinyílott. De nem jött többet az én mamám. És Marcikának nagyon hiányzik az ő mamája, mert Marcikának így nincs nyunyója, meg dörgicséje sem. Marcika minden reggel keresi, Marcika nagyon várja, Marcika nagyon szereti az ő mamáját. Hiányzik a mami, s ha visszajönne kicsit elmondhatnám: hogy, Marcika már önállóan eszik, a homokba kakál, és a saját kezével betakarja, nem fogom meg erősen – azzal a számba nőtt foggal – a nyunyót sem. Senki nem tudja, de sírtam is, és elhatároztam, hogy sosem fogok a szomszédban nagyon finom falatot keresni, hiszen ad nekem annál sokkal-sokkal finomabbat az én embercsaládom.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 24 Vas 23:39), összesen 1 alkalommal
A bunkó ficsúr önelégült vigyorral zúgott bele apuci sokmilliós verdájával a pocsolyába és csapta le koszos esővízzel az óvatlan járókelőket. A sötét felhők, mint csőtörés egy százéves pesti bérházban, ontották az égi áldást. Csak néhány bátor Terminátor merészkedett ki a világba, szorosan esernyőjébe kapaszkodva, amit azután szépen kifordított a hideg, viharos szél. Fogadjunk, hogy Mary Poppins nem ezzel a járattal érkezett! Ezekre a gondolatokra elmosolyodott. Micsoda baromság. Itt áll egy kapualjban ázottan, fázik, egyedül van és ilyen hülyeség jár az agyában. Vagy ez már a leépülés jele? Szemben, a túloldalon cirkalmasan festett cégtábla kacérkodott vele.
" Jobb, mint otthon" kisvendéglő. Hm. Az otthonnál nem nehéz jobbnak lenni. Fél órája jött el hazulról. Az apja hozta szokásos formáját és sikerült eldülöngélnie az ágyig. Az anyja becsukott konyhaajtó mögött súrolta a gáztűzhelyet. Erre megint vigyorgott egy jót. Be kéne tenni a Guinnisbe a tűzhelyet, mint a legstrapabíróbb készüléket a világon. Mindennap fél órát súrolja az anyja és még zománc is van rajta.
Átrohant az úttesten, ennél vizesebb már úgysem lesz. A kocsmában szokásos életkép. A csodás szőke kontyot viselő pultos tündér hajkölteményénél már csak az arcára felvitt festékréteget elkövető kőműves szakértelme a figyelemreméltóbb. A sarokban villódzó pénznyelőt kopaszra nyírt, 52-es bicepszű intellektuel bűvöli, mint Cipolla hálás közönségét. Időnként megrázza ujjnyi vastag arany karláncát. Biztosan ezzel méri az időt, mert órája nincs. Néhány szabadságon lévő betérő vendég, pár nyugdíjas, egy-két szellemi foglalkozásúnak tűnő pofa, valamint mami a kisfröccsével.
Legkedvesebb mosolyával fordult a mesék szép tündére felé:
- Kezit csókolom, egy fél gyógyszert szeretnék kérni.
- Tessék? - jött a megrökönyödött válasz.
- Elnézést, egy fél unicumot szeretnék Tetszik tudni, 41 féle gyógynövény párlata. Legalább is ezt mondják.
A hatvanas évekből visszamaradt hajreklám csábító mosollyal töltötte az italt és mintha valamit forgatott volna fejében.
- Mielőtt eltenné, tessék szíves önteni még egyet, hogy ne kelljen csavargatni a tetejét többször - kérte teljesen jámborul és nyomban rájött, hogy iszonyú hülyeséget mondott, mert minden italok felügyelőjének amúgy is termetes keblei legalább öt centit emelkedtek a beszívott levegőtől. Szinte izzott körülötte a levegő és szemei mágnesként tapadtak rá.
Már attól tartott, hogy fellobban az unicum, ezért gyorsan lehajtotta. Majd a következőt is. Az ital kellemesen átjárta testét. Közben odakint elállt az eső, kisütött a nap és a sugarak ezüstösön kergetőztek a kátyúkban összegyűlt vizekben. Kért még egy fröccsöt, fizetett és legszebb csábmosolyával búcsúzott, mielőtt magába szippantja a kocsma legártatlanabb húsevő virága.
Ráért. Az asszony már egy éve otthagyta. Vitte a gyereket, vitte a lakásból, amit akart. Egyedül a fiát sajnálta.
A nap jólesően melengette átázott dzsekijét. Az emberek mosolyogva beszélgettek. A fák levelei a zöld mindenféle árnyalatával verték vissza a fényes világot.
Megállt egy antikvárium kirakata előtt. Az üvegen túl a tudás és a szépség feneketlen óceánja. Habozás nélkül bement. Úgysincs mit csinálnia. Bent néhány érdeklődő. Nézegették a könyvek borítóját, vagy bele-beleolvastak egy-egy műbe. Szerette az antikváriumok különös szagát. Benne van a régi könyvek, volt tulajdonosaik életének minden egyes perce, történése. Odament a verses polchoz, találomra nézelődött. Talált egy Villon kötetet. Ugyanaz a fordítás, ami neki is megvan. Az illusztráció nem tetszett neki. Lehajolt, hogy visszateszi a helyére amikor érezte, hogy meglök valakit.
Egy Nő állt mögötte, akit majdnem kibillentett az egyensúlyából.
- Elnézést, - mondta zavarodottan.
- Nem történt semmi,- mondta a Nő kedvesen. Rövid, egyenes szálú haja éppen, hogy eltakarta fülét, érdekes alakú orrán szemüveg pihent, a szeme pedig, a szeme pedig egészen különös színű volt.
- Tudja, ez a sok könyv egészen megrészegíti az embert- próbálta humorral elütni baklövését.
- Úgy érzem, nemcsak erről van szó- jött az azonnali riposzt.
Visszagondolt az imént megivott italokra, az előtte elfogyasztott fröccsökre és mintha elpirult volna.
- Tudja, az eső, a hideg, kellett egy kis szíverősítő.
- És most már elég erős a szíve?- kérdezte évődve a Nő.
- Ó, hát persze, illetve nincs annak semmi baja...... ö, vásárol valamit vagy csak nézelődik?- kérdezte és folyamatosan a nő szemét figyelte.
Nem tudta eldönteni, hogy milyen színű, vagy mihez hasonlít a szeme.
- Csak nézelődöm- jött a válasz .
Valami furcsa köd ereszkedett le a boltra. Mint mikor az ember hunyorog és csak a tér egészen szűk keretét fogja be a szem.
- Látott valami érdekes könyvet?- kérdezte, és tudta, hogy ennél ostobább kérdést még ki sem lehet találni. Hát mit lehet találni egy könyvesboltban, mint érdekes könyveket?
- Minden nőtől ilyen butaságokat szokott kérdezni? -jött a váratlan támadás.
- Nem, csak mikor zavarban vagyok.
- Zavarban, mitől van zavarban?
- Hát, nem is tudom. Talán attól, hogy nem tudom, milyen színű a szeme?
- És mire tippel?
- Talán, ha kimennénk a napra, akkor jobban megnézhetném.
- És mi lesz a könyvekkel?
- Ó, hát azok megvárnak bennünket. Ha több száz évig tudtak várni, akkor ezt a kis időt már kivárják.
- És meddig kell várniuk a könyveknek? - jött az újabb talányos kérdés.
- Addig kell várniuk, míg mindegyik megtalálja azt az olvasót, aki megvásárolja, elolvassa és megszereti a könyvet. Minden könyvhöz tartozik egy ember. Ha egymásra találnak, együtt maradnak egy egész életen keresztül.
- Nem túl idealista megközelítés ez? - kérdezte a Nő kételkedve.
- Próbálkozott már vele?
- Igen, próbálkoztam,- jött a válasz és mintha most bizonytalanodott volna el először a beszélgetést folyamán.
Érezte, hogy valamilyen erő magába öleli, fogva tartja. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejében, cikáztak, mint forró nyárban a villámok. Csak tudná, hogy mi történik most vele és tudná, hogy milyen színű a Nő szeme? Végül támadt egy ötlete.
- Tudja mit? Mióta beszélgetünk egymással, azon gondolkodom, hogy milyen színű a szeme. Ha sétál velem egyet kint a szikrázó napsütésben, akkor talán megtudom. Cserébe én meggyőzöm arról, hogy igenis létezhet az, hogy egy könyv és egy ember örök életre egymásra talál.
- És hogyan győz meg erről? - szólt a vidám kérdés, már kint a zajos, zsúfolt utcán.
Nézte elbűvölten a szemeket és megtalálta a választ:
- Napraforgó! Igen, a szeme egy gyönyörű napraforgóéhoz hasonlít. És, hogyan győzöm meg? Megmutatom önnek a saját könyvemet.
Egyszer egy helyen fejedelem meg neje remek helyzetben pergette eleven heteket. Fejedelmet szerette nemzete. Egyetlen keserve lehetett, fejedelemnek meg nejnek szerelme nem termett gyermeket.
- Ej, gyermekem lehetne, lelkem repesne. - Fejedelem ezt keseregte rendre este. De, nem teljesedett eme terve.
Egyszer fejedelemnek neje kertbe ment. Letelepedett vele szembe egy brekeke, s ezt jelezte. Fejedelemnek neje, neked gyermeked lesz, egy kedves csecses gyermek.
Eme jel beteljesedett, fejedelemnek neje terhes lett, s egy gyermekkel kedveskedett fejedelemnek.
Fejedelemnek remek kedve lett, s szervezett egy estet, melyre elrendelte jelenjen meg rengeteg nemes ember, meg delejes emberek, melyek jeleket fejtenek meg. Egy delejes embernek mely legmesszebb leledzett, nem szerkesztettek levelet, mely elrendelte jelenjen meg.
Nevezetes este rendben pergett, s megjelent nemes emberek egyebek mellett rengeteg csecse-becse szerkezettel, s egyebekkel kedveskedtek fejedelem gyermeknek.
Kellemesen pergett e remek este, de egyszer megjelent delejes ember mely nem lett estre rendelve, s jelezte.
- Fejedelem meg neje, eme gyermek, felcseperedve egy szerkezett melyben egy hegyes test lesz elhelyezve, sebet ejt gyermekeden, testnek veres leve lecsepeg, s gyermeked lesz nem eleven gyermek. - Csevegte delejes ember mely jeleket fejt meg. Ezzel elment.
Lett erre dermedt csend.
Egy delejes ember dermedt csendben jelezte eme rettenetet nem lehet teljesen elveszejtse, de lehet kevesebb eme veszedelem. Gyermek melyet megsebez hegyes test, eleven lesz, de ernyedten fekve elszenderedve lesz. Vele szenderedsz Te fejedelem, meg nejed s persze teljes seregem meg segedelmes emberek. - Jelezte eme delejes ember.
Rengeteg hetet lepergetve, egyszer egy herceg meglelve gyermeket, lenyelvel vele, s ezzel lesz gyermek megent eleven.
Fejedelem ebbe sem egyezett bele, s elrendelte egyetlen hegyes test sem lehet mely gyermeket sebezhet meg. Fegyveres emberekkel rendre kerestette hegyes testeket, s ezen meglelt testeket kerekre reszeltette.
Teltek-mentek hetek, fejedelem gyermeke felcseperedett, s lett negyvennek fele. Egyszer fejedelem gyermeke megyegetett veretes emeletes termekben, s lelt egy rejtett termet, benne egy ezer esztendeje nem kezelt hegyes testel felszerelt szerkezetet, melyet egy ernyedt csecses ember kezelt. Megszeppent de tetszett eme szerkezet s mert ernyedt csecses ember kedvesen felel, beljebb ment, s leste eme szerkezetet. Ernyedt csecses ember megengedte fejedelem gyermeknek, kezelje szerkezetet. Persze szerkezetben elhelyezett hegyes test megsebezte gyermeket, gyermek keze sebes lett, s lecsepegett test veres leve. Gyermek egyszerre Elszenderedettke lett. Vele szenderedett rengeteg ember, veretes emeletes termekben.
Szendergett fejedelem meg neje, rengeteg nemes ember, meg segedelmes emberek, ebek, meg kertben rengeteg gerle. Elszenderedett eledelek mestere, s nem kevert le egy tenyerest szeles gyermeknek, mely szemtelenkedett vele. Elernyedtek verebek, legyek, s egerek.
Teltek-mentek megent hetek, verebek sem repkedtek erre, s kertet meg veretes emeletes termeket belepte rekettye, szeder, meg egyebek. Egyetlen ember se lehetett szerencse gyermeke mert nem lelte bemenetet eme kertbe meg veretes emeletes termekbe, melyet teljesen ellepte rengeteg rekettye. Ezer esztendeje lehetet eme helyzet. Emberek elfeledtek rettenetet, s rege lett ezen eset.
Egyszer egy herceg mely megneszelte rettenetes esetett, felkerekedett ment egyre ment, s felfedezte kerek rengetegben rekettye fedte kertet. Egy verebecske jelezte hercegnek, merre keresse kertbe bement. Herceg meglelte, bement, s lelt bent elszenderedett embereket. Persze meglelte fejedelmet meg fejedelemnejt. Kereste elrejtett termet, s eme teremben egy kereveten fekve meglelte elszenderedett fejedelem gyermeket. Herceget meglepte fejedelem gyermek remek teste, helyes feje, egy perc sem kellett beleszeretett. Egy nyelvessel felkeltette gyermeket. Felelevenedett fejedelem gyerek meglepetten leste herceget.
Csevejt kezdett vele:
- Mely ember vezetett erre Te kedves hercege? - cserfeskedett fejedelem gyermek.
- Szerelmem, erre mentem, meglestelek, felkeltettelek, s megszerezlek nejemnek. - Felelte Herceg.
Erre megelevenedett fejedelem meg neje, rengeteg nemes ember, meg segedelmes emberek, ebek, meg kertben rengeteg gerle.
Eledelek mestere, lekevert egy tenyerest szeles gyermeknek, mely ezer esztendeje szemtelenkedett vele. Elevenek lettek verebek, legyek, s egerek serege.
Herceg fejedelemgyermekkel mentek egyenesen fejedelemhez, s herceg jelezte fejedelem gyereke lesz neje.
Fejedelem erre kedvesen felelte:
- Keblemre hercegem, neked rendelem gyermekem meg fele nemzet telepemet.
Herceg meg csecses fejedelem gyermek egybekeltek. Rengeteg neves ember jelent meg, ettek, vedeltek rengeteget.
Herceg meg neje kellemes helyzetben pergettek heteket, hercegnejnek lett rengetek gyereke.
Ezzel lett mese befejezve, sebesen szelelj el vele. De mert Te nem veszed fejedbe, menj s keresd meg.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 24 Vas 23:44), összesen 3 alkalommal
A súlyos esőcseppek úgy kopogtak a barak tetején, mint az én szemem az éhségtől.
Körbenéztem, Körülöttem emberek. Fáradt meggyötört testük szinte az utolsókat rúgta, de szolgai módon engedelmeskedett az agynak és harcolt mert élni akart, mert érezni akarta a vasárnapi kalács illatát, ölelni a kedvest és látni az otthont, mely talán meg sincsen már, de a remény, a remény melyet nem vehet el senki tőlük, ott él a szívűkben,
Egyik este a barakban a bal oldalamra fordultam az ágyamban. Mellettem vékonyka, összeaszott kis test hevert fáradtan, betegen. A láz szinte lángolt a szemében,
Didergett, fogai vacogtak, őszes halántékán tam- tamot vert az ér.
-Fázom – mondta.
Ráterítettem vékonyka takarómat. Megfogtam a kezét, mely szinte eltűnt a kezemben, s úgy aludtunk el mind a ketten.
Reggel a sorakozónál bemondták a nevét. Tudtam, hogy az életemmel játszom, mégis válaszoltam helyette:
-Jelen
Háromnapi levesemet cseréltem el egy falat kenyérre, mert itt a kenyér többet jelent mint az arany.
Nagyon éhes voltam. A számhoz emeltem, beszívtam az illatát, és elképzeltem hogyan habzsolom, de nem ettem meg. Tudtam, van kinek többet jelent e falat kenyér, s este a kabátom alól előhúzva a bácsika tenyerébe csúsztattam.
Ő hálásan nézett rám, s utolsó erejét összeszedve egy mosollyal köszönte meg.
Ez a mosoly többet jelentett nekem mint az egész világ.
Reggel egy német tiszt törte ránk az ajtót.
-stehen Sie auf ! – ordította.
Mindenki felpattant a barakban, kivéve egy embert.
A tiszt újból elordította magát, de az aszott kis test már nem mozdult.
A német kiszaladt a társaiért, s én kihasználva az alkalmat odaugrottam mellé.
Arca hófehér volt, de az arcán még ott volt a tegnap esti mosoly.
Keze ökölbe volt szorítva, görcsösen fogott valamit. Óvatosan kinyitottam, s a falat kenyér a földre hullt.
Gyorsan felkaptam, eltettem és sietve a helyemre ugrottam.
Neki már nem lesz rá szüksége, hiszen ahová ő megy ott az asztal roskadásig tele lesz mindenféle jóval, s már nem kell aggódnia, hiszen szabad lesz …szabad.
Azóta sokszor előveszem a kőkeményre szikkadt, darabka kenyeret, felnézek az égre, s ő fentről mosolyog le rám.
S ilyenkor eszembe jut, ő akár lehetett volna az én nagypapám.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 24 Vas 23:41), összesen 1 alkalommal
...ebédre hívó nap volt az égen. A „Cseri”-ből (strand) egy futásnyi erdei templomhoz értem. Mellette hencegő kertnek gyümölcsei díszlettek. A kerítés résein apró barackfát láttam, –nagyokat nyelve – rajta szép, nagy sárga-piros színű barackokkal.
A tulaj jött. Botjára szúrt lim-lom-levél szemetet gyűjtött...kéne mi? Kevés van nekem is. De tudod mit? Ha összeszeded a ház körül a szemetet, összesöpörsz, kapsz ebből a szép barackból 10-szemet. Nos? Ráértem, megtettem. Egy ócska necc-szatyorba raktam nagy óvatosan. Mehetsz –szólt – Tudva, hogy jól járt, (fájós derekára gondolva), megmenekült a hajlongástól...
Úgy mosatlanul habzsolva ettem. A barack nedve az ajkamra csordult. Még egyet, de nem...velem szemben, beérve a házak közé, sántikáló asszony jött, három gyermekével; egyik a karjába, másik a szoknyáját fogta, a harmadik nagyobbacska kissé lemaradva, mint egy mutatva, hogy ő már egyedül is tud menni, nem szorul segítségre.
Éppen egy kertes ház kapujához értek, kenyeret kértek, éhesek voltak.
Egy nagyfarú asszonyság unottan intett kezével, hogy menjenek tovább, amott tágasabb, ő bizony nem ad semmit. Elébük álltam. Kivetten egy barackot, nyújtottam az asszonynak. Négyen volnánk...aztán csodák-csodája, egy öregember nagy szelet kenyeret nyújtott ki a kiskapun. Papa-Papa –elosztogatja a házat fölülünk, zsémbelt a nagyfarú! Az öregen láttam, hogy belebotlik szemébe a barack, nagyon nézi. Bizonytalanul nyújtottam egyet feléje. Vajon elfogadja? Elfogadta, ette.
Hazaértem. Az enyémek épp befejezték az ebédet. Mindig elkésel, dörrent rám Apám! Két nővérem hallgatott. Anyám az edényeket rakosgatta...Na mit hoztam?! –Akarva enyhíteni a szigort – Az asztalra tettem a négy gyönyörű barackot. Anyám megmosta szépen, mindenkinek adott egyet, eszegettek. Honnan szerezted? Te ettél, kérdezte Anyám? Igen ettem. Tíz darabot kaptam a Botlik –ház körüli takarításért. És a többi hol van kérdi Anyám? Megetted? Nem gondoltál ránk? Pókhas, irigy pókhas! Csúfoltak a nővéreim...
Már kifelé mentem mikor –megérdemelnél egy taslit - mondta
Anyám- De a levegőbe rebbent hang megtorpant, mert visszaléptem, egy pofonnyi távolságra megállva előtte. Ugye nem te etted meg? Elosztogattad!?
A zizzenő újságból tudtam, hogy Apám fölnézett...Pókhas, utálatos pókhas! Skandálták nővéreim...Csend legyen szólott Anyám. Magához húzta fejem, na mondd el, simogatta meg hajamat. Elmondtam, hogy egyet én ettem meg, négyet a három-gyerekes sánta asszonynak, egyet az öregembernek adtam.
Csend lett.
Aztán a nővéreim hívtak; megyünk labdázni. Jössz? De Apám rájuk szólt; hagyjátok, még nem is ebédelt...
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 24 Vas 23:43), összesen 1 alkalommal
Kellemes nyári reggelre ébredt. A konyha felöl pompás illatok terjengtek és bizsergették az érzékeny pici orrát. Nem tudott mind ennek ellenállni, és kis idő múlva már kóstolgatta is a számára elérhető finomságokat. Óvatosnak kellett lennie, nehogy ezt észrevegye az a nagy dög állat., mert ellenkező esetben menekülhet. Most szerencséje volt. Rajta kívül pillanatnyilag senki sem látogatott el a konyhába. A társaság este sokáig mulatozott, és mivel vasárnap is volt, mindenki még a legjobb álmainál tartott.
Ő nem ment vissza a puha fekhelyére, hanem gyorsan kisurrant az udvarra. Nagyon izgalmas volt. A kakas már a szemétdomb legtetején kukorékolt, a tyúkok pedig egy hosszú gilisztán marakodtak. A csirkék is céltalanul szaladgáltak, majdnem a kis hősünknek nem szaladtak, az pedig gyorsan elfutott. Kiszaladt az utcára. Már ébredezett a kis város. Elcsodálkozott a biciklin meg a mindenféle gyors járműveken. Az emberek jöttek, mentek. Ő egy nagy gesztenyefa mögül figyelte a növekvő nyüzsgést. Egyik oldalról a másikra átszaladt egy tarka simulékony macska. Nem volt olyan veszedelmes, mint az az ordítozó nagytaréjú kakas. De ösztönösen a fa mögé húzódott. A kutyáktól is igyekezett jól elrejtőzni.
Nagyon érdekes volt számára ez az ismeretlen világ. Eddig csak az anyja és testvérei közelségét élvezhette.
Telt az idő. A napsugarak erősen fűtöttek, melege lett. Meg is éhezett. Jó lenne visszamenni a konyhába, hogy az éhségét csillapítsa, de nem találja a visszavezető utat. Kezd rohangálni ide-oda mély elkeseredettségében. Remeg is a félelemtől, hogy nem talál vissza.. De mindhiába. Mintha az anyját látná az utca másik oldalán. Erőt gyűjt magában, merészséget, hogy átszaladjon az úttesten.
Később a házból egy kisfiú jön ki, anyukája kezét fogja.
- Anya! Ni, egy kisegér! Csak nem az úthenger ment át rajta?
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Szept 24 Vas 23:45), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
