A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.
Hasonlóan az Anonim versversenyhez, Anna1955 moderátornak küldjétek el a műveket hétfőtől csütörtökig.
A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.
Nincs megadott téma, bármiről írhattok.
A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.
Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.
Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.
Zsu felébredt. Hátára fordult, kinyitotta szemét és nézett a bársonyos sötétségbe. A télvégi reggelen még a zsalugáter résein sem szűrődött be a hajnal fénye. Szeme lassan megszokta a sötétséget, már érzékelte a mennyezet körvonalait. Megint egy reggel, futott át agyán. Hosszú évek alatt idegeibe bevésődött az idő, már magától felébredt, még mielőtt megszólalt volna az ébresztő. Ilyenkor, ebben a pár percben mindig listát csinált az előtte álló napi teendőkről. Most is ezt tette. Milyen nap is van ma? Csütörtök, huszonharmadika. Háromra egy ügynökkel megbeszélés az üzletben, áru is érkezik, át kell nézni az utalásokat és a rendeléseket is. Jó, ha zárásig meglesz. Akkor délelőtt be kell vásárolni. Na mi van még? Tényleg! Ma van a születésnapom is! Az ötvenegyedik. Áh – gondolatban legyintett egyet – attól még ez a nap is olyan lesz, mint a többi. Rohanás, munka, család szanaszét. Majd a hétvégén főz valami finom ebédet, talán a kedvencét, hogy magát ünnepelje, akkor a többiek is ráérnek, hogy felköszöntsék. Épp azon kezdett gondolkodni, mi is legyen az ünnepi menü, mikor az ébresztő éles hangja belehasított a puha csendbe: biii, biii.
Laci, a férje végre mordult egyet és kitapogatta a gombot, leállította az egyre erősödő sípolást. Aztán bekapcsolta a tv-t. A hatórás híradót még ágyból szokta nézni.
Zsu felkelt, és folytatta a reggeli rituálét. Fürdőszoba, mosdás, reggeli készítés, és így tovább. Évek óta ugyanaz, megszokott, beidegződött, monoton mozdulatok. Megint elkezdődött egy nap, olyan, mint a többi. Máskor nem is gondolt erre, de ma valahogy belefészkelődött agyába ez a gondolat. Valami furcsa érzés motozott benne. Megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan. Valami hiányérzetféle. De csak úgy nagyon mélyen, szinte észrevétlenül. Nem is foglakozott vele, tette a dolgát, ahogy máskor is. Nem sejtette még, hogy ez a nap mégis más lesz, mint a többi. Más, annyira más, hogy egy hatalmas változást hoz az életébe.
Elindult a nap, a szokott rendben. Laci ment dolgozni, a gyerekek az egyetemre. Hogy születésnapja van, senkinek nem jutott eszébe. Egyedül maradt. Eltakarította a reggeli romjait, elpakolta a széthagyott holmikat, aztán leült az íróasztalhoz, hogy összeírja mit is kell vásárolni. Egyszer csak a csendbe belecsipogott a telefon. Sms jött. Biztosan megint valami akció - gondolta. Azért megnézte.
Boldog születésnapot! - Ez állt a kijelzőn. És a feladó az a fiatalember, akivel a vállalkozásában dolgozott. Meglepődött, hogy eszébe jutott a fiúnak, és valami furcsa érzés futott rajta át. Örült a figyelmességnek, de valami mást is érzett. Nem is tudatosan, nem is figyelt még fel rá. Megköszönte szépen egy válasz sms-sel, aztán folytatta tovább a munkát.
Természetesen, ahogy gondolta zárásig éppen végzett a teendőkkel, aztán hazaindult. Betette a telefont a kihangosítóba, gondolta az úton még felhívja a férjét, mikor ér haza, kell-e valami vacsorát készíteni.
Az úton hazafelé nem is gondolt már semmire. A fáradtságtól üres volt az agya, szinte tudattalanul ment a megszokott úton. Az autó már magától hazavitte, mint a lovak a kocsit, ha elalszik a bakon kocsisuk.
És ebből a révületből egyszer csak megint egy sms csipogása zökkentette ki. A reggeli fiatalember volt megint.
„Azon gondolkodom, hogyan hálálhatnám meg a sok segítséget, amit kaptam” – olvasta.
Semmi különös nem volt ebben a kérdésben, de mégis valami furcsa bizsergést érzett. Elmosolyodott. Gyorsan válaszolt: és mire jutottál?
Nem késett a válasz: mit gondolsz, hol járna a szám, ha itt lennél?
Zsu többször is elolvasta az üzenetet. Megértette, de nem akarta érteni. Elöntötte a forróság, és hideg futkosott a hátán. A fejében összekavarodtak a gondolatok. Mi ez? Mit tegyen? Mit lehet erre válaszolni? Az esze, a tudata azt mondta, le kell szerelni valahogy, természetesen el kell utasítania a fiút, hiszen a fia lehetne. És különben is, férje, gyerekei vannak, a fiúnak menyasszonya. 24 évi házassága alatt még soha nem jutott eszébe más férfi. De most valami megmagyarázhatatlan izgalom töltötte el. Felébredt benne a NŐ, a régen eltemetett vágy. Mintegy áramütésszerűen. Megfordult vele a világ. Nem értette, megijedt tőle.
„Nem értem, illetve nem akarom érteni. Majd holnap megbeszéljük” – írta vissza a fiúnak.
Közben hazaérkezett. Rutinosan végezte a megszokott házimunkát, de a gondolatai viharként zúgtak a fejében. Szíve hevesen vert, a lelke háborgott, de már érezte, tudta, hogy ez a nap fenekestül felfordította az életét, és nem tud, nem akar tenni ellene. Hagyni fogja, hogy elsodorják az érzékei, hogy egyszer az életben ne az esze, az elvárások irányítsák, hanem az ösztönei.
Mintha megpattant volna valamiféle burok, amit gondosan épített maga köré, amibe bezárta magát eddig. Most kiszabadult, és mint a bábból kibontakozó pillangó megrészegülten szállt a végtelen ismeretlenbe…
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 9 Hétfő 5:28), összesen 1 alkalommal
Általános iskola harmadik osztálya. Anikó szeret ebben az osztályban tanítani. 25 érdeklődő szempár, szorgalmas lányok. Csak 4 fiú tanuló van, ők is kénytelenek a lányokkal haladni, mert nehéz ellentmondani a nagy lányseregnek. A lányok mindig beszámolnak otthon arról, hogyan „nevelik” az osztályfőnökkel együtt a négy haszontalan osztálytársat.
- Képzeld, anyu, a Ferkó eldugta a tornafelszerelésemet, és emiatt az óra elmaradt. Mikor kiderült a csínytevése, és komoly büntetést várt a tettesre, Ferkó elsírta magát és még bocsánatot is kért.
- Apu, te meghúztad a lányok copfjait, mikor srác voltál? Mert a Tibi állandóan így szórakozik velem.
- Mami, ne haragudj, nem én firkáltam össze a tolltartómat, ezt csak Csaba tehette. Majd adok neki!
- Engemet megbízott az Anikó néni, hogy segítsek Norbinak a számtan feladat megoldásában. Én csak magyarázom neki, magyarázom, ő pedig énekelget , fütyül, csak éppen nem figyelt. Meg is kapta az egyest, Én nem tehetek róla.
-
Mikor ma Anikó belépett ebbe az osztályba, azonnal észrevette, hogy Szabó Évike nagyon kedvetlen, talán sírt is. A tanítónő érdeklődésére azt válaszolta, hogy nincs semmi baj, jól érzi magát. Azonban egész óra alatt figyelmetlen volt, zaklatott. A szünetben Anikó beszélgetett a kislánnyal. Először nem akart semmit mondani, sírva fakadt és könnyek között elmondta, hogy a fiúk a Szabóék háza előtt mentek el, meglátták, hogy Évikéék egy régi házban laknak, a vakolat is lehullott tavasszal. Nem szép látvány volt. Évike apja külföldön dolgozik, anyja beteg, csak a nagyi szorgoskodik a házban, főz a családnak, és a gyerekek takarítanak, ahogy tudnak.. Pénzük sem volt a tatarozáshoz..
A fiúk jó mókának tartották, hogy versben vázolják a helyzetet:
Szabó háznak eleje
lyukas, rongyos,
mint a bolond Jankó feneke.
Jankó a falu bolondja mindig lyukas, rongyos nadrágban járt, hiába adtak az emberek neki újszerű nadrágot. Talán ő maga ollózta ki a nagy lyukat a fenekén. A gyerekek csúfolták, ő pedig szaladt utánuk, fenyegetőzött, de még soha senkit nem bántott. Mikor a fiúk kinevették a kislányt a házuk miatt, Évike próbálkozott a védekezéssel, de ennél sértőbb dolgot nem tudott kitalálni. Csak sírt, mikor nem látta senki. „Miért vagyunk ennyire szerencsétlenek?” Sem a beteg anyunak, sem nagyinak nem tette fel ezt a kérdést. Tudta, érezte, hogy nagyon megbántaná őket. Egy remény élt benne. „Majd haza jön apu, és minden rendben lesz”.
Anikó nénit megrázta ez a történet. Szerette a jó és szorgalmas kislányt és nagyon sajnálta, hogy ilyen rossz körülmények között él. Az osztálytársak nem ismerték a nélkülözést. Ha nem is voltak a szüleik nagyon gazdagok, de gyerekeiknek minden szükségest meg tudtak adni. Évike szégyellte a helyzetét, a szegénységet, inkább elvonult a szünetekben és egyedül állt, figyelte a többiek játékát.
Másnap Anikó néni elküldte Évikét az olvasó terembe anyagot gyűjteni a következő órára. A könyvtáros néni is nagyon kedves volt, segített neki. Ezalatt Anikó néni nagyon komoly beszélgetést folytatott az osztállyal. Sikerült megértetni velük, hogy milyen nehéz helyzetben van az osztálytársuk. A fiúk már szégyellték a haszontalan tettüket, hogy bántották Évikét. Megfogadták, hogy többet nem bántják a kislányt, inkább megvédik, ha a negyedikesek durvák lesznek hozzá.
A beszélgetés a szülőkkel folytatódott. Volt közöttük kőműves, asztalos meg másféle iparos ember is. Jöttek a javaslatok, hogyan tudnának segíteni a Szabó családnak. Mindenkinek megvolt a saját elfoglaltsága, de találtak időt arra, hogy felváltva látogassák a családot és amivel tudtak , segítettek.. Egy kis delegáció meglátogatta a polgármesteri hivatalt, hogy kiharcolják a családnak az anyagi segítséget is.
Egy szép napon nagyon meglepődtek a Szabóék, Évike is, mikor egy férfiakból álló csoport jött azzal, hogy rendbe hozzák a ház elejét. Meg is tették. Nagy öröm volt Évike számára, mikor a szép házban megtartották a születés napját. Az udvaron ünnepeltek, mert az osztály nem fért volna el a konyhában vagy a szobában. Anyukák is segédkeztek, és velük volt Anikó néni is. A fiúk mondták el a köszöntő versikét, ők találták ki. Tapsot is kaptak, Évikétől pedig puszit. Tudni illik, hogy Évike a lányok között a legszebb kislány.
Még nagyobb volt az öröm, mikor Évike kapott egy táviratot. Apukája köszöntötte és közölte, hogy hamarosan végleg hazajön és itthon fog dolgozni.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 9 Hétfő 5:29), összesen 1 alkalommal
Lehettem talán 6-7 éves. Már jó ideje úsztam. Naponta jártunk edzésre, akkoriban még csak délutánonként.
Volt egy fiú a csoportban, úgy hívták Palánki Misi. Nagyon klasz srác volt. Vékony, fekete, hatalmas szemekkel. Elvarázsolt. Bármit megtettem, hogy felkeltsem figyelmét. Megosztottam Vele a jutalom cukromat, elfeleztem az uzsonnámat, belelöktem a medencébe, ha nem volt kedve egyből beugrani a hideg vízbe. Mindent egybevetve gyönyörűen indult a kapcsolatunk.
Lassan valami megváltozott. Palánki Misi a szárazföldi bemelegítés alatt már mindig mögöttem állt a sorban. Folyamatosan piszkált, belém csípett, megcibálta a hajam. Amikor egy alkalommal még el is gáncsolt, hogy akkorát estem mint egy tanyaló, eldöntöttem kitörlöm a nyomát is a szívemből.
Igen ám, de könnyebb volt elhatározni, mint megtenni, és az én Misim, meg egyre agresszívabb lett. A pihenők alatt többet voltam miatta a víz alatt, mint felett. A folyamatos bunyótól tele lettem kék-zöld foltokkal.
Mint önérzetes kislány, végleg eluntam a dolgot, és panaszt tettem nagymamájánál. A néni rám nézett, magához húzott, átölelt és egy puszit nyomott a kobakomra.
- Jaj, Te kislány, hát nem veszed észre, hogy a Misike mennyire szeret?
Még a levegő is belém szorult. Csak álltam ott döbbenten.
A bohóc nem fért a bőrében. Bár sokat szenvedett – talán legtöbbször igazságtalanul – mégis nagy tervre készült. Bőröndjét teletömte a kellékekkel, és a múlt szépséges sikereivel. Tapsvihart fogott tekintete, mosolygós gyermekarcokat a régi fotókon. Tétovázott. Végül ezeket is a bőrönd tetejére simogatta. Átfestette az ősz által tervezett haját, tisztára törölte a szemüvegét, ünnepi ruhát öltött, és még egyszer végigfutotta a monitor mögé szorított mesevilágot. Régen tervezte, hogy ismét a gyerekek, emberek szívébe szeretne lopódzani, hiszen egy ideje már csak a betűk jelentették számára a világot. Szépek voltak, cirkalmasak. Egymás mögé sorakoztak, éppen ahogy és amint szeretettek volna. Pontok, vesszők, rozoga és szárnyaló szavakba torkolltak, majd mondatokká, bekezdésekké, történetekké, novellákká nőttek, kötetté terebélyesedtek. Képek, képsorok villogtak a manézsban, azonban egy valami nagyon hiányzott belőlük: a jelen. Minden mondatuk a régi világról, sikerekről, csókokról, könnyekről, kacajokról mesélt. Nem sarjadt közéjük a ma.
Gondosan elzárta még a konyhai csapot, benyitott a fürdőbe, hogy a múltról lemosott por leszaladt-e már a lefolyón. Végigfutott tekintete a pocakján feszülő – kissé idegen – öltönyén, grimaszolt egy ráncsimítót a tükörrel, majd teljes erővel kinyújtózott a monitoron kívüli világba. Gondosan engedte előre bőröndjét a jobb kezével, majd a fejét, a jobb vállát, végül az egész testét áthúzta a közönyös üveglapon.
…Egy falura nyílott a különös ajtó, amely köré csúcsos hegyeket festett háttérként Jani bá', várakat rajzolt rájuk Janko, életet lehelt eléjük Csikós Jóska, Német Lajos, Bozsap Ilus, Emma és a többiek. Csendes volt a hajnal. Egy ideje a hallgatás költözött a színpadra. A bohóc csak ment az úton, meg-megbotlott a a vízmosáson, kikerülte a nagyobb gödröket. A bohóc ment. Mosollyal, kacagással volt teli bőröndje, melyet kinyitott a falucska lakói előtt. Ragyogott arcuk, együtt emlékeztek, örültek a múltnak, és együtt kavargatták a ma birkapörköltjét. Újból virágzott arcuk. A bohóc és barátai együtt ballagtak. Kerülgették a falakat, átugrálták az árkokat, és könnyes virágokat vittek büszke sírokra. Madarakkal csiripeltek, forrásvizet ittak. A kis csapat tovább ment, az erőszakkal elvett kultúra, tudás kulcsait siratta, miközben gúnyos vigyorok paradicsommal, eszmei maszlaggal dobálták őket, kitömött erszényeken hizlaltak kordont köréjük...
A bohóc most egyedül vonszolja bőröndjét, melyben annyi lenne még a nevetés. Elmosódott az arcán a festék, az őszi eső lefelé konyuló patakot rajzolt a felfelé ívelő grimaszon, szemének határozott, egyenes vonásai megrogytak, és belevegyültek a ráncok közé. Gyömöszöli a maradék bizalmat, múltat és büszkeséget vissza a bőröndbe. Nehezen boldogul. Emitt egy Húsvét, amott egy Nőnap sarka lóg ki, nehezen fér bele az újabb ünnepnapok néhány éve. Beköszöntött az éjjel. Sötét van. A bohóc ballag az úton. Meg-megbicsaklik lába a fáradságba rejtett kátyúban. Töröl ingujján egy meg nem értett pemzlivonást. Előretolja a bőröndjét a monitoron túlra. Még egyszer visszapillant a jelen világba, ahol a falu köré festett csúcsos hegyeket nagy szavak, eszmék felhői takarták be, és eléjük az életet már a feledés leheli. Átdugja fejét, jobb vállát...
Ujjongó betűk szaladgálnak, hazatért végleg a gazda... A bohóc.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 9 Hétfő 5:30), összesen 1 alkalommal
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy durcás kismalac.
Igazándiból először nem is volt durcás.
Csak akkor lett az, amikor az Önkormányzat ásott egy gödröt a háza elé, és még két hónap múlva sem temette be.
Persze először körbe volt kerítve, de a korlátot hamar ellopták, és a kismalac, annak családja sorra beleestek
Először még örült is a durci malac, mert az anyósa esett bele.
De amikor a felesége, a fiai, lányai és ő maga is bele pottyant, igen mérges lett.
Annyira, hogy el is ment az önkormányzathoz.
A portás közölte a malackának, hogy az ő ügye a gödörügyi főelőadóhoz tartozik
Ment hát a malacka, és már nem is kicsit durci volt.
A gödörügyi főelőadó azt mondja malackának.
- Tisztelt Uram.
- Nem gondolja, hogy a gödröt csak úgy ripsz ropsz, betemetjük.
- Ki kell vizsgálni, hogy jogos-e a betemetési kérelem.
Azzal adott malackának egy csomó kitöltendő nyomtatványt
Na malacka agya erre bedurrant.
Összetépte a sok papírt.
Haza rohant és lapátot ragadott.
Pif-puf betemette a gödröt.
De a mesének itt nincs vége.
Mert jött a felszólítás malackának, ha betemette a gödröt, akkor köteles az aszfaltot is helyre állítani.
Nem volt mit tenni durcás malacka felfogadott egy útjavító brigádot és leaszfaltoztatta az utat.
De jött az újabb felszólítás, hogy szolgáltassa vissza a korlátokat, amivel a gödör körbe volt kerítve.
Na több se kellett nagyon durcás malackának, egyik éjjel elosont az önkormányzathoz, és ásott egy akkora gödröt, hogy azóta egy teremtett lélek se ki, se be.
Azóta nincs probléma az önkormányzatnál az ügyintézésekkel.
Ha nem hiszed te is, ássál egy gödröt az önkormányzatod előtt.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 9 Hétfő 5:31), összesen 1 alkalommal
Ínséges idők voltak a második világháború utolsó éveiben. Háború befejeztével sem sokat javult a helyzet. A városokban sokan éheztek. A pénznek nem nagy értéke volt. Az élelmiszerboltokban üresek voltak a polcok, a piacon nem pénzzel fizetett anyukám, hanem az otthoni tárgyakat, konyhai felszerelést, ágyneműket vitte el, és csirkével, túróval vagy más élelmiszerrel tért haza. Mi éhes gyerekek alig bírtuk kivárni, hogy elkészüljön az ízletes eledel. Anyukám csodálatos háziasszony volt. A semmiből is finom dolgokat tudott varázsolni. Apám pedig kijárt a közeli falvakba, napszámos munkákat vállalt, így ő is hozott mindig valamiféle élelmet. Nem dúskáltunk a bőségben, de szorgos szüleinknek köszönhetően nem éheztünk. Még a szomszéd gyerekeit is asztalhoz invitáltuk, ha átjöttek játszani.
Én voltam a legkisebb gyerek a családban, így nekem igyekezett mindenki a családban kedvezni valamivel. Akkoriban nem voltak drága játékaink, legtöbbnyire saját készítésű babákkal, papa által faragott játékokkal szórakoztunk. TV sem volt még akkor, de csodálatosan eltöltöttük az időt, aludni nem szívesen mentünk időben, mert még lett volna más tervünk is. Szerettem ücsörögni az ablak előtt és figyelni, mi történik az utcán.
Egyszer történt valami, ami kis dolognak tűnhet, azonban kihatással lett a további életemre. Hiszen még most is, több mint 60 év elteltével, fel tudom idézni azokat az érzéseket, amelyeket a következő eset váltott ki bennem.
Az történt, hogy apukám egyszer hazajött és átadott nekem egy ajándékot. Egy kis galamb volt. Egy kalitkát is áthozott hozzá a szomszédból. Az én kis életem azonnal megváltozott. A galambommal keltem, vele is feküdtem. Az olyan galamb volt, hogy ha a szemembe nézett, értette, mire gondolok. Én mindent elmondhattam neki, megértette és még bólogatott is. Neki adtam titokban minden finom falatot. Más semmi ezentúl nem létezett számomra. A gyerekekhez is rábeszéléssel mentem le az udvarra. De siettem vissza a galambocskámhoz. Etettem. Nagyon szerettem őt, ő is engem.
Jól tartottam őt. Vesztemre, vesztére. Felhizlaltam. Gyönyörű volt. Puszilgattam, becézgettem. Egy este szokásomhoz híven elbúcsúztam tőle, aludni mentem. Szépeket álmodhattam, talán mélyen aludtam, mert nem hallottam semmit abból, ami a főzőfülkében történt. Azt a csodálatos, varázslatos szemű galambocskámat meggyilkolták, feldarabolták ahhoz, hogy a következő napon az én születésnapomon elkészüljön a finom galambleves ízletes grízgaluskával.
Anyukám, meg mindenki igyekezett boldog születésnapot rendezni nekem, azonban a sírásomat sokáig nem tudta leállítani senki. Ültem az asztalnál, ettem a finom levest, és a könnyeim potyogtak, potyogtak a levesbe… Álmaimban sokszor láttam még az én galambocskámat. Sokáig hittem, hogy figyel engem oda fentről. Mert ő nekem a hűséges barátom volt.
Miképp csúszhat hiba a projekt sikeres végrehajtásába, ha információhiány miatt nem megfelelő erőforrásokat alkalmazunk? - avagy tanmese menedzsereknek és projektvezetőknek.
"Minap indultam hazafelé munkahelyemről, megcéloztam a kelenföldi pályaudvart. Minthogy méregtelenítés céljából vagy másfél liter ásványvizet ledöntöttem még az indulás előtt – én botor – valahogy éreztem én, hogy nem fogom kibírni az egy órás Kelenföld - Tata útvonalat. Főként úgy, hogy már az állomásra is húsz perc volt a kijutási szintidő. Így aztán a peronon diszkréten topogok kínomban. Főként azután jártam el majdnem az indián harci táncot, amikor felfedeztem, hogy a zsebkendőm is pont elfogyott…
Szerencsémre megláttam az egyik ismerős, szintén ingázós kollegát, odasomfordáltam hozzá, és kértem egy zsebkendőt. Nagyon készségesen adott is egy exkluzív minőségűt (persze nem árultam el neki, mire kell), gyorsan zsebre gyűrtem és vártam a Messiást – jelen esetben a vonatot. És érkezett.
Felszállás, helyfoglalás, holmi felügyeletének rábízása kollegára. Irány a mosdó!
Az elsővel nem volt szerencsém, hiányzott róla ugyanis a záró alkalmatosság, ami mégiscsak nélkülözhetetlen eme intim teendők zavartalan elvégzéséhez. Tapasztalatom alapján a másodikkal is ez lehetett a probléma, mivel a kilincs feletti kis zöld jelzés ellenére egy fiatal srác állt odabenn és épp a kígyót könnyeztette. Sutty! Ajtó bevág, menekülés a másik irányba. Többnél már nem mertem próbálkozni, a következő ajtó zárt, senki nem is volt benn, ez jó lesz!
Kissé fintorogva vettem ugyan tudomásul, hogy ez a mosdó meg el volt dugulva. Mindegy, nincs az a pénz, hogy én végigjárjam egy magyar vonat összes mosdóját, az nem az én harmat-zsenge gyomromnak való….
Gyorsan fájdalmas búcsút vettem az egykori ásványvíztől, és előrángattam a zsepit. A vele elvégzett higiéniai teendő után támadt némi diszkomfort-érzetem. Amit hamar egy sokkal erősebb diszkomfort-érzet váltott fel. Konkrétan mintha alám gyújtottak volna. Fogcsikorgatva, kissé összeszorított combokkal vonszoltam vissza magam a fülkébe. Sejtettem én, hogy mi és ki a bűnös.
- András! Milyen zsepit adtál nekem?
- Hát…mentolosat… "
Idén korán jött a nyár. Május első napjai óta rendületlenül tűzött a nap, néha egy-egy bárányfelhő úszott át az égen, de csak mint ártatlan habos díszlete a mély kékségnek. Így teltek a napok, egyre forróbban. A Zuhatag utcai általános iskola és gimnázium salakpályája fölött vörös porfelhő lebegett. Az iskolai focikupa döntője volt az egyetlen olyan esemény, ami így év végén izgalmat és értelmet adott az iskolának majd minden diák, és –valljuk be- a legtöbb tanár számára egyaránt. A Zuhatag utcai iskolában kultusza volt a focinak. Nem volt olyan osztály, amelyikből legkevesebb négy fiú ne járt volna heti kétszer fociedzésre, nem beszélve a szünetekben lezavart gyors meccsekről, melyeken minden osztály hozzávetőleg fele így vagy úgy, nézőként vagy résztvevőként megjelent. Beleértve persze a lányokat is. Két pályán rúgták folyamatosan a labdát szimultán. A mai nap az év végi kupadöntő napja, ami önmagában akkora eseménynek számított, hogy sokan a komplett tanfelszerelésüket otthon hagyták, mondván lehetetlen, hogy ma másról is essen szó az iskolában, mint a döntőről.
Tizenegy órakor a kánikula még nem érte el a tetőpontját, de így is izzott a levegő a pálya körül, legfőbb az izgalom hevétől. Huszonnégy izzadt, koszos fiú küzdött az ez alkalomra vásárolt még fehér bőrgolyóért. Egyik oldalon a 6.b. és a 6.c. osztályból összeállt Darazsak, másik oldalon a 7.á. legjobbjai két profinak számító megtermett ötödikessel kiegészült Sasok csapata nézett egymással farkasszemet. Az állás jelenleg 2:0 volt a Darazsak javára, amit úgy tűnt a Sasok sem ledolgozni, sem feldolgozni nem tudnak. A pálya széléről a helyzetnek megfelelően hangos „Darazsak! Darazsak!” skandálás zengte be az egész Zuhatag utcát és környékét, másrészről reményteli „Gyerünk Sasok, röpüljetek” bekiabálások törték meg a skandálás egységét. A Sasok ezen a napon nem röpültek, sőt inkább zavart verdesésre emlékeztetett minden igyekezetük. A Darazsak ellenben ahogy ketyegett az óra egyre jobban érezték a tenyerükben a kupa ezüstös hűvös érintését. Ez az ő napjuk volt, kétségtelen.
A jelenleg minden eséllyel diadalra álló csapat nevét arról az öt 6.b-s srácról kapta, akiket már vagy két éve is mindenki csak darazsakként emleget azon egyszerű okból, mivel leggyakrabban a Borussia Dortmund sárga- fekete csíkozású mezében rúgják a labdát. Számukra ők a példaképek. Kis klubból, hűséges szurkolókkal a német labdarúgás egyik legsikeresebb csapatává nőttek. Nekik sem volt kisebb a céljuk, már két éve a közös mezvásárláskor eldöntötték, alább nem adják.
A meccset lefújták, az eredményhez sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet. Idén a Darazsaké lett a kupa dicsősége, amelynek átvételéhez elismerő hátpüfölésekkel lökdösték előre a csapat kapitányát, Nagy Sándort. A koránál magasabbra nőtt, erős alkatú fiú sötét színeivel, okos, nyugodt tekintetével, márványosan tiszta, ívelt homlokával látványra is méltón viselte a nagy hadvezér nevét. Senki sem emlékezett olyanra, hogy valaha valaki becenevet adott volna neki, még a családban is mindenki egyszerűen Sándornak hívta kicsi gyerek kora óta. És Nagy Sándor viselte is a nevét, viselte mint egy jól szabott úri öltönyt. Határozott önérzetét sok tekintetben jelenlévő szerénységgel tudta párosítani, visszafogott, jóindulatú mégis erőtől duzzadó egyénisége pillanatok alatt elismerést váltott ki úgy a diáktársaiból mint a tanárokból.
Most is a salakpálya körül tolongó gyerektömeg kellős közepén, tengernyi elismerő tekintet kereszttűzében olyan szerénységgel tudott az alkalomra felállított dísztribün felé lépdelni a kupa átvételére, hogy abban azért annyi magától érthető győztes magabiztosság is vegyüljön, ami még a vesztes csapat szurkolótáborát is meggyőzi az eredmény megkérdőjelezhetetlen voltáról. Nagy Sándor mindent így csinál: nagyvonalúan és szerényen.
A tribünön a lányok hol szemlesütve pillogtak a fémesen fényes kupa irányába, hol leplezetlen mosolyokat küldtek a győztesek kapitányának, még ártatlan, alig érthető vonzalmakat énekelve bele a koranyár izgalmas, fűillatú melegébe.
Két lányommal (Elvira 12, Ibolya 8-évesek) feleségemmel beutalót kaptunk Balatonalmádiba. Kiegyensúlyozott, vidám család voltunk, élveztük az életet.
Mindig együtt mentünk üdülni. Azon a bizonyos nyáron is így történt.
Az egyik nap azzal az ötlettel hozakodtam elő, hogy menjünk el egy hajókirándulásra Tihanyba. A két gyerek lelkesen helyeselt, de a feleségem nem akart jönni, mondván, hogy felkavarodik a gyomra a hajó ringásától. Így mit volt mit tenni, hárman mentünk elébe a szépnek ígérkező kirándulásnak.
Elsők között jutottunk fel a hajóra. Amelyik szintre kerültünk, szemben a túlsó padon már ült egy hölgy. Vörös haja volt, a feleségemre emlékeztetett – az én kedvenc színem – majd, hogy elállt a lélegzetem. Nem figyelte a felszállókat. Az elébe tárult nagy tavat nézte szomorú szemekkel.
Gyerekek mondtam. Van kedvetek játszani egyet? Persze, hogy harsogó igen volt a válasz. Nos. Látjátok azt a nénit? Szomorú, magányos. Odamegyünk hozzá felvidítani. Figyeljetek rám. Ne lepődjetek meg, ha ellentmondásos dolgot mondok, sőt ha eszetekbe jut valami Ti is toldjátok meg. De esküdjetek meg, hogy Anyátoknak nem mondjátok el, mert lehet, hogy megharagudna érte. Ujjainkat összetettük, így esküdtek meg. Cinkosaim lettek és ez izgalmasnak ígérkezett mindkettőjüknek. Odamentünk. Ibolya mellé, én vele szemben Elvirával foglaltunk helyet. Nem kérdeztük, hogy szabad e a hely, leültünk.
Én azonnal hozzáfogtam a szövegeléshez; Látom, egyedül van. Szomorkodik szeretnénk egy kicsit felvidítani. Kérem, játsszuk át ezt a hajóutat úgy, hogy a feleségem, és a két gyermekem édesanyja. Jó? Még mielőtt válaszolhatott volna, egy idős házaspár foglalt helyet mellettünk. Aztán elindult a henger...Elzártad otthon, a fürdőszobába rendesen a csapot? Bezártad a bukóablakot, a két gyerek kacarászott; Anyuka elhoztad a macimat, a másik; barátnőim címeit a noteszodba tettem. Elhoztad a noteszod? És se szeri, se száma nem volt a bolondos kérdéseknek. Végre megtört a varázs!
Visszavágott; és Te, bezártad a kiskaput? Remélem a kulcsokat jól eltetted, mert a múltkor is a saját lakásunkba kellett betörni...Froclizni kezdtük egymást; persze Te vagy a mintafeleség. Te mindenre gondolsz! Nem úgy mint Te. Igaz is mennyi pénzt hoztál magaddal erre az útra? Hoztam eleget –mondtam- ne aggódj. Már velünk kacagott. Vörös haját vitte, lobogtatta, mint egy zászlót a szél...
A két öreg mosolyogva nézte kedves civódásunkat. Látom, mondja egyszer az öregúr, csak-csak maga viseli otthon a kalapot!? Á – mondom – nem én. Azt a mondásomat tartom, hogy a Jánosnak, -és itt magamra mutattam-, van igaza mindenben, (így burkoltan be is mutatkoztam)a többiben pedig a feleségemnek. Ez jó mondta az öreg, ez jó! Így van Évike? A vörös hajú hölgy meglepetten rám kapta tekintetét. Így vettem észre, hogy véletlenül eltaláltam a keresztnevét.
A hajó már bent siklott a Balaton közepén. A hangszórókból lábat mozgató tánczene szólt...Táncolunk? Fogtam meg kezét Évike-asszonynak. Á nem, nem merek, tompította le a kemény nem-et, hiszen senki sem táncol, mindenki minket nézne...azon segíthetünk. Gyerekek fussatok szét a padok között, mondjátok el, hogy az édesanyátok nem mer táncolni, csak ha már más is táncol. Elvira, Ibolya felugrott, be-be ugrottak a padok közé, és mire visszajöttek, már vagy hat pár ropta a táncot. Odanyúltam a kezeiért, ellentmondást nem tűrően magamhoz szorítottam, és táncolni kezdtünk. A két öregnek tetszett, mert megtapsoltak bennünket.
Csinos volt, szép alakú. Először próbált messzebb tartani magától, aztán megadón, - hiszen játék- vállamra hajtotta fejét, gyönyörű vörös zuhatagával. Olyan összhangban táncoltunk, mint ha évek óta együtt gyakoroltunk volna.
Ha megengedik, elvinnénk a gyerekeket, hallottam messziről, elöl lehet kapni valami üdítő italt...Csak vigyázzanak, mert szeleburdik, ne, hogy a vízbe essenek!
Eltolt magától. Azt hiszem, ha ketten vagyunk, igazán összemagázódhatnánk, és szóval ez a szoros tánc...
Kértem, hogy ne rontsa el ezt az együttlétünket ilyen aprósággal. Rám nézett,
Jó mondta, nekem is tetszik ez a játék, de ez tiszta őrület. Neked, gondolom van feleséged, aki a...Nincs, nincs. Elváltunk. Már évek óta én nevelem a két gyereket. Hát akkor neked sem lehet könnyű... hát nem. De mert homályosodni kezdet szemei, és még nem voltak ott a többiek, randevút kértem a hajóút után tőle, (persze játékból) de Ő a fejét ingatta, sugallva, hogy nem, nem lehet.
Visszajöttek a többiek. A gyerekek kacarásztak, mondván nem vettétek észre, hogy már csak ketten táncoltok? Meglepetten rebbent ki karjaimból, leültünk. Apu! Csivitelt a kisebbik. Láttam. hogy az Anyuka – mikor táncoltatok behunyta a szemét
Miért? Éva –asszony arcán halvány pír futott keresztül...Ejnye-ejnye a lányok egymás titkait nem árulják el a fiúknak, mondtam neki...Először kaptam el tekintetét hosszabb időre. Láttam benne a kitárulkozást és azt, hogy megadta magát.
A Tihanyi apátságot együtt néztük meg. persze jött velünk a két öreg is. Otthon elolvastam Tihanyról a tudnivalókat, gondolva arra, hogy majd megjátszom a fejem a gyerekek előtt, hogy az iskolában tanultak milyen élénken élnek még bennem. Így a családon kívül, még három hallgatója volt, történelmi ismertetőmnek. A Mami meg is jegyezte, hogy milyen művelt emberrel hozta össze Őket a sors...Persze én azonnal tiltakoztam, mondva, hogy mielőtt eljöttünk én átolvastam a tudnivalókat. Most, amikor igazat mondtam, senki nem hitt nekem. Micsoda paradoxon
Hazafelé sokat játszottunk picsi-pacsit, ujjainkkal huszonegyet, stb. Szórakoztunk. Egyszer csak észrevettem, hogy Éva-asszony megfogja Ibolya kislányom kezét és az hagyja, sőt apró ujjaival vissza is fogja. Elvira is észrevette, rám akart nézni, de félúton megállta fejmozdulatával, mosolygott, mint egy felhívva a figyelmem, hogy Apuka te is észrevetted?
Visszaértünk Almádiba. Elbúcsúztunk az öregektől, hosszú egészséges életet kívántunk nekik, ők meg sok boldogságot nekünk. Az öregek előttünk szálltak ki a hajóból Éva-asszony fogta az Ibolya kezét, én az Elviráét. A gyerekek elbúcsúztak, egy-egy puszit adva a (pót) Anyukának. Én is „a” viszontlátásra... köszöntem el tőle, de még ráadásként megköszöntem, hogy végigjátszotta velünk az utat. És a randevú, súgta?…
Ott van Anyuka! Kiabált a két gyerek és már futottak is, a kb. 30-lépésre levő Anyjukhoz.
Bocsásson meg, de mennem kell! A házasságuk felbontása is része volt a játéknak? Hát persze mondtam. Mintha megtántorodott volna...ijedten kaptam utána, majdnem én is elestem. Egy padra ültettem, ahonnan riadtan ugrottak föl a fiatalok. Az egyikük lelábolt egy marék vízért, amit az arcába locsolt. Az akkor már a segítkezők körbe fogták. Engem, mint idegent félre toltak. Még egyszer mintha találkozott volna a tekintetünk...Egy hajókirándulás, ilyen rövid együttlét képes lehet egy érzelmi lavinát elindítani?
Ezt nem hiszem! Ez egyszerűen lehetetlen! Hiszen tudta, hogy játék!?
Feleségem és a két gyerek már várta, hogy hozzájuk érjek. Ott valami csődület volt. Mi történt? Kérdezte a feleségem? Valaki rosszul lett a nagy melegtől gondolom, válaszoltam.
Cukrászdába mentünk, fagyit vettem magunknak. Nagyon komoly ez a két gyerek. Csak nem szidtad meg őket valamiért? Vagy Ők sem bírják a hajó ringását?
(Valamire ráéreztek...morfondíroztam magamban. Vagy túl fiatalok voltak ehhez a játékhoz?) Nézd! Az Ibolyának lecsöppent a fagyija, pedig milyen pedáns szokott lenni. Az Elvirát lepcses szájúnak csúfolta, aki rendszeresen leette magát. Figyelj kicsim! Lecsöppent a fagyid. Ijedten forgatta, körbenyalogatva.
Hazafelé mentünk. Elöl a felesége, fogta a kisebbik kezét, hátul én a nagyobbikkal, aki megkérdezte; ugye az Éva lett rosszul? Á nem mondtam. Valaki nem bírta a meleget, és megszédülhetett. Rám nézet kételkedő kérdőjelekkel...
Két év telt el, mire újra Balatonalmádiba kaptunk újra üdülőjegyet. Az egyik reggel tovább lustálkodtunk a szokásosnál. A nap már belátott a szobánkba. Talpra Magyar! Kiáltottam el magam, mire minden kíváncsian körbefogtak; Mi van? Mi történt? Van e kedvetek egy hajóútra Tihanyba? Kérdeztem, persze–persze menjünk! Helyeselt a két gyerek. Én nem megyek, mondta a feleségem, tudod, hogy nem bírom a hajó ringatózását...Ti menjetek nyugodtan majd én addig rejtvény fejtek. Jó mondtam. Akkor megyünk hárman. És ekkor olyan történt, amit soha nem felejtek el; Akkor nem megyünk mi sem, ha Anyuka nem jön.
Szemeikben haragvó, dühös szikrák gyúltak odaszaladtak Anyjukhoz, átölelték, és dühösen mondogatták, hogy akkor mi sem megyünk!
Valami tablettát vett be, ami segített leküzdeni gyomrának háborgását, de eljött. Ott álltunk a hajó egyik korlátjánál, a gyerekek a másik oldalon. Egy hirtelen mozdulattal felém fordítottam. Megengeded, hogy kibontsam a hajad? Éppen kellemes szellő fújdogál...Úgy sem tudod, jött az elutasítás. De már sokszor kibontottam... most nem úgy van összefogva. Várj, Te szentimentális bolond – súgta – a szél belekapott vörös hajába. Kezeimet kétoldalt haja mellé tettem. Élveztem, ahogy simogatja, csiklandozza tenyeremet lassan lehajoltam, homlokon csókoltam. Kicsit félresandítva láttam, a gyerekeket, tágra nyílt szemekkel minket figyelve mosolyognak. A hangszórókból hangos zene szólt…Táncolunk, kérdeztem?…amikor odaértünk a két gyerekhez, közre fogtuk őket, együtt táncoltunk. Helyesek, fiatalok voltak, szemükben már felnőtt kérdésként vibrált az „EMLÉKSZEL”?…de fejem ingattam, nem-nem…
Azt hiszem, akkor bocsátották meg igazán nekem, azt a két évvel ezelőtti vidám, végigkacarászott hajókirándulást…
Sokszor elgondolkodtam már, vajon léteznek-e megérzések?
.... Már minden bőrönd készen áll. Már mindenki eljött, hogy elbúcsúzzon. Már minden szó elhangzott. Minden jókívánság. Minden ölelés.
Miért olyan nehéz egy-egy elválás? Hisz hónapok óta készülünk a " nagy utazásra", Mint két megszeppent "kislány" állunk nővéremmel a pályaudvaron. Bár csak indulna már a vonat.... S lassan, ráérősen végre gondol egy nagyot: először csak lépked, majd futni kezd, szalad, szalad velünk. Már csak négy pár integető kezet látunk, különösen egy kimagaslik, Édesapám mintha még mindig, csak mindig búcsúzna. Nekem fel sem tűnik, de testvéremet hirtelen rossz érzés fogja el. Talán utoljára látja ezt a szerető kézpárt? Talán ez a búcsú végleges? Miért, óh miért jönnek ezek a kísértő gondolatok a legszebb pillanatokban? Miért is szeppenti meg Szegénykét? Nem is mer szólni nekem, csak mint egy ijedt Kismadár ül, lélegzetét is visszatartva. Mégis: lassan felejtetik a mellettünk elsuhanó tájak aggodalmát, enged a félelem.... csak a rossz érzés marad még meg egy ideig benne.
Gyönyörű kastélyban járunk, mintha elvarázsolt lenne... Kertjéből olyan szép kilátás tárul elénk, hogy szinte elfelejtünk a lábunk elé nézni. Szegény nővérem megbotlik, alig tud hazavánszorogni. Véletlenül órámra tekintek, délután három óra van....
De jó is lesz végre hazamenni! Mindent megnéztünk, amit meg lehetett nézni, mindenkivel találkoztunk, akit csak szerettünk, de most már csak haza. Csak legyünk otthon, végre otthon.
.... S robog a vonat, s már számoljuk a perceket. Naplómat megírtam, s az utolsó mondatot nyitva hagytam: " Mindjárt megérkezünk. A fogadó bizottság:..."
Izgatottan keressük szemünkkel, hol is állnak. Nicsak! már látjuk is őket: Anyuka és két bátyám.... Hol van Apuka? Talán kicsit messzebb áll?
De nem. Nincs velük. Az öröm első pillanatában nem is fogjuk fel, de hamarosan feleszmélünk: hol maradt? Miért nincs itt? Hisz tegnap este érkeztek meg vidékről, hogy bennünket várjanak. Hol van? Hol?
- Ö most ott maradt - hangzott a válasz. Ott maradt, ott maradt...
S már indulunk is hazafelé. S ahogy a kocsiban ülünk, rátekintek Édesanyámra. Arca mozdulatlan, mintha nem is köztünk lenne... S hirtelen bevág, élesen bevág a kérdés. - Meghalt? - kérdezem, de nem válaszol.
Csak a kivilágított Duna, a már olyan régen várt kezd elhomályosulni szemem elöl.
S ahogy belépünk otthon az előszobába, két fekete öltönykabátba ütközik tekintetem. Mindent tudok már.
Léteznek, vajon léteznek megérzések?
*********
A szerző megjegyzése: Édesapám előző nap délután három órakor költözött el.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 9 Hétfő 5:34), összesen 1 alkalommal
Régóta érzem már, hogy engem figyel. Szinte rámtapad sötétbarna szeme.
Nem merek visszanézni, csak lopva - s mégis elkapja tekintetem.. Egy
pillanatra csupán, csak egy röpkére: izzása engem is lángra gyújt.
Vajon miért félek épp ma ettöl a gyönyörü szempártól? Hisz évek óta
ismerem már, de most valami eddig ismeretlen gyengeség vett rajtam
eröt. Oh, pedig mennyire vártam már ezt a pillanatot!
S már fel is csendül a lágy zene, melankólikus, s dallama szívemet
mégjobban felmelegíti.
- Szabad? - kérdi, s szinte választ sem várva nyujtja karját. Egyik
kezével lágyan átkarolja derekamat, a másikkal pedig megérini arcomat,
s ahogy felemeli, s maga felé forditja: rám ragyog barna szeme.
Melegséggel telik meg, izzóan kedves tekintete. Elmerülök benne,nem
tudok, s már nem is akarok szabadulni nézésétöl. Lassanként
felengedek, s már nem is ellenkezek, ahogy huz, ahogy szorit magához
egyre közelebb. Fejemet vállára hajtom, s csak repülünk, repülünk a
muzsika szárnyain egyre beljebb, csak beljebb a táncoló párok közé....
Fejemet vállára hajtom... Elhalkult a zene, s csak a kertböl
hallatszik a tücsök zenéje, lámpásként a hold fénye világit ránk..
Elöbb a hajamat simogatja, s én szemét keresem .... kezemmel, majd
számmal. Nem várat magára a válasz, forró ajka az enyémre tapad: nem
szakad el. S immáron már nem két lény, hanem egy játszik, forog, repül,
egyre beljebb, csak beljebb, eddig nem ismert mélységekbe, eddig nem
érzett gyönyörökbe.
Végtelen béke és melegség jár át, szinte meg sem mozdulunk, tovább
tartanak, egy egész életre szólnak ezek a pillanatok.
Fejemet vállára hajtom, s karjával félálmában átöleli derekamat.
Elpilled tekintete, mély álomban izzik tovább gyönyörü barna szeme.
A hold, látva, hogy már nincs rá szükség, tovább vándorol. Már csak a
tücsök hegedül:
Nem is tudja , hogy nászunkat énekli.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 9 Hétfő 12:57), összesen 2 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
