A prózaversenybe a következő feltételekkel, várjuk a műveket szeretettel.
Hasonlóan az Anonim versversenyhez, Anna1955 moderátornak küldjétek el a műveket hétfőtől csütörtökig.
A művek maximum hossza 80 sor lehet. A mű nem jelenhet meg a verseny előtt a Fullextra semmilyen felületén.
Nincs megadott téma, bármiről írhattok.
A szavazás azonos a versversenyekével.
Péntektől vasárnap estig, illetve a topic lezárásáig lehet szavazni, kötelezően három feltett műre.
Ha hat műnél kevesebb pályázat érkezik be, akkor automatikusan meghosszabbodik a verseny a következő héttel, amíg hat mű nem szerepel. A szavazáshoz minimum hat műre van szükség, tehát kérünk benneteket játszatok velünk itt is aktívan.
Az első helyezett művének elérhetősége egy hétig kiemelt helyen fog szerepelni a főoldalon.
Harmadik Köztársaságunk 16. éves története nemcsak az általunk felkent politikusok hazudozásáról szól. Időről-időre előbukkannak a homályból "beszervezés-elméletek" Politikusokról, rock zenészekről, sportolókról derül ki, hogy buzgón körmölgették a jelentéseket törtszámjegyű ügyosztályoknak, mint eminens kisdiák. Az érintettek persze tagadnak, állítva, hogy azok csupán vízállás jelentések voltak, és úgy végződtek, hogy "hajóvonták találkozása tilos".
Nos, akkor had szólaljak meg mint érintett, a névtelenség homályába burkolózva, legalább is még egy hétig.
1978-ban, 18 éves koromban Kalocsán ettük az előfelvett katonák komiszkenyerét. Bár leginkább a kenyér volt az egyetlen ehető étel azon a helyen. Dehát az előbbi metafóra volt.
Leszerelés felé járt az idő, július lehetett. Sorban hívogattak le bennünket a politikai tiszthez. Így nekem is mennem kellett. Két fiatal srác volt még bent az őrnagy elvtárson kívül.
Beszélgettünk mindenféle témáról. Kiderült, hogy rendőrök, Sz-ről jöttek, ahonnan én is származom, és jártak le a Sportcsarnokba hozzánk cselgáncs edzésre. Valóban, emlékeztem, hogy néhányszor rendőrök ügyetlenkedtek edzésen.
Teljesen "véletlenül" azon a szombaton eltávozásom volt. Megkérdezték, elvigyenek-e Sz-re kocsival? Kell ennél nagyszerűbb ajánlat egy kiskatonának? A kocsiban, mikor Sz-hez közeledtünk, megkérdezték, hogy találkozhatunk-e a jövőben?
Persze, feleltem. Miért is ne? Jót beszélgettünk egymással, nem volt semmi gond.
Rég elfeledkeztem a dologról, mikor egy szeptemberi napon, előadás utáni délelőtt az egyetem előtt "összefutottam" egyikükkel. Üdvözlés, szokásos hogy vagy? után megkérdezte: találkozhatnánk a város szélén lévő Kék Csillag étterem presszójában?
Kicsit furcsállottam a dolgot, de naivan igent mondtam. A megbeszélt időpontban egy-egy cola mellett előjöttek a farbával: jelentést kellene írnom az évfolyamtársaimról. Ki mit mond, csinál, ami politikailag helytelen.
Köpni, nyelni nem tudtam. Biztos látták megdöbbenésemet, ezért újabb találkozót kértek, ezúttal egy, a város szélén lévő kis erdei pihenőben.
Több álmatlan éjszakám volt. Nem azért, mintha elítéltem volna azt, amit csináltak. Az akkori légkörben valahogyan természetesnek vettem, hogy a hatalom akár ezzel a módszerrel is őrizni, védeni akarja pozícióját. Akkor, 1979-ben, egy egyetemi nagyvárosban, Sz-re még nem értek el a lengyelországi események kezdődő viharai.
Én magam, volt gimnazistaként, az akkori rendszer emlőin "szocializálódtam". Tehát nem a felkérés lényege volt a bajom. Hanem az az egyszerű, emberi kérdésfelvetés: el kellene árulnom csoporttársaimat, évfolyamtársaimat, esetleg barátaimat.
Nemet mondtam a "felkérésre". Ekkor jöttek a "jó-zsaru, rossz zsaru" felállással. Egyikük ecsetelte, hogy egyes vizsgákon milyen előnyöm származhat az együttműködésből. Másikuk figyelmeztetett, hogy egyes kollégái sokkal keményebb módszereket vetnek be a meggyőzéshez, és vizsgákon esetleg hátrányom származhat az elutasításból.
Felajánlották, hogy még egyszer gondoljam át, és újra találkozzunk azon a helyen. Beleegyeztem. A találkozóra nem mentem el. Még egyszer felkerestek, a Nem-em még határozottabb volt, mint korábban.
Így nem lettem "tégla" azokban a beépítkezős időkben, és kezdődött el az én rendszerváltásom
A fenébe! Már megint piros lámpa!
-Mit bénázol itt előttem! Menj már, nem látod, hogy zöld! Ennél zöldebb már nem lesz! – dohogok magamban.
Ideges vagyok. Oda kell érnem az iskolához a gyerekért, és otthon még van egy csomó dolgom. Ehh! Ez nem az én napom. Talán az idő miatt is van ez a rossz hangulat. Hidegfront van. Egész nap borús az ég, lóg az eső lába. Ilyenkor az ember kedve elmegy mindentől.
Na, még ez is! Pont most kell ennek az öregnek is itt áttotyogni az úton! A kutyája meg itt rohangál össze-vissza. Igazán pórázra köthetné, aztán majd csodálkozik, ha elüti egy autó.
Végre! Időben ideértem. Sikerül leparkolnom az iskola bejárata előtt. Kicsit kifújom magam. Fejemben zakatolnak a gondolatok, mit is kell még ma elintéznem.
Nézek ki az ablakon, lesem a kaput, mikor jön már a gyerek. Ez is idegesít. Én rohanok, hogy ideérjek, őnagysága meg nem jön. Persze biztosan megint cseverészik a barátnőivel. Mikor tudja, hogy én várom, és sietek. Na, majd kap tőlem, csak jöjjön ki! Fortyogok magamban, az idegeim pattanásig feszültek. Már nem is tudok gondolkodni, csak nézek ki a fejemből bambán, nézem a járókelőket. Teszem magamban az epés megjegyzéseket:
- Ilyen lábakra minek vesz fel valaki miniszoknyát? Ez meg hogy néz ki? Zöld nadrághoz képes felvenni piros pulóvert!
Szúrós vagyok, mint egy kaktusz. És zöld is, mint a kaktusz vagy az epe. Na, a humorom azért nem hagyott el! Állapítom meg magamban ezen gondolat folyományaként.
Nicsak! Itt az öregúr is, aki az előbb totyogott át előttem az úton. Meg a ronda kutyája. Olyan csúnya kis keverék, hogy már majdnem szép. Az öreg lassan vonszolja magát. Kopottas a ruhája, de tiszta. Majdhogynem elegáns. Valaha biztosan snájdig fiatalember volt. Bottal jár, nehézkesen. A kutya ott szaladgál körülötte. Előreszalad egy kicsit, aztán megáll, hátranéz. Lesi az öreget, jön e már. Aztán visszaszalad hozzá. Kicsit ballag mellette, aztán újra előrefut. És néz előre, figyel. Laska fülei ilyenkor felállnak, mókás orrocskája beleszimatol a levegőbe, mintha keresne valakit. A bácsika megáll kicsit pihenni. A kutya is visszajön hozzá, ott sertepertél a lába körül. Egyszer csak felkapja a fejét, farka őrült csóválásba lendül, aztán nekiiramodik. A sarkon feltűnt egy idős hölgy. Hozzá rohan szélsebesen, ahogy aprócska lábai bírják. Körülugrálja a nénit, aztán visszarohan az öreghez. Aztán megint vissza. Az egész testével örül, majd kiugrik a bőréből. A távolság egyre csökken az öregek között. A kutyus útja is egyre rövidebb. Mintha az ide-oda szaladgálással ő húzná egyre közelebb a két embert egymáshoz, mintha segíteni akarna, hogy mielőbb elérjék egymást. És végre találkoznak. Elég közel vannak hozzám. Látom a ráncos arcokon a boldog, meleg mosolyt, szemükben a csillogást. Megcsókolják egymást. Szájon, mint a szerelmesek. A kutya őrültem szaladgál körülöttük körbe-körbe. Aztán kézenfogják egymást és elindulnak visszafelé.
Csak pár perc volt ez a jelenet, de nem tudtam a szemem levenni róluk. Megfeledkeztem mindenről. Arra eszmélek, hogy megnyugodtam. Az idegességem elszállt, a lelkem kisimult. Valami nagyon jó érzés árad el bennem.
Megérkezik a gyerek is. Nem veszekszem vele. Innentől már szép a napom.
Lám ennyi kell csak, észrevenni egy szép, emberi pillanatot, és máris máshogy látjuk a világot.
A padon egy idős asszony és férfi ül. Hetven évesek Előttük halad el egy fiatal házaspár, kocsiban a kisbabájukkal. Az idős asszony hírtelen fel akar állni.
- Margitkám, maradj. Pihenjünk még egy kicsit, még világos van.
- Nem, apukám, nem, az ajtó, ajtó…
- Nyugodj meg, minden rendben van.
45 évvel ezelőtt ők is boldog fiatal házasok voltak. Azután, hogy megszületett a kislányuk, lakást kaptak a városközponthoz közel, ennek örültek is. Az udvarban még két lakás volt. Margitka és István kifestették a kétszobás lakást, új nyílászárókat építtettek be, azután beköltöztek. István korán ment mindennap dolgozni. A szomszédok is dolgoztak. Így gyakran csak Margitka volt egyedül itthon a kis Mártikával. Csend, nyugalom.
- Kicsi angyalkám, most megfürdetlek, tudom ezt imádod, nagyon szereted a pancsolást, hámizik a baba, és megyünk sétálni. Csodálatos idő van kint. Találkozunk a barátnőmmel, neki pedig kisfia van, szintén egy hónapos. Ugye, finom a pancsi-pancsi? Jaj, hideg a víz. Nem jön víz a csapból! Fene vigye el, megint elzárták a vizet, nem is figyelmeztettek erre! Kicsikém ez egy fém kiskád, felteszlek a gáztűzhelyre, kicsit melegítek a vízen. Vigyázok rád, kis csillag. Nagyon vigyázok.
Csöngetnek. Margitka villámgyorsan, mert otthagyta a gyereket, szalad ajtót nyitni. Sehol senki A bejárathoz lépcső vezetett. Leszaladt, hogy megnézze, ki lépett ki a nagy kapun. De senkit sem látott. Rohan vissza.
És itt váratlan dolog történt. Az ajtó becsapódott, és ezt az ajtót csak kulccsal vagy csak belülről lehet kinyitni. „Úramisten! A kisbabám!” Jajgatott, Segítségért kiabált. De nem halotta ezt senki. Be akarta törni az ajtót, de nem tudott ezzel az új és masszív ajtóval megbirkózni. Halotta a gyerek sírását, iszonyatos félelem árasztotta el a fiatalasszonyt. Ájulás kerülgette, jajveszékelve kirohant, a szomszédos házban becsöngetett egy földszinti lakásba, alig tudta ott eldadogni, hogy mi van. De siettek segíteni. A szomszéd bácsi egy fejszével szaladt, és hamarosan fel is törte az ajtót. De már késő volt…
A kisbaba halála sok embert felbolygatott a kis városban. A tárgyaló terem is napokig zsúfolt volt. Ki hibájából történt meg az eset?!
A fiatal házaspárnak komoly megpróbáltatásokat kellett átvészelnie. Szerencsére (vagy nem?) Margitka nem abban a dimenzióban folytatta életét. Számára a kis Mártika élt. Otthon volt egy nagyon öreg porcelán baba, azt babusgatta örökösen, énekelt is neki sokat. Legnagyobb gondja Margitkának az volt, hogy nem mehetett el sétálni akkor a barátnőjével és annak kisfiával.
És most, sok év múlva, egy szép őszi napon ül a házaspár a padon a fák alatt. Pistabá simogatja az ősz hajú ábrándozó feleségét és, ha kell, megnyugtatja.
- De, apukám, az ajtó, az ajtó! Menjünk, siessünk!
1945 tavaszán egy hűvös reggelén újra felhangzott a kis kikötő partján a légiriadó kürtje. Az egyetlen hadrafogható hajó, egy gyorsnaszád legénységének mintegy fele jelent meg, hogy a hajót a nyílt vízre vigyék a bombázás elől. A legénység maga is csak a parancsnokból, a helyetteséből és négy matrózból állt. A többiek megszöktek, de a parancsnok nem indított eljárást ellenük. Minek is? Felvetődött, hogy a hajót sorsára hagyják a kikötőben és ők maguk is gyalogszerrel elmennek, de a riadó ezt meghiusította. A hajó menetkész volt, volt rajta elég lőszer és a két torpedó, amivel hajókra vadászhattak. A tiszt mégegyszer megkérdezte, nem kíván-e valaki még indulás előtt távozni. Senki. Akik maradtak, azoknak már nincs veszteni valójuk. A bombázások során elveszett minden ismerősük és minden értékük. Felkészültek a végső ütközetre. Egy felderítőgép jelentése alapján a kikötő közelében ellenséges hajók tevékenykedtek napok óta. A kevés üzemanyag arra pont elég volt, hogy kifussanak és egy gyors támadást intézzenek utoljára egy konvoj ellen. A hajót nem búcsúztatta senki. Az utcák kiürültek. Indulásnál már lehetett hallani a közeledő bombázókat. Két kilométerre voltak a kikötőtől, amikor az ezernyi bombától teljesen meg is semmisült, a környező háztömbökkel együtt. Nem maradt más, csak romok és szürkéskék füst a kihalt városka helyén. Nem mozdult semmi. A még ott maradt két üzemképtelen tengeralattjáró is telitalálatot kapott, a legénysége már napok óta eltűnt. Immáron visszafordulni sem volt hová.
Dél körül a nyílt tengeren leállították a motorokat. Vártak. Nem beszélt senki, csakis a horizontot kémlelték. Kifejezetten hideg szél fújt, két-három méteres hullámokat keltve. A 40 méteres hajót össze-vissza dobálta a viharos tenger. Néhány órás várakozás után felkiáltott az egyik matróz. Három hajó közeledett. Angolok. Észrevették a német hajót és most teljes sebességgel közeledtek feléje. A gyorsnaszádon betöltötték a két torpedót. A kézifegyverek táraiból mindenki kiszedte az utolsó lőszert, hogy azt használva ne kerülhessen senki sem fogságba. Arra nem vágyott már egyik német sem. Elfoglalta mindenki a helyét, majd felmorajlottak a motorok. Ez a fürge kis hajó háromszor volt gyorsabb és mozgékonyabb az angol rombolóknál, így volt esélye a győzelemre. Az angolok lőni kezdtek. A kis hajót ugyan nem találták el, de a németeket már nem engedték el. A gyors hajó több egymást követő irányváltással lassanként megkerülte a három rombolót. Azok hirtelen szétváltak. Az egyik egyenesen az orrával tartott a német hajónak. Az a gyorsasága miatt elkerülte az ütközést. Fedélzeti fegyverekből és kézigránátokkal megszórták az angol rombolót. Az súlyosan meg is rongálódott, de a németek fedélzete is felszakadt néhány helyen. Elhagyva az első, immáron enyhén füstölgő angol hajót merőlegesen ráfordultak a másodikra. Indult is a torpedó, mely fél perc múlva tompa dörejjel kettétörte a rombolót. Két perccel később már csak néhány a vízben úszó alak mutatta, hogy ott hajó volt.
A németek nem törődtek semmivel. Az egyik matrózt letépte a fedélzetről egy repesz, de ennek ellenére ráfordultak a harmadik angolra. A másik torpedót az kapta. Léket kapott, orral hevesen kezdett merülni. Fekete füst ömlött minden nyílásából, majd amikor félig elmerült, hirtelen felrobbant. A víz felszínén terjengő füst, fekete olaj közt néhány hulla maradt csak, élve nem menekült onnan meg senki. A németek menekülőre fogták volna, de az első sérült romboló szétlőtte a motorokat. Az angolok teljes sebességgel rohantak a németek felé. A németek közül csak hárman éltek még. Az egyik matróz úgy döntött, inkább a vízbe ugrik. A parancsnok felszólított egy másik matrózt, hogy az is ugorjon be, de az ellenkezett, majd fejbe lőtte magát a fedélzet közepén. A tiszt látta, ő maga hiába ugrana a vízbe, már legázolja úgy is a romboló a ronccsal együtt, úgyhogy az utolsó kézigránátot a hajó üzemanyagtöltőjébe dobta. Épp amikor a német hajót letaposta a romboló, robbant darabokra a gyorsnaszád, közvetlenül az angol hasa alatt. A romboló kiemelkedett a vízből, majd felhasadt testtel kettényílva zuhant vissza a vízre. A szétfolyt forró olaj miatt felrobbant a romboló maradék lőszere is, így néhány másodperccel később már csak a feketén égő olaj maradt a víz felszínén. Nem maradt más, csak néhány roncsdarab és a jéghideg vízben lebegő angol és német testek. Akik még ekkor éltek, azokat is perceken belül utólérte a végzetük; a hideg, fagyos tengert nem lehet túlélni. Mentőhajók, repülők nem keresték őket. Hivatalosan eltűntek ezek a hajók, melyeket aztán többé nem keresett senki. Ők is a végtelen tenger hullámsírjában nyugszana
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 23 Hétfő 12:02), összesen 1 alkalommal
Holnap pihenőnap. Jól esik. Nagyon kiveszi az ember lelkét a sós levegő, nem is beszélve a mínusz 25-ről. Nem könnyű egész napokat kint tölteni. Viszont ez van. A munkát nem végzi el sem a tomboló nyár, sem a recsegő tél. Oly érdekes, lenyűgöző jelenség ilyenkor a csillogó levegő. Mintha apró csillámokat szórna belé a délutáni naplemente. Igen – itt Valcartierben – korai a naplemente, és valószínűtlenül vörös. Átfesti a végeláthatatlan fenyőerdőt, a közéjük furakodott néhány házat, a katonai iskola épületeit, hangárait. Simi arca is vörös. Rendkívül nyugodt ember, akinek még sosem láttam vörösnek az arcát. Igazi székely, a legkisebb porcikájáig. Nehezen billen ki a súlypontja, legyen bármiről is szó.
- Szia! Kipirultál – oldom a pillanatot, amikor a megbeszélt találkozó előtt egy perccel érkezem az épület elé. Ő mindig előbb érkezik. Még a pontosnál is pontosabb szeret lenni.
- Aha! Te is.
- Mi vagyunk az elsők?
- Mint mindig.
- Te jártál már Quebecben?
- Hehe! Tegnap is ott voltunk. Ne viccelődj!
- No! Nem úgy gondoltam, hanem így, hogy szét is nézhetünk.
- Mikor jutna ide a magyar máskor? Szerintem, most sem nagyon lesz nézelődés.
Ennyiben maradunk. Kitapisgáljuk a havat toporgásunkkal, miközben Ferencet várjuk. Őt osztották be mellénk kísérőnek. Mellesleg itt tanít a katonai főiskolán és '56-os. Már ismét elég jól beszél magyarul, hogy egy hete összeköttetett sorsunk itt Kanadában. Szokatlanul pontatlan ember – nem igazi magyar katona, hanem sarkvidéki - most azonban csak néhány percet késik. Qubecet nem ismeri az is biztos, mert tegnap térképről navigáltam őt az értekezlet színhelyére. Elvégre én már egyszer, az első értekezleten jártam ott. Ma fogadásra megyünk. A tiszteletbeli magyar konzul ad fogadást. Már jó előre raktároztam az ebéd utáni szieszta idején a hatalmas város utcarengetegében a Hotel de Coutellierhez vezető utat, nehogy ismét aprócska Ferenc-meglepetéssel kelljen szembesülnünk. Csendesen telik a félórácska, s bár még csak délután 4 van, be is sötétedik. Hiába. Ez nagyon észak.
Jót tett segítőnknek a tegnapi néhány nagyvárosi keringő, mert minden gond nélkül kanyarodunk a St-Paul rue 253. elé. Pillanatok alatt urakká lépünk elő. Egyruhás fehérkesztyű kinyitja az ajtót, hogy kényelmesen kikászálódhassak a gönceim közé szorultamból. Mély bólintással tiszteli meg az erre az alkalomra kölcsönzött öltönyömet. Újabb egyenruha segít a bejáratnál, s meglepetten keresi a kalapomat, miután sötétszürke télikabátomat, selyemsálamat lesegítette, majd lágyan a bal karjára borította, úgy hogy a kalapnak még maradjon hely az előrenyújtott bal kezén. Most nincs kalap. Enyhén széttett kezemmel néma-játékolom el, hogy nincs. Miért is lenne, hiszen pórias sapkámat gondosan a kocsiban hagytam. Egy idő után belenyugszik. Ha tudná, hogy délelőtt még a kemény munka gyöngyözte a homlokom, most biztosan megmosolyogná előlépésemet. Nem nagyon vagyok oda egyébiránt az efféle fogadásokért. Jobban örültem volna néhány múzeumnak, vagy egy kis városnézésnek. Simi viszont szeret mulatni. Így egészítjük ki egymást.
Elveszem az ajtónállótól a pezsgőmet, mielőtt belépünk a bordó terembe. Hatalmas a nyüzsgés, s a házigazdánk fogad feleségével. A szükséges etikett szerint elég gyorsan lefolyik a mesterkélt lélek-pátyolgatás. Ez sincs ínyemre, de széles gesztusokkal takarom ilyen irányú megvetésemet, miközben a toalettből kinyúló kesztyűs kézre lehelem a kötelező kézcsókgyakorlatot. A jólneveltség kissé megemeli tekintetem. Majdnem megnyílik a pácolt parketta:
- Bona! Mit keresel Te itt? - suttogom fogam között.
- Isten hozta Quebecben uram! Sok szép dolgot olvastam Önről a bemutató listán.
- Csókolom a kezét asszonyom!
- Ön tényleg ír verseket? - helyezi bal tenyerét a jobb kezem fejére, és félfordulattal jelzi felém, hogy kísérjem a terülj-terülj asztalkámhoz.
- Szia! Te meg? - kérdezem ismét?
- Hát az úgy volt, hogy... - és rákezd a mondókájára. Férje időnként jobb kézfejének felajánlásával odakíséri egy-egy újonnan érkezőhöz, majd vissza. Aztán ez ismétlődik, számolatlanul.
Hajnalodik. Mindent megtudhattam már a családról, a lakásról, az új életéről, a gyerekekről. Sőt! Az én egész családomat, gyerekeket végig tudakolja, de valahogy arról a közel harminc évvel ezelőtti beteljesületlen szerelemről nem akaródzik neki beszélni.
- Miért nem jöttél el akkor este? - kérdezem bizonytalanul, és oly halkan, mintha csak figyelnének. - Ott vártalak, mint egy szamár. Azt hittem, hogy baleset ért, mert szüleid sem tudtak rólad. - Nincs válasz. Csendbe burkolódzik, mígnem egy könnycseppet vélek felfedezni a szeme sarkában. - Bona! Én szerettelek akkor! Azt hittem Te is. - Kicsit elfordul, hogy ne nézhessek a szemébe, hogy ne láthassam belső vívódásának tükrét.
- Én is szerettelek!
- Ha szerettél, akkor miért? - ismét csend. A háttérben már szedelődzködnek a zenészek, és a vendégsereg létszáma is csappanóban van. - Akkor nem mentél volna el. Szó nélkül.
***
Szikráznak a csillagok a téli égbolton. Csikorog a hideg a városka házai között. Egy ablakon is bekukucskál. Egy gyönyörű lány ül a tükör előtt, és már órák óta sminkel. Előbb felvisz egy réteget, hogy aztán letörölje, mert túl hivalkodónak találja. Középen választja el fürtjeit, majd mégis a jobb oldal mellett dönt. Bordó rúzst hord harmonikus ajkaira, később szinte teljesen letöröli. Miniszoknyáját elől-hátul szemügyre veszi. Még följebb húzza, majd lejjebb. Elsimítja gömbölyűségén. A mellein a sor. Még a képzelet csillagai is belepirulnak szépségébe. Bona randira készül. Olyan randira, ami a legfontosabb számára, amiért eddig élt és epekedett. Barátnőjével már évek óta folyamatosan csak erről beszéltek: Mikor szabad már? Nem túl korai-e, vagy nem késik-e le így a nagy pillanatot? Kinek kell majd kezdeményeznie? Mi lesz, ha mulya a fiú, és mi ha túl rámenős? Az-e a jó, ha mindjárt belevágnak a közepébe, vagy... Két hónapja jár egy fiúval. Úgy érzi szétveti a szívét a szerelem, és azt is; mennyire odavan érte ez a srác. Közösen tervezték meg ezt a nagy pillanatot, a világ legnagyobb pillanatát...
Már 6 óra. Ideje indulni. Kicsit botladozik a magassarkú cipőben a havas járdán, de mégsem mehet egy ilyen randira lapos sarkúban. Erős füst lepi el a környéket, hiszen a kémények dolgoznak rendesen a nagy hidegben. Cseppet sem fázik, s mindene lelkendezve izzik, mégis összébb húzza Zsóka kölcsön szőrmebundáját, amikor egy autó fékez mellette. Ketten kiszállnak belőle, megfogják a kapálódzó lány, és betuszkolják a hátsó ülésre...
***
- Három évig voltam az utcán. Először Bécsben, majd Münchenben. Szinte minden gondolatom Te voltál – és mereven, kisírt szemmel néz most hitetlenkedő szemembe. - Míg egyszer csak jött Johan! Talpig úriember volt. És most itt vagyunk, és ma már a világ minden kincséért sem hagynám el.
- Bona! Légy szíves! - jelenik meg Johan, s jobb kezét a szokott pózba emelve jelzi szándékát. Búcsúztatni indulnak a vendégeket, de még visszafordul: - Nagyon szerette Önt az én feleségem. Nekem elhiheti.
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 23 Hétfő 12:02), összesen 1 alkalommal
Lassú léptekkel közeledett az ágyhoz. A szobában gyertyák égtek, és valami furcsa illat terjengett a levegőben. Nem hasonlított semmihez. Hűvös volt, ezért összébb húzta magán a kardigánját. Kísérője, egy széparcú fiatal lány egyetlen szó nélkül kihátrált a helyiségből, és eltűnt az ajtó mögött. Magukra hagyta őket. Visszafojtotta a lélegzetét, miközben igyekezett erőt venni magán, hogy a magasan feltornyozott párnák közt fekvő sovány alakra pillantson, mert félt az eléje táruló látványtól. Félt, hogy dédelgetett álma abban a pillanatban szilánkjaira hull.
Több mint húsz év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Akkor is csak futólag, egy nagy áruházban. A férfi az unokáival volt, éppen játékokat vásárolt nekik, ő pedig hosszasan figyelte őket egy polc takarásából. Ahogy a gyermekekre nézett, olyan boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnt, mint aki megtalálta azt, amit egész életében keresett. A haja csaknem teljesen őszbe vegyült, már közel járt a hatvanhoz, de sötét szembogara még ugyanazt a szeretetteli melegséget sugározta, mint egykor régen. A mosolya sem változott. Először nem akarta, hogy a férfi meglássa őt, de aztán végül mégis elkerülhetetlenül egybekapcsolódott a pillantásuk egy barna játékmackó bolyhos válla fölött. A férfi mosolyogva, és oly közvetlenül üdvözölte, mintha csak tegnap váltak volna el. Annyi mindent szeretett volna kérdezni Tőle, de nem volt alkalmas sem a hely, sem az idő, és amit a férfi tekintetéből abban a néhány percben kiolvasott, részben válaszok is voltak e kérdésekre, amiket aztán végül mégsem mert feltenni. Mindösszesen pár pillanat volt, méltó megemlékezés a múltról, amely háborgó lelkeiket akkor és ott az örökkévalósággal kötötte össze. Aztán újra kisétált az életéből, pontosan úgy, ahogyan tíz évvel azelőtt tette, egy esős vasárnap délután. Egy áruház előtt.
Egy barát értesítette, pontosabban a közös barátjuk, az egyetlen összekötő kapocs közöttük. Valamikor nagyon régen, a megismerkedésük idején adta meg neki a férfi a legjobb barátja telefonszámát, és viszont, hogy ha őt egyszer valami baj éri, akkor időben értesülhessen róla. Akkor azt mondta, nem viselné el, ha nem tudnának egymástól elbúcsúzni. A baráttal azóta csak ritkán beszéltek, akkor sem többet, mint amennyit az udvariasság egy „hogy vagy” kérdésre megkívánt, de most tudta, amikor felvette a telefont, hogy baj van. A barát hívta, de egyetlen szót sem kellett szólnia a telefonba. Már hetekkel azelőtt megálmodta, megérezte. Még akkor este kocsiba ült, és a fővárosba utazott. Sosem járt az ő otthonában, mégis elsőre megtalálta a címet, amit sietősen egy darab cetlire jegyzetelt. A férfi unokája nyitott ajtót. Legalábbis úgy gondolta, hogy csak ő lehet, hiszen kellemes arcvonásai, és meleg barna szemei őrá emlékeztették. A lány pillantása egészen a szívéig hatolt.
Abban a pillanatban ott az áruház bejáratánál, csaknem harminc évvel ezelőtt, azt hitte, vége van a világnak. A föld rögtön meg fog nyílni alatta, és elnyeli őt mindenestül. Záporozó könnyeitől pedig kiáradnak a folyók, és elöntenek mindent. Nem, az nem lehet, hogy így érjen véget. Nem lehet, hogy egyáltalán véget érjen. El sem tudta képzelni, hogyan tudna létezni nélküle. Hiszen már a részévé vált. De a férfi nem így gondolta, őt nem hatották meg a könnyei akkor és ott, csak nézte őt érzéketlenül, és a kimondott szó kőbe vésődött. Az eső pedig csak esett és esett vigasztalhatatlanul, végighömpölygött arcának lágy ívén, majd eggyé olvadt a szemhéja alól legördülő csillogó könnycseppekkel.
Most újra láthatta őt, talán utoljára. Az első, amit megfigyelt, hogy az ágyon fekvő férfi túlságosan sovány volt. Vékony karjain lilán dagadtak az erek, ujjai, mint valami ragadozó madáré, meggörbülten kapaszkodtak a takaró foszló szövetébe. Lélegzete lassú volt, és nehézkes. Mellkasa fölött alig észrevehetően emelkedett és süllyedt a takaró. Arca a mennyezet felé nézett. Tényleg Ő lenne az? Hosszú perceknek kellett eltelnie, mire sikerült meggyőznie önmagát arról, hogy az elgyötört test, amit lát, az valóban az övé. Azé a férfié, az egyetlené, akit szeretett. A haja hófehér volt már, az arcvonásai is eltorzultak az idő vasfogai nyomán, csak talán a szeme, igen a szeme volt az, amiről felismerte. Bár már nem égett benne a régi tűz; opálos fénye pedig egy megtört asszony fáradt vonásait tükrözte vissza, mást nem. A beteg csak akkor vette észre, hogy látogatója érkezett, amikor leült az ágya szélére. Akkor ráemelte a pillantását, és hosszasan elidőzött rajta. – Hívtál… - suttogta a nő fátyolos hangon, és kezével az ernyedt kézfej után nyúlt. – Megismersz még? – kérdezte bizonytalanul a férfi arcának apró rezdüléseit kutatva. Torkát sírás fojtogatta. Nem válaszolt, de a szeme mintha futó mosolyt tükrözött volna egy rövid pillanatra, majd megint egyhangú bágyadtságba révedt. Újra a plafon felé fordította a figyelmét, mintha ott valami nagyon fontos elfoglaltsága lenne. – Azt akartad, hogy eljöjjek, most meg nem szólsz hozzám egy árva szót sem? – kérdezte leplezetlen szemrehányással a hangjában. Bár legkevésbé sem lepődött meg rajta, ismerte őt jól. Élete legfontosabb pillanataiban mindig hallgatásba burkolózott. A csendet még a szavaknál is értékesebbnek tartotta, a szavaknál, amelyekkel mindig olyan csodálatosan bánt, ha beszélt, ha írt. Közelebb hajolt a férfi arcához, lehelete lágyan fellebbentette halántékán a szürke hajpihéket, és a fülébe súgta: – Ne félj, itt vagyok, itt maradok Veled… Látod? Fogom a kezed… Nem engedem el… Többé már nem.
Percek vagy órák teltek el, nem volt jelentősége. Az idő megállt abban a pillanatban. Az utolsó sóhajtás, mely erőtlen testét elhagyta, egy nevet formált. Egy régen elfelejtett nevet, ahogyan azóta sem hívta őt senki. A nő szeméből kigördülő könnycsepp a kékülő ajkakra hullott, és ott megfagyott. – Hát ennyi volt…? Egy ember… Egy élet…? Válaszképpen a nyitott ablakon át besüvítő szellő gyengéden megrezegtette a szempilláit, és az ágy melletti asztalkán a gyertya lángja kialudt.
A nő a tó partján sétált abban a vidéki kisvárosban, ahol egyszer együtt töltöttek egy hétvégét. Hamuszín hajába vadul belekapott a szél, és összekócolta, de ő dacosan szembe fordította vele az arcát, ahogyan mindig is tette. Majd leült arra a padra, felcsapta a jegyzetfüzetét, és beleírta:
„Sokszor elképzeltem, hogy egyszer majd így történik minden… De a sors szeszélyes; nem így lett. Csak egy évvel a temetése után értesültem a haláláról. Nem voltam vele ott, akkor, és nem foghattam a kezét. A kérdéseimre pedig sosem kaptam választ. A temetőbe elmentem. Egyszer. Egy kicsiny határmenti faluban nyugszik. És egy szál vörös rózsát tettem a sírjára…”
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 23 Hétfő 12:03), összesen 1 alkalommal
Gyönyörű hajnal volt, a nap már félszemmel kukucskált a távoli fák lombjai közül, de még olyan gyenge volt és lusta, akárcsak én magam, fénye mégis hunyorgásra késztette szemem, pedig olyan szívesen néztem el a távolba, ahogy nyújtóztatja sugarait.
Az avar tetején harmatcseppek csillogtak, mintha valaki az éjjel szétszórta volna millió drága gyöngyszemét.
Nem volt hideg, inkább nyirkos volt a levegő, és erős gomba illat áradt mindenütt, vegyülve az öreg avar alól feltörő, kéken nyíló tavaszi ibolyák illatával.
A világ legfinomabb illata, a természet lehelete, az erdő tavaszi üdesége, frissessége, a megújulás illata volt ez … május parfümje.
Egész lényem az erdővel vált egyenlővé.
Oly óvatosan léptem az avaron, szinte félve tettem lábam a földre, attól tartottam egy zaj, egy kis reccsenés eltünteti ezt az idilli képet, ezt a varázslatot.
Megálltam, szemem behunytam és éreztem ahogy átölel a levegő, mélyen belélegeztem, hogy teljesen az enyém legyen, eljusson minden porcikámig.
Hallottam a madarak ébredő dalát, a harkály egy odvas fán reggeli ébresztőt koppantott, s visszhangja bejárta az egész hegyet, és minden fán újra és újra koppantott… ˝ébredj világ, ma egy új nap kezdődött!˝…
Ám a hangok mögött, valami szokatlan is volt, amit nem mindig lehet hallani, mintha valaki sírna a távolban, sírna mint egy csecsemő.
Futni szerettem volna, gyorsan odaérni, de az túl zajos lett volna.
A kétségbeesett hang egyre közelebbről hallatszott, szinte már elértem hozzá.
Egy nagy szürke szikla állt előttem, a hang gazdája valahol mögötte volt, odadőltem hát a hegydarab oldalához és félve, de nagy emberi kíváncsisággal, fejemet óvatosan kidugva megláttam, miért és honnan jön a hang.
Városiként eddig állatot szinte csak az állatkertben láttam, s most ott volt előttem egy őz ... egy vajúdó őz, egy leendő őzmama.
Levegőt is alig mertem venni ˝nehogy észrevegyen, nehogy megzavarjam!˝ Hiszen ez az ő ideje, idebújt a világ elől, hogy biztonságban legyen, ide rejtőzött erre a kis bozótos helyre, messze a járt utaktól, ahová ember nem mehet.
Már régóta itt lehetett, hiszen csak néhány perc volt hátra, és az apró kicsi élet már a fűben hevert, és anyja, az őz mama, oly gondos volt vele, ahogy megszabadította születése maradványaitól, ahogy segítette, hogy a gyenge lábak máris egyesen álljanak, és megtartsák a kisélet súlyát.
˝Csak˝ egy állat, és mennyi szeretet. féltő gondoskodás van benne, önzetlenül, magára gondol utoljára.
Ez a természet, a veleszületett természet, amit az állatok még nem felejtettek el.
Mély sóhajjal néztem a már távolodó kicsit még édesen botladozó gida és az őzmama után.
Lassan beleveszett alakjuk az erdőbe, a fák között a vakító napfényben csendben eltűntek, hogy éljék a maguk kis békés életét.
És a madarak újra daloltak, a harkály újra koppantott a fákon, és a visszhang még jobban bezengte az erdőt, szinte kiáltott, … ˝új élet született, még miénk az erdő!˝…
Legutóbb Anna1955 szerkesztette (2006 Okt 23 Hétfő 12:08), összesen 1 alkalommal
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
