A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.
Hasonlóan az Anonim versversenyhez, Anna1955 moderátornak küldjétek el a műveket hétfőtől csütörtökig.
A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.
Nincs megadott téma, bármiről írhattok.
A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.
Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.
Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.
Több hetes harc után véget ért egy kis falu agonizálása. A falucska teljesen üressé vált. Ép ház, pajta, udvar nemigen maradt. A háziállatok mind eltűntek vagy elpusztultak. A faluba vezető utak mentén álló egykoron hatalmas nyárfák most mind derékba törve hevertek a földön. A kukoricatáblák színpompás táblái letaposva, felszántva, felégetve. Még melegen süt a nap, de időről időre beborul az ég és hideg eső kezd esni. Ez inkább illik már ezen élettelen vidékre. Kiégett a templom is, mely addig oly büszkén emelkedett e táj fölé. Előtte és a falu környékén mindenütt azonosíthatatlan tárgyak és testek, fegyverek, kiégett járművek és tankok tucatjai hevertek.
A több hétig tartó szinte folyamatos hangzavar elmúltával egy fiatal katonaszökevény bújt elő egy romos csűr sarkában heverő szalmabála alól. Az idős házaspár, aki néhány hete elbújtatta már napok óta nem hozott ételt. A házaspár házikóját meg se találta, olyan nagy lyuk tátongott a helyén. A kertben a kis gyümölcsfákat letaposta egy tank, mely még mindig a telek sarkán állt mozdulatlanul, félig egy árokba csúszva. A fiú rettenetesen éhes volt. Szeptember lévén kellett volna találnia mindenféle gyümölcsöt, még a letiport fákon is, de semmi nem volt a közelben. Gondolta, úgy sincs már ott senki, körülnéz a faluban. Megnézte először a tank roncsát. Ez kiégett. Ha volt is benne bármi, már porrá lett. Megkerülve az elsőt több tucat másikat talál. Többnek a tornya, némelyiknek a teljes oldala hiányzik. Van, amelyik még mindig füstölög. Ép tárgy nincs körülöttük. Az utca végén észrevett még egy tankot, egy nyitott terűt. Valószínűleg az végzett a többivel. Ott sem látott mozgást, így szemügyre vette közelebbről is. A kocsi mögött megtalálta a legénységet, persze mind holtan hevert a sárban. Félig megbánta, hogy oda ment, de az éhség nagyobb úr. Felmászott az üres kocsira. Belül minden szét volt zúzva. Ehető nem volt ott sem, de csodával határos módon a megszürkült, kormos kocsiban ott állt előtte egy kicsi cserepes rózsa. Egyetlen élénkvörös virága volt csak, de sértetlenül. Felkapta gondolkodás nélkül a cserepet, majd lenézett a kocsiról a legénységre. Bár ne tette volna. Egy időre elment az étvágya. Lekászálódott, majd elindult a falu központja felé, kezében a cseréppel.
A fiú életében nem látott még annyi szörnyűséget, mint ott. Csak a kis rózsát szorongatva menekült a falu romjai közül. A falu végében aztán meglátott egy nagy fakeresztet. Előtte egy öregember és egy ellenséges katona beszélgettek. Az öreg nagyban navigálta a láthatóan szintén egyedül maradt katonát. A fiú megörült. Végre feladhatja magát. Már alig látott az éhségtől, de a cserepet még mindig nem engedte el. A katona észrevette, hogy közelít. Nyomban hasra vágta magát és már emelte a géppisztolyt, hogy lőhessen. Végül is nem lőtt. Neki is feltűnt a virág. Ez a valaki biztosan nem támad, ha csak egy cseréppel lófrál ide-oda. Feltápászkodott, majd a fiú elé állt. Az öreg addigra eltűnt. Valamit mondott a katona, de nem értették egymást. A fiú elmutogatta, hogy rettenetesen éhes. A katona nem mondott semmit, csak mosolygott. Zsebéből elővett egy száraz kenyérdarabot. Kettétörte, majd megették. Nem volt finom, de most mégis felért egy karácsonyi süteménnyel.
Elindultak a szomszédos falu felé, amerre az öreg navigálta a katonát. Út közben néhányszor végigmérte a fiút a. Alapvetően inkább csak a virágot nézte. Elővett a zsebéből néhány gyűrött papírpénzt, meg egy karórát. Láthatóan felajánlotta a rózsáért. A fiú nem adta oda, hiszen ő találta ezt az apró csodát. A katona csak mosolygott és helyeslően bólogatott.
A szomszéd falu egészen másképp festett. Ember ugyan a katonákon kívül alig volt, de a házak többsége ép volt. Volt mit enni is. Egy tiszt lépett a katonához és a fiúhoz. Láthatóan a fiú kivoltára volt kíváncsi. A katona mondott valamit, aztán a tiszt hátat fordítva távozott. Nem történt semmi. A fiú kérdően nézett a katonára. Az továbbra is csak mosolygott. Mi lesz? Nem viszik a foglyok közé? Nem. A katona betessékelte egy sátorba. Ott meleg ételt kaptak mindketten. A fiú boldogabb volt, mint valaha. Csomó katona állt körülöttük. Nem mondtak semmit azok se, csak mosolyogva nézték a fiatalt és az asztalon álló kis cserepes rózsát. Az egyik előkapott valahonnan egy papírlapot és gyorsan lefirkantotta a virágot. Körbejárt a papír és láthatóan mindenkinek kellett egy ugyanolyan. Csomó lapot hozattak. Néhány perc múlva lett is mindenkinek. Aztán a katona, aki elhozta ide a fiút, felállt az asztal mögül és egy lap sarkát letépve felírt valamit cirill betűkkel rá. A fiú kezébe nyomta. A katona neve és címe volt. Rájött: címet akar cserélni. Gyorsan leírta a fiú is a szülei címét, elvégre úgyis oda próbál majd egyszer visszajutni. Nem tudott róluk semmit, de biztos volt benne, hogy nincs bajuk. A csere után a fiúra egy hosszú szárú kabátot adtak. Adtak néhány konzervet, majd elbúcsúztak tőle. A koraesti félhomályban tűnt el a fiú az utca végén. Sokáig integettet a katonáknak, akiknek a zömét többé nem látta. A katonával, aki segített neki viszont éveken keresztül tartotta a kapcsolatot. Találkoztak is. A katona nagy örömére a fiú szerzett egy ugyanolyan cserepes rózsát. A kis virág segített mindkettejüknek túlélni a borzalmakat, hisz mindig volt egy kis dolog, amire gondolhattak és vigyázhattak. Volt miért élniük: a világuk szépségeiért.
A cserepek talán még most is ott állnak az otthonaik asztalán…
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 2 Hétfő 5:24), összesen 1 alkalommal
- Mari, hozd már ide a nagyobb párnát. Nem ezt, a keményebbet. Na végre. Begyűrted a lepedőt. Hát most mit csinálsz? Szomjas vagyok. Vidd a nyavalyába ezt a löttyöt. Az üvegben van még egy kis bor. Ne beszélj hülyeségeket. Az az okos doktor parancsoljon otthon, ne az én házamban. Vigyél ki inkább az udvarra, itt rohadok már napok óta. Hogy hideg van? Kit érdekel! Jó ez a friss levegő. Hozd ide a pipámat. Ne ügyetlenkedj! Na végre. Hagyj békén, ne lábatlankodj itt állandóan. Menj a konyhába és vacsorára készíts valami ehetőt, ne azt a vacak főzeléket, add inkább az ilyen eledelt a kutyának. Tán ő is kiköpi. Egy kis malacpaprikást megennék. Mit mondtál? Nem csinálsz? Mert korház lesz a vége? Azzal te ne törődj, legalább rendes ápolást kapok. Meg szemrevaló ápolónők tapogatnak, nem ilyen rozoga csontváz, mint te. Hogy ne mondjak ilyet? Miért ne? Csak nyűg vagy itt nekem. Megeszed a nyugdíjam nagy részét! Miért nem mentél el dolgozni, hogy legyen öreg korodra tisztességes nyugdíjad? Micsoda? Hogy sokat dolgoztál a nagy családra? Hogy én sokat voltam távol? Nekem kellett dolgoznom éjjel-nappal a családra! Itthon sem volt nyugodt percem, jöttetek a hülye problémáitokkal. A pofont akkor megérdemelted. Én nem űztem itthonról el a gyerekeket. Meg tele voltam az örökös nyafogásoddal. Bedőltél minden ostoba pletykának. A titkárnőimmel? Mindez csak rosszakaratú hazugság. A betegségem csak egy istencsapás, ezt már nem érdemeltem ki. Itt melletted lassan kimúlni! Hogy pusztulna el minden ebben a rohadt világban! Vigyél be! Na mi van? Elhagyott az erőd? Állj fel! Mari! Mari! Mi van veled? Szólalj meg! Marikám! Jaj! Édes Marikám! Segítség! Szomszédasszony! Jöjjön ide! Nagy baj van! Marikám nem mozdul meg. Hívjanak mentőt, telefonáljon János fiamnak. Jaj, istenem, mi lesz velem? Drága egyetlen Mariskám, gyere vissza, ne hagyj itt engem, én mindig csak téged szerettelek. Édes jó istenem, adj őt nekem vissza, nagyon kérlek! Megfogadom, megfogadom, hogy többet nem…, soha nem ,… nem bántom…
A kis Fanni lerakta a babát és körbe nézett. Barátságos de ismeretlen arcok vették körül.
Hol lehet Nagypapi gondolta. Meg kell, hogy keressem.
Ezzel felkelt és tétova léptekkel elindult a kijárati pult felé. Mivel a pultnál senkit nem látott lehúzta fejecskéjét, és könnyedén átbujt a felhajtható pultlap alatt.
Fanni körbenézett a széles folyosón, ahol rengeteg ember jött ment. A nagypapit most se látta, pedig már milyen régen elment.
Nekem meg kell keresni. - Gondolta, és lassan apró lépteivel elindult. Tekintetével nagypapit kutatva és a csillogó kirakatokat egyszerre figyelve.
A keresést egy csillogó kirakat akasztotta meg, telis tele szebbnél szebb és izgalmasabbnál izgalmasabb játékokkal.
Arcocskáját az üveghez dugta és bámulta a rengeteg játékot. Teljesen megfeledkezett, hogy tulajdon képen nagypapit kell megkeresnie.
A csillogó játék csodák annyira lekötötték a figyelmét, hogy csak akkor csöppent vissza a valóságba, amikor egy férfi kissé meglökte.
Hirtelen ráeszmélt, hogy nagypapit keresi és ismét nekiindult a bevásárló központ zajos forgatagának.
Most először érzett valami nyugtalanságot belülről, és apró léptei bizonytalanná váltak. Hiába ment bármerre, mindenhol csak, mint ismeretlen óriásokra nézet fel a tovasuhanó emberek forgatagára.
Nagypapi azonosította magát, bemondta nevet és közben az unokáját, kereste tekintetével.
A gondozónő másodszor járta körbe a gyermekmegőrzőt, de Fannit nem találta. Érthetetlen volt számára hova lett a kislány. Ilyen még nem fordult elő a két év alatt amióta itt van, hogy egy gyerek eltűnjön. De ez most már egészen biztos, hogy a kis Fanni eltűnt.
Tűvé tették az egész gyermekmegőrzőt az összes helységbe, irodába öltözőbe benéztek de sehol nem volt. A gondozónő érezte, hogy feje megfájdul és a gyomra görcsbe, szorul. A vezetőnő telefonon értesítette a biztonsági szolgálatot, és két gondozót elküldött, hogy nézzenek körül. Tudta, ha a kislány nem kerül elő nagyon gyorsan, akkor nagy botrány lesz belőle.
Nagypapi nagyon ideges lett. Érezte, hogy megfájdult, és a vér lüktet a fejében.
A lánya először engedte el vele az unokát, és rögtön ez történik. Nem értette, hogy lehetséges ez, és miért éppen vele?
Közben idegesen hívta a lányát mobilon. Először azt gondolta megvárja, amíg elő kerül a kislány, de amikor már negyed óra is eltelt és a kicsi sehol se volt, szükségét érezte, hogy felhívja a lányát.
A férfinak tűnt fel a tanácstalanul kószáló kislány. A felesége is egyetértett abban, hogy a kislány elveszett. Ezt a riadt pillantás és a kétségbeesett keresgélő tekintett is meg erősíttette.
- Mit csinálsz itt? - Kérdezte az asszony.
- A nagypapit keresem, de nincs sehol. - Felelte Fanni sírásra görbülő szájjal.
- Gyere, keressük meg együtt. - Mondta az asszony, és Fanni már is megnyugodott egy kicsit.
Kezecskéjét automatikusan nyújtotta, de csak az ujját fogta meg az asszonynak, önkéntelenül is jelezve, hogy egy kicsit tartózkodó az idegen nénivel szemben.
A házaspárnak hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Fanni nem tudja, merre kell menni. Ezért megszólítottak egy biztonsági embert, tőle kérve segítséget.
A biztonsági őr mikor megtudta, hogy miről is van szó, közölte a házaspárral, hogy Fannit a gyerekmegőrzőből tűnt el, és már több mint egy órája keresik. A biztonsági ember rádió-adón beszólt a központba, hogy megvan az elveszett gyerek, és most már négyesben megindultak a gyermekmegőrző felé.
Amikor odaértek a folyosóhoz, amelynek végén a gyermekmegőrző volt, Fanni meglátta anyját és örömében felkiáltott. Anya mellett apa és mögöttük a bátyja is ott állt. Fanni nem értette, hogy kerültek ide, mikor nem is jöttek el vásárolni.
A fiatal nő a kislányhoz szaladt, felkapta és magához ölelte. Közben odaért az apja és testvére is, és már hárman ölelték át a kislányt.
- Fannikám hol voltál? - Kérdezte az anyja, miközben a könnyei folytak a szeméből.
- Hogy tűnhettél el?
- De anya! Én végig megvoltam. - Felelte Fanni csodálkozva.
- A nagypapi veszett el. Nem találtam sehol.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 2 Hétfő 5:27), összesen 2 alkalommal
Miskolc a 70-es évek közepén, végén rideg, szürke, barátságtalan város volt. Legalábbis nekik, a Napfény városából érkezőknek annak tünt. Jól ismerték a szocialista nehézipar eme büszke zászlóshajóját, hiszen éveken keresztül, szinte minden hónapban versenyeztek ott. Vasútállomás, sportcsarnok, Avas szálló, Vörös Csillag Hotel, a főutcán zötykölődő kopott villamos. Meg persze az Avas kilátó, ahová szeméttel körülölelt úton lehetett följutni.
Mint, 17, 18 éves éves srácokat természetesen nem a szocreál milliő, hanem a verseny és az utazással kapcsolatot élmények érdekelték.
Egyik alkalommal már péntek este megérkeztek a koszos, jellegzetes szagú vasútállomásra. Érdekes, hogy minden vasútállomásnak ugyanaz az olajos, pisi és valami meghatározhatalan jellegű szaga van.
A verseny szombaton este ért végett. Két lehetőség közül választhattak. Vagy mennek haza vasárnap reggel, vagy maradnak, és délután indulnak. A döntés egyhangú volt. Miskolctapolcára, a Barlang-fürdőbe terveztek kirándulást.
Többen akkor voltak ott először és őket, az Alföld végtelen, naptól fénylő síkságához szokott szilaj csikókat elbűvölte a félhomályos barlangban ringatózó hűvös víz.
Elragadtatásuk az új, szokatlan, megkapó környezet iránt csak akkor fokozódott igazán, mikor felfedezték, hogy e sejtelmes mesevilágban egy középiskolás leány osztály is csodálja e felemelő látványt. Mint prédára vadászó oroszlán család, kezdtek el körözni a becserkészésre váró áldozatok körül és Misi barátjával kiválasztottak két elejtésre váró ifjú őzsutát.
Az ismerkedés a szokásos, honnan jöttetek kérdéssel kezdődött. Innentől kezdve. stílszerűen, mint gyorsan csorgó hegyi patak, folyt a beszélgetés folyama. Percek alatt sok mindent megtudtak egymásról.Ki, milyen iskolába jár, hogy a lányok osztálykiránduláson vannak, a fiúk versenyen és ennél a pontnál a hatás kedvéért kissé megfeszítették amúgy is figyelemreméltó izmaikat. Néhány poén elcsattant, amitől kedves, bájos leány kacagás hullámzott végig a félárnyékos öreg hegy gyomrában.
Hogy a sors útjai, illetve barlangjai milyen kifürkészhetetlenek, bizonyítja, hogy hamarosan egy, a fő sodrástól arrébb eső beugróban találták magukat. A jóízű beszélgetés előbb finom símogatásba, majd heves csókolózásba váltott át. A feltörő érzelmek tűzijátékot robbantottak a nedves falakra és csillogó izzásba borították az addigi félhomályt. Fiatal lelkek, testek találtak rá a fényre egy barlang mélyében.
Egy idő után azonban a test nemcsak a vágyat érezte, hanem azt a földi tényt is, hogy a víz meglehetősen hűvös egy hosszabb szerelmes légyotthoz. Az ifjú hölgyek felajánlották, hogy menjenek ki a melegvizű termál medencébe, mert bizony testük vacog a hideg vízben. A fiúk egymásra néztek. Ugyanis nemcsak a keblük feszült
a sikeres hódítás büszke érzésétől, hanem fördőnadrágukban is feszítő testrész bizonyította, hogy a mégoly hideg víz sem lohasztotta le kedvüket a barlang csodáinak további szemlélésétől. Szinte egyszerre mondták:
- Menjetek csak, mindjárt megyünk.
3 ember a képen, szorosan összekarolva vigyorog. Barátok, társak, gyerekek, felnőttek, testvérek, ki tudja oly sok idő távlatából megállapítani. Heps, Csuri, Vása, egymás közötti fedőnevek. Vészjósló mindig, ha két lány körükbe egy fiút fogad, de megesett, ami megesett, különben is, elég unalmas lenne a történtek nélkül az élet.
Csuri eltűnt, egy éve nem hallottunk róla, pedig neki volt a legszélesebb mosolya kerek e világon, bele kell botlani az ilyenbe, vagy átugrani, kikerülni nem lehet, mégis nyoma veszett.
Heps és Vása komoly magánjellegű problémán veszett össze másfél évvel ezelőtt. A büszke emberek vonzzák egymást, ám eljön a pillanat, amikor csak taszítani tudnak. A büszke emberek nem kérnek bocsánatot, bármilyen kötelék, testvériség is bomlik fel makacsságuk következtében. A büszke emberek igazságérzete távolt tudja tartani az igazi barátokat, távol szánt szándékkal, kerüléssel, meg nem említéssel, csak hümmögés a név hallatán és felhúzott szemöldök.
Másfél év elteltével egy romos bérház negyedik emeleti lakásán hosszan csöngetnek, majd a férfi három lépés távolságra áll az ajtótól. Csoszogó léptek tompa zaja hallatszik a bejárat túloldaláról, kulcscsörgés, mókolás. Nyikorogva indul meg a zár, a kilincs. Heps leveszi téli kalapját, hátraborzolja fürtjeit, mosolyt erőltet arcára, biccent egy kicsit. Az az ócska hosszú fekete vászonkabát még mindig lóg rajta, gerince görnyedtebb, mint valaha, fekete szeme alatti fekete karikák mélyebbek. Vár.
Vása megrökönyödve nézi „kedves ismerősét”, maga sem tudja, miként szólíthatná a réges régi bonyodalmak miatt. Halványkék szemei vizessé válnak, ajkai remegni kezdenek, apró köténye szélét ráncigálja csontos ujjaival. 3 lépést tesz hátrafelé a hallba, egy apró intéssel beinvitálja a férfit.
A pici konyhában, még picibb asztalnál, s annál is picibb székeken foglalnak helyet. Bámulják egymást.
- Csuri írt. Haza jön Németországból. De gondolom ezt már te is tudod. – Heps félénken lesüti a szemét, az asztal felrepedezett szélét simogatja ujjbegyeivel.
- Én semmilyen levelet nem kaptam, bár ezen nincs mit csodálkozni. – kényszeredett mosoly csillan meg a házigazda arcán. – Kérsz egy teát? Vagy kávét?
- Feketén iszom, cukor nélkül.
- Tudom. – ismét hatalmas, fujtogató csend száll a szobára.
Vása a pulthoz megy, lassú mozdulatokkal indítja be a kávéfőzőt. Csészét vesz elő a felső szekrényből, ám az kicsúszik sima tenyeréből, a padlóra zuhan, de el nem törik. A nő gyorsan utána guggol, fején meglibben a kendő.
- Mikor vágattad le? – Heps megrökönyödve veszi észre, hogy tovatűntek azok a selymes fekete tincsek.
- Nemrég.. – zavarodottan pakol mindent az asztalra, miközben a férfi egyre inkább figyelni kezdi.
Amikor a cukor is megtalálja helyét, Heps elkapja Vása karját, magához húzza. Hófehér bőr aszottan simul rá a csontokra, szemei kidülledtek, keze remeg, haja szinte egy szál se, pupillái tágak, fekete ráncok barázdálják a mindössze 28 éves arcot.
A nő hisztérikusan kiszabadul az erős szorításból.
- Ezt akartad látni? Tessék! – üvölt vendégére, letépi magáról a kendőt, és a tömött pulóvertől is megszabadul.
Az a valaha gyönyörű nő meggörbülve áll konyhája közepén, blúza oldalán bordái látszanak, levegőt nehezen kap, keze-lába remeg.
- Mi a.. Hogyan? Mikor..?
- Nemrég jöttem haza a kemoterápiáról. Rák, Heps! Tüdőrák. – már nyugodtabb a hangja, a lecsöpögött kávét nézi, kikapcsolja a főzőt.
- Uramisten.. – a férfi visszahuppan a székre. Percek telnek el ismét némasággal. – Miben tudok neked segíteni?
- Semmiben. – kavargatja kávéját Vása. - Elváltál igaz?
- Igen.
- Én megmondtam!
- Ne kezd el megint! – Heps teljes megsemmisülésében hátát a falhoz veti. - Inkább azt mondd meg, miben tudnék neked segíteni? Vagy tudnánk, hiszen Csuri is itthon lesz nemsoká!
- Segíteni? Ti nekem? Pont ti? A kedves „jóbarátok”? Nem kell segíteni!
- Biztos van valami..
- Már nincs, Heps, már nincs. Fél évvel ezelőtt jól jött volna egy kéz, hogy felkeljek az ágyból, egy kéz, aki megfésüli egykori hajam, aki elvezet a mosdóig, aki kivergődik helyettem a patikába, aki beadja az injekciót.. De megoldottam, nélkületek is.. Megoldottam egyes egyedül, amíg te nem megfogadva a tanácsomat elvetted azt a nőt! Nem én mentem most sem hozzád segítségért, hanem te jöttél el, bizonyára nehezedre esik válni, Csurinak pedig elege lett a kalandokból, a nagyvilágból! Barátaim az égben.. – sziszegi a szavakat.
Réges régi történet már ez is. Amikor hárman ismét találkoztak három lépés távolságra voltak egymástól. Mindegyikőjük ápoltan, csinos fekete ruhában jelent meg a tömegben. Sok kép is készült. Heps és Csuri álltak, Vása nem. Ő a ravatalozón feküdt.
- Százados elvtárs Horsi tizedes jelentem, hogy a konyhán minden rendben. A konyhamunkások időben végeztek az esti mosogatással, és előkészítettük a reggelit is, melyet a befőttesüveg hadművelet miatt hermetikusan elzártunk. A raktárakat, az utolsó zugot is kiürítettük, és átszállítottuk a 12-es parcella raktárába.
- Pihenj! No éppen ezért jöttem! Mi a túró ez tizedes? Minek kell a 100 darab befőttes üveg és az 5 kiló füstölt szalonna?
- Jelentem, majd reggel a kihallgatáson pontos mérleget fogok adni a hadműveletről. Addig azonban teljes titoktartás van az ügyben.
- Maga csak ne jelentgessen itt nekem katona, hanem feleljen arra amit kérdeztem, mert reggelre már a fogdában ébred!
- Jelentem...
- Ne jelentsen! Ki vele!
- Százados elvtárs nem tehetem! Kaszás alezredes elvtárs teljes titoktartást írt elő a hadműveletről, és parancsba adta, hogy reggel 6 órakor, még a kihallgatás előtt neki jelentsem a feladat maradéktalan végrehajtását.
- Horsi, a szentségit! Nem érti, hogy az ügyeletes tiszttel beszél? Parancsmegtagadásért még a „futira” is beutalom.
- Százados elvtárs...
- Tényleg nem mondja el? Ha valami disznóság kerekedik ki belőle: ezredparancsnok ide, Kaszás alezredes oda, kinyuvasztom! Az egyszer biztos! Különben is begyemben van a tanítónő miatt!
… Az egész úgy kezdődött, hogy térképet kasíroztam – némi kilátásba helyezett szabadság fejében - az ezredparancsnoki szoba falára, amikor borzasztó nagy káromkodás szűrődött ki a helyettesi irodából, ami átmenetileg az ezredparancsnoki szoba. Lesunnyogtam a létráról, és oldalogva közelítettem az írnoki iroda felé – folyamatosan attól tartva, hogy lebuktam, hiszen éjszaka nem is dolgoztunk a kasírozáson, hanem felváltva a faluban jártunk, póteltávon – fel szeretnék készülni az éppen aktuális kimosakodásra... Gesztenyeliszt. Igen az. Erősödik pillanatok alatt bennem mondandó... Közeledek. Kikukucskálok a résnyire nyitott ajtó mögül. Nádasdi is totál be van tojva, gondolom ő is ludas valamiben. Az alezredes viszont nincs sehol. Illetve... A következő pillanatban kinyílik az ajtó, és egy tányér repül rajta, éppen a reggel glancosra takarított szoba felé. Hatalmas reflexszel behajtom az párnázott ajtót, megtörve az érkező légi objektum kiszámított útját. Mint a lőgyakorlaton. Igen ám, de így az ajtó túloldalán hallatszik a becsapódás. Visszavonulok a létra biztonságába, és teljes erőbedobást színlelve dolgozom fel északkelet Magyarország csücskét a hatalmas falra, miközben tüzér fülem csengését lehalkítva fülelem a fejleményeket.
- Nádasdi! Ügyeletes tiszt, hadtáp főnök, legénységi konyhaügyeletes, szakács azonnal hozzám! - ordítja az amúgy halk szavú parancsnok. Olyan hangerővel, hogy nem is kell különösebben fülelni, mert ajtón és tüzérdobhártyán keresztül is zeng az egész parancsnokság...
No így kezdődött! Az történt ugyanis, hogy a parancsnok – aki előszeretettel evett a legénységi konyháról, ha valami kedvence volt a menü – a lecsóban egy erősen elhízott, a megfelelő hőfokon történő kezelésnek köszönhetően hatalmasra puffadt egeret talált. Azt sem díjazta, hogy egészben volt az istenadta, az ajtóval való találkozás pillanatáig... Be volt tojva mindenki. Én is. Le sem mertem jönni a létráról, hogy még véletlenül sem az előkészítés valamelyik fázisában érjen, hanem a kifejleten. Fent. Azt szerette. Azt a pillanatot, amikor valamelyik térképrészlet felkerült a helyére. Nem mozdultam ki a szobából, pedig már az ebéd utáni tiszti kaszinós sör is szeretett volna végcélhoz érni... Nyílik az ajtó. Teljes beleéléssel nyújtózkodom Záhony felé, s kefélem simára, egészen Lvov irányáig, majd lejjebb a Tisza felső folyása felé, miközben sejtem a hátam mögött az elégedetten hátratett kezű parancsnokot.
- Maga egy nagyon értékes ember, tizedes.
- Alezredes elvtárs jelentem...
- Hagyja! Nagyon jól halad! Megtoldom a szabadságát, ha már a jövőhét végére itt díszeleg egész Magyarország!
- Értettem!
- Van mindene?
- Igen...
- Ha nincs csak szóljon! Mit szólt az édesanyja a téliszalámihoz, és a gyulaihoz?
- Jelentem nagyon meg volt lepve, és örült. Már hogyne örült volna, hiszen otthon nem igen jut nekünk ilyen fejedelmi koszt, parancsnok elvtárs!
- Hétvégén is kap eltávot!
- Jelentem nem lehet, mert holnap konyhaügyeletes leszek... - mondom a mondat végén elbizonytalanodva, de a másodperc tört része alatt hatalmas ötlet szakad ki belőlem – Tudja parancsnok elvtárs, én majd rendet csinálok a konyhai egerek között! - összehúzza a szemöldökét, aztán:
- Borzalom! Tudja maga tizedes milyen finom a lecsó?
- Igenis! Tudom!
- De egérrel... No mondja fiam!
Előadom a tervet, amit édesanyámtól tanultam. Csendesen végighallgat, majd ismét nagyot ordít:
- Nádasdi! A hadtápfőnök azonnal vitessen a legénységi konyhára 100 darab befőttes üveget, és öt kiló füstölt szalonnát! A holnapi szolgálat kezdetére Horsi tizedes kapja meg a 12-es parcella raktárának kulcsait! További 3 konyhamunkást vezényeljenek a holnapi szolgálat idejére a konyhára! Teljes titoktartás! Ez magára is vonatkozik tizedes! A hadművelet végéig csak nekem tartozik beszámolni! Hétfőn reggel hat órakor jelentsen! - fordul felém és huncutkás mosoly kíséretében hátba vág...
Este 10 óra. Egy darab ehető morzsa sincs a konyhán. A befőttesüveg hadművelet elindult. Minden sarokba, szekrényhez, polchoz egy-egy befőttesüveg került, bele egy darab szalonna. Minden ajtó, ablak zárva. Teljes a sötétség és a csend. Mind a heten – a hatra duzzasztott konyhamunkás részleg és én - az ügyeletesi szobában vagyunk. Csak az éjjeli lámpa ég, és megy a zsuga. Kötelezően csendesen, és a hadműveletnek megfelelően teljes titoktartás mellett. Jól jár a lap, gyűlik a gyufaszál előttem, no nemcsak a felettesi tekintély miatt, hanem nem számítok rossz zsugásnak egyébként sem... Jól szalad az idő. Az órára pillantva jön a vezényszó:
- Üvegeket végigjárni! Az elesetteket rakjátok a fertőtlenítő vályúba! - mindenki beindul. Kivilágosodik a konyha, a raktárak, az étkezde, a tálaló, az összekötő folyosó.
- Meg vagy nyavalyás!
- Itt is van!
- Itt kettő is!
- Igyekezzetek! Tíz perc múlva újra kell tölteni az egészet, és ismét besötétítünk nekik!
Végigzsugáztuk az egész hadműveletet. Másfél óránként ürítettünk és újra töltöttünk. Mit ne mondjak: remekül haladt! Hajnal felé ketté osztottam az éles hadműveletre vezényelt sorkatonai állományt. Felváltva indulnak a bevetésre.
...Gyönyörű hajtincsek között turkálok, teljes erőből lüktet a csók a számon. Megfelelően halad az előkészítő munka is. Sikerül – első pattintásra – kioldanom a melltartó rafinantériás rögzítését. Nincs ellenkezés, így már a selymes ruhadarab alatt cserkészem be a tanítónéni bársonyos mellét, melyet koránt sem ernyesztett el még a kor. Egyre hevesebb csók, erős szorítás a válasz, és majd szétveti a hátam az érintése. Elérem az első célt: a hatalmas gombbá keményedett bimbókat, mely szinte észrevehetetlen remegéssel simul ujjaim közé. Az újabb biztató csókroham után az első felfedezés helyét sikerül szabaddá tennem, és ajkaimra bízom a meghódított területet. A nadrágom már kezd fájdalmassá válni, és egyre szűkebb, amikor egyik kezemet további felderítésre vezénylem. Újabb heves csókrohamot fogadok, majd végigszalad rajtam a picurka kéz, és megszabadítja nadrágom feszülő gombkészletét a teljes megsemmisüléstől. Az előretolt jobb kezem közben eléri a mosolygó, ziháló köldököt, majd a selymes domboldal felé veszi útját...
- Horsi! Kelj fel!- kiabál a fülembe Tibai!
- Mi a túró van! Hagyjál! A rohadt égbe!
- Kelj fel! Tíz perc múlva jelentened kell a főnöknek.
Gyorsan kapom magam haptákba, miután felocsúdok a kellemes álompercekből. Gyors szemrevételezés a fertőtlenítő vályúnál.
- 718 – jön a válasz.
- Azta!
Teljes erőmmel rohanok az ezredparancsnoki körlet felé vezető ösvényen, hiszen át kell vágnom, ha nem akarom lekésni a jelentést. Szürkül már a reggel, így futólépésben is mehetek. Egy perccel hat előtt bezáródik mögöttem a kapu, és mielőtt csöngetnék, már nyílik is az ajtó.
- Alezredes elvtárs jelentem a befőttesüveg hadművelet sikeresen befejeződött! 718 egeret fogtunk. - Hatalmas kacagás a válasz. Teljes erőből kacag. Már hosszú ideje, én pedig még mindig vigyázzban állok, és nem tudom mitévő legyek. Néhány perc is eltelik, amikor a kacagás közé mondja:
- Mondtam én, hogy maga nagyon értékes ember tizedes. Jelentkezzen Petyánál egy hét szabadságra, a titkos egység többi tagját pedig három napig nem akarom látni!
- Alezredes elvtárs! Mi lesz a térképpel? - mondom bizonytalanul féltve az hazamenetelt.
- Nono fiam! - gurgulázza a vissza-visszatérő röhögés közepette. - Azt nem mondtam, hogy azonnal. Majd, ha befejezte. Jobb lesz a két hét egyszerre. Nem? - közben teljes erőből átöleli a vállam, és olyan erővel szorítja meg, hogy szinte összeroppanok.
- Értettem!
- No jöjjön fiam! Ma együtt reggelizünk!
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 2 Hétfő 5:28), összesen 1 alkalommal
Hogy én ezt mennyire gyűlölöm! Unott arccal caplatok a forró homokon, kerülgetem a hering módra heverő, elnyúló testeket, közben a szemem a helyet kutatja, ahova letelepedhetünk. Már most kezd elegem lenni az egészből! Persze nekem kell cipelni a cucc legjavát… az összecsukható székeket, napernyőt, a hatalmas, átlátszó strandtáskát is, amit a lányom tegnap vett… olyan vagyok, mint a karácsonyfa!
Na itt jó lesz!
Árnyék van bőven, itt a partoldal, erre már nem zavarnak mászkálásukkal az emberek. Itt talán a víz sem fröccsen a homok sem száll a lábukról rám. Kínkeservvel leszúrom a napernyőket, megküzdök néhány helyét védő strandolóval, felállítjuk a napozóágyat a feleségemnek…
Végre! Kedvenc székemben ülök a napernyő alatt. Napra nem ülök ki… nem is értem, hogy ennek a sok embernek, hogy van bátorsága kifeküdni, délelőtt 11 és délután 3 között! Annyi mindent hallani az ártalmas sugárzásról… na és napszúrást sem szeretnék kapni…
Nézelődök, mivel mást nem nagyon tudok csinálni.
Meleg van… legjobb lenne egy hűvös, légkondicionált szobában üldögélni a számítógép előtt… nem itt… még a végén hőgutát kapok…
Hogy lehet ezt szeretni?
A vízbe nem megyek. Először is: hideg! Akármennyire is árnyékban ülök, azért felhevül a testem… nem kockáztatom az infarktust… Ja, és hinaras is! Rám tekerednek a gusztustalan zöld növények nem bírom elviselni…
Na és a medúzák! Múltkor bemerészkedtem, mert már nem bírtam a hőséget, és láttam egy medúzát!!! Lebegett… sodorták felém a hullámok. Na, én menekülésre fogtam a dolgot! Hiába kiabált a gyerek utánam, hogy apa várj meg, nyakamig ér a víz! Én csak rohantam kifelé a vízből… el messze a medúzától, még a végén hozzámér és lehet, hogy allergiás vagyok rá, kapok egy anafilaxiás sokkot, itt halok meg a tengerparton! No, ezt nem kockáztatom!
Szóval a vízbe nem megyek… Nézelődöm…
Utálom a homokot! Ez a tengerparti homok mindenhova betelepszik, lemoshatatlan! A zuhany sem viszi le, dörzsölni kell, hogy eltűnjön a testemről. Nagyon ragaszkodó! Főleg a dús mellkas-szőrzetemből nehéz eltüntetni… csillog rajtam, mint a flitter! A szobába is felhordjuk, a fürdőszoba, a szőnyegpadló, a törölközők… csak pereg a homok, csak pereg…
És íme: belefekszenek! Nem zavarja őket, hogy minden testrészük, még a fürdőruha alatt is, csupa-csupa homok! Nézni sem bírom! Hát még érezni!
Nem megyek oda a büféhez. Leül a sok buta ember, még vizes a másik helye, bele egy másikról lecsöpögött tócsába aztán majd sírnak, ha gombásak lesznek! Kapkodják a méregerős gyógyszereket, hogy meggyógyuljanak!
Nem, nem, ezt sem kockáztatom. Leülni egy szál fürdőruhában a másik még meleg helyére! Hihetetlen, milyen felelőtlenek az emberek!
Sört és kávét isznak… némelyik még koktélt is… ebben a hőségben… aztán meg bűzlenek, mint a szeszkazán! Én csak és kizárólag ásványvizet iszok…
Izzadok…Folyik rólam a víz, érzem, hogy gördülnek a kövér izzadságcseppek a homlokomon, bele a szemembe… a hónaljamból végig az oldalamon…és mindenhol… A pulzusom is felgyorsult…levegő után kapkodok…Nem értem: szemben az a nő, hogy bírja már órák óta a tűző napon…Pedig ő sem mai csirke már… bár egész jó az alakja… Na ez is! A sok félpucér nő! Kiteszik a husit, mint a hentesnél… Na jó, a tökéletes alakot mutogatni kell, de itt 100-ból 1-nek ha az van!
Nem tudom, hogy lehet a tengerben órákig gyönyörködni! Csak egy nagy vízfelület, unalmas, egyhangú… Igazán önfeláldozó vagyok… lejöttem a családdal, a kedvükért,
hiszen ez családi nyaralás, de miért nem veszik észre, hogy én ezt mennyire nem szeretem?!
Hoppá! Kezdődik a Forma-1. Jó indok lesz felsurranni a jó, hűvös szobába!
Már itt sem vagyok!
- A székeket, gumimatracot, napernyőt itt ne hagyjátok!
Tengerparti monológ 2.
Jaj de jó! Megint strandolunk!
Fürgén kapkodom a lábam a forró homokon, alig várom, hogy belevessem magam a hűsítő habokba! Gyors lepakolás, letakarom a törölközővel a táskát, eligazítom a gyereket és irány a víz! Nagyon meleg van ma, legalább 36 fok, de én ezt szeretem!
Először kicsit hideg a tenger… de aztán megszokom, és élvezem lágy, játékos hullámait! Szinte simogatja a testemet, körbeöleli, ringatja! Persze az első nagyobb hullám átcsap a fejem felett, tele megy a fülem a sós vízzel, de nem baj, ez nem veszi el a kedvemet a további hancúrozástól! Nagy nehezen felevickélek a gumimatracra, és hagyom magam sodródni… Érzem, hogy teljesen ellazulok…eggyé válok a tengerrel…Testem hevíti a forró augusztusi nap, alattam ring a tenger… ég és víz között pedig ott lebegek én…szemem lehunyva… már nem érzem a 36 fokot… Remélem szépen lebarnulok.
Aztán kisodor a hullám. Nedves homokon landol gumimatracom… Kifekszem a napra.
Mindig is szerettem napozni. Ilyenkor minden gondom elszáll… Főleg itt a tengernél… Lehunyt szemmel fekszem, csak a hullámok csobbanását hallom, ahogy partot érnek, nyújtóznak egyet és visszahúzódnak. Szeretem ezt a hangot… mindent elnyom…
S ha kinyitom a szemem kék ég ragyog felettem… és a tenger, a meseszép, megunhatatlan tenger…Imádom nézni…mindig állandó, mégis változó…. Végeláthatatlan, kiszámíthatatlan, hatalmas víztömeg…
Elballagok a gyerekkel a büféhez… lazán hátradőlve a műanyag széken, kávét iszok komótosan, elszívok egy cigit. Közben nézem a napernyőkkel tarkított strandot, a nyugodt, pihenni vágyó embereket, élvezem a hűsítő szellőt…
Újra megmártózom a habokban, majd kiülök a partra beletúrom lábam a homokba, és elgondolkodom: hány kagylóhéjnak kellett összetörnie, hány hullám csapódott neki, míg kialakult… Szeretem ezt az aranyló homokot…még az sem zavar, ha rám tapad, csillog-villog a testemen….a gyerekek csöpögtetős várat készítenek belőle… Kagylókkal kirakott, hínárral színesített, igazi homokvárat.
Jó itt!
A férjem csak szenved… nem baj, nemsokára kezdődik a Forma-1, és megkönnyebbülten felszökhet a szobába… Persze a székeket, napernyőt cipelhetjük mi hazafelé… de nem bánom!
Akkor is maradok még pár órát!
Nem értem, hogy lehet ezt nem szeretni?!
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 2 Hétfő 5:29), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
